Szilágyi András
Emanáció, avagy a megfestett
természeti jelenség fénykiáramlása
Véső Ágoston Munkácsy-díjas nagybányai festőművész kiállítása
a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központban
Ha a képzőművészeti kultúrában nem idegenül mozgó érdeklődő előtt Véső Ágoston festőművész neve elhangzik, akkor az azonnali válasz, Nagybánya! Ha Nagybánya, akkor a bányászváros a modern magyar festészet SZENT HELYÉVEL azonosított. S bár a máramarosi település megkerülhetetlen művészettörténeti helyszín, az igazsághoz tartozik, hogy ma már igazi köztes világ. Képzőművészete a múlt és jövő közé volt/van beszorítva. A reménytelennek tetsző kilátástalanság miatt festőgenerációk jelentős alkotói települtek át az anyaországba. Az Erkel Ferenc Művelődési Központban kiállító, immár nyolcvannyolc éves mester, akár a kereszthegy, akár a kő – Nagybányán maradt!
A mester
A megváltozott történelmi viszonyok között Véső Ágoston a hűség és szolgálat festőjévé vált! Gondoljuk meg – micsoda roppant súlyú szakmai kihívás és etikai felelősség mindez! Hűség Nagybányához, hűség a magyar kultúrához, hűség a magyar nemzethez, hűség a nagybányai tájképfestészet esztétikai minőségéhez. A hely szelleme volt az, ami meghatározta Véső Ágoston vizuális szemléletének alakulását. Alkotói hitvallása szerint a nagy elődök művészete nyomán tudatosan kívánta vállalni a klasszikus tradíciót a folytonosság megteremtését. Véső Ágoston művészete mellett, kiemelkedő művészetszervező tevékenysége is, amelyben mindmáig a nagybányai tájképfestés kortárs szellemi folytonosságát szolgálja. Ismert előttünk, hogy a nagybányai festőiskola adott otthont fél évszázadon keresztül a modern magyar festészet egyik központjaként (is) számon tartott művésztelepnek. A Trianon utáni, majd a második világháborút követő román uralmi viszonyok tudatosan kisajátították, majd az „árvafelejtés állapotába” süllyesztették a Nagybányai Festőtelepet. A fenti kérdés vizuális-szellemi felvetése különösen indokolt, hiszen a jelenben tájékozódni kívánó gyanútlan látogató korunk manierizmusát gyakran összetéveszti, – a nagybányai plein-air szemlélet megoldásait utánzó – az úgynevezett arisztotelészi értelemben vett „techné” fogalomkörébe tartozó gyakorlattal, a létértelemben vett alkotói semmivel, a korunkat eluraló giccsfestészettel.
Az időszerű kérdés számunkra azonban az, vajon Véső Ágoston művészete, vizuális szellemtere milyen tartalmakat hordoz, illetve miként jellemezhető röviden az általa kialakított természeti tájvilág. Mielőtt erre a kérdésre közelítő választ adnánk, nézzük röviden a kezdeteket. Véső Ágoston a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola[1] festészeti osztályát Mohy Sándor irányítása mellett 1955-ben fejezte be. Szobrásznak készült, de abban, hogy mégis a festészet felé fordult, meghatározó szerepet játszott a Nagybányán élő legendás mesterek (Nagy Oszkár, Ziffer Sándor, Mikola András, Csikós Antónia, Sztelek Norbert, stb.) jelenléte is, akiket még fiatal alkotóként látott festeni, s akiket személyesen is megismert.
A hatások sokrétűek, de már korai alkotói szakaszában alkotómódszerét a kor követelményeihez alkalmazkodva kívánta érvényesíteni. Megfigyelhető, hogy a kiállításon kiemelt szerepet kapnak az egészalakos kompozíciók és portrék (Nagyanyám, F. Villon, Keresztelő Szent János), amiben az érzelmes intimitás intellektuális feszültséggel telített. Visszautaló módon rokonságot jeleznek Klein József, Pittner Olivér, Csizér Lilla és Kahán Sára szociális érzékenységű, modern szemléletével.
Véső Ágoston vizuális szellemtere Paul Cézanne alapvetéséből indult ki, s korai művein is fel-feltűnik a többnézetű geometrikus képszerkesztés (Hajnali kép, Alkonyati kép). Paul Cézanne szerkezetisége, André Derain nyers dekorativitásán túl, életszerű közvetlenséggel Mohy Sándor, Nagy Oszkár, Ziffer Sándor művészete, de Kmetty János, Pittner Olivér valamint Dömötör Gizella festészete szemlélete is érzékelhető. A nagybányai tájelemek, a hegyek, a templomok, a házak, a fák ölelő, oltalmazó és védő-motívumai, s az általa használt színek elsősorban a túlvilági égi kékek, gyolcs-fehérek, az érett gyümölcsöt sejtető okkerek, a tavaszt zsongató zöldek tónusgazdagsága, az ibolya lilák édes illata mind-mind a különböző érzékelés érvényesülését szolgálják. Ennek ellenére vagy éppen ezért félreérthető, de Véső Ágoston vizuális szellemterében nem analitikus kubizmusról van szó, mint a nagybányán is alkotó Kmetty János művészetében, hanem egy „korlátozott racionalitás” igézetében konstruált „kubisztikus” jellegű formarend érvényesüléséről.
Különösen figyelemre méltó, ahogy a geometriai fény-formák rendteremtő ereje feloldódik a több-nézetű látásmód egyidejűségében, a térsíkok kiterítése a metafizikai igényű fénypászmákban. Másként megfogalmazva – a kép architektúrája, az általa képzett színformákkal felülről kiinduló rendezett térviszonyokat teremt. Véső Ágoston vizuális szellemterében olyan fényemanáció érvényesül, amelyben minden létező, minden természeti forma az istenség lényegének kiáramlása! Következésképpen – a nagybányai természeti valóság geometrikus színformái, formaszekvenciái, mintegy a FFLÜLRŐL KIÁRADŐ, ISTENI FÉNYTRANSZPARENCIÁBAN lényegülnek át!
A gyulai tárlat az utóbbi évtized pasztell technikával készült munkáiban teljesedik ki. Itt már, a természeti változásokat idéző kompozíciók síkbeli felbontásában sajátos szintézis érvényesül. A kiállított művek magasrendű művészi mineműsége éppen arról győznek meg bennünket, hogy az elsajátított hagyomány megújított módon képes visszanyerni transzcendentális egységét és esztétikai színvonalát.
