Kék moszat
Banner Zoltán
Sallai Lajos életműtárlata elé
Amikor 1888 júniusában, öv alatti ütésektől szédelegve, megérkeztem Kolozsvárról Békéscsabára, sokan méregették bizalmatlanul a „román” műkritikust: mit akar ez az ember nálunk most, amikor magunk sem tudjuk, mi lesz holnap? Néhány hónap múlva azonban az 1-es számú iskola rajz-földrajz szakos tanára megkért, nyissam meg a kiállítását. A tanár urat Sallai Lajosnak hívták, aki most, félévvel ezelőtt, betöltve 80. életévét, belépett a kilencedik évtizedébe. Ezért az első, megelőlegező bizalomért szegtem meg elhatározásomat, hogy többé nem vállalok kiállításmegnyitót. S ezért fogadtam el az ő és hajdani munkahelyem, a Munkácsy Mihály Múzeum felkérését, hogy a Himnusz és édesapám születésnapján legyek e jubileumi szószólója/szóvivője.
De nemcsak a nosztalgia és a mai nap ünnepélyessége miatt vállaltam, hogy a kiállítás élére állok, hanem azért is, mert Sallai Lajos emberi magatartása és művészi szemlélete nagyon közel áll ahhoz a példához, amely életem első felében, Erdélyben a művészeti alkotást, a túlélést az önazonosság megőrzésének az eszközévé avatta, nemcsak a művész, hanem a közösség, az erdélyi magyar társadalom számára is.
Ezt a példát röviden és talán sokak számára közhelyszerűen úgy tudnám meghatározni, megnevezni: hogy HŰSÉG: a természethez és a társadalomhoz való hűség emberi és művészeti magatartása. De ez a hűség egyúttal a művészet eredeti rendeltetéséhez, alapvető funkciójához való hűséget is jelenti; ez a hűség ugyanis nem stílus kérdése, nem stiláris spekuláció, hanem világnézeti, tehát eszmei természetű elkötelezettség. A természethez és a társadalomhoz való hűség kifejeződhet az elvontság eszköztárával is, el egészen a nonfiguratív absztrakcióig – ha mögötte és hatásában az igazság, az emberi lét értelmének az érvényesítése munkál. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére nem a hogyan, hanem a mit és a miért az alapvető kérdése és dilemmája a 21. század művészetének is. Hogy erre a kérdésre ki hogyan válaszol, mesterségbeli tudás és alkat (ezen belül világnézet) függvénye.
Viharvert
Sallai Lajos a Mokos József-tanfolyam „kockológia” beavatását követően nem akadémiát, hanem a Szegedi Juhász Gyula Főiskola (immár egyetem) rajz-földrajz szakát választotta. De az akkori kitűnő tanárok, köztük a csabai Pataj Mihály, a korszak modernizálására hangolták látását.
Vannak kitűnő rajztanárok (ma már másképpen nevezik őket), akik kizárólag pedagógiai munkát végeznek, nem alkotnak, nem állítanak ki, de hát persze őket is munkásságuk szerint megbecsüljük; Sallai azonban mindvégig, tehát nyugdíjba vonulásáig művésztanári státust töltött be.
Művésztanár – járjuk csak körül ezt a fogalmat. Úgy is mondhatnánk, tanárművész, de hát nyelvünk nem bírja ki ezt a fordítást. Pedig ez a valóság: ő, a művésztanár, alkotó emberként tanította, oktatta tanítványait a kézügyesség, a jó ízlés és az esztétikai látóképesség alapelemeire – s általuk a világ korszerű látásának a képességére. Tehát a megvakítás korában a látás élményére, a boldogság vizuális forrásainak a fellelésére serkentette a gyerekeket, s most, e visszapillantó tárlat tükrében: a felnőtteket, bennünket is.
A bizalom és a hűség mellett a harmadik tényező, amiért szívesen vállaltam a mai feladatomat, az egy technikai-műfaji természetű vonása Sallai életművének: a pasztell dominanciája.
Ugyanis az én egyik tanítómesterem a Csíkban született, de Baján elhunyt Nagy István, a székely festőiskola legnagyobb hatású alapító mestere fantasztikus méretű életművében éppen ezzel a csodálatos rugalmasságú festőgrafikai műfajjal (beleértve természetesen a monokróm, fekete szénrajzot is), szóval ezzel a technikával vezette be a világot a 20. század elejéig ismeretlen székely ember és a Székelyföld lelki tájainak a mélységeibe és magasságaiba.
A pasztell olyan barátja a magyar embernek, mint a jó ló, aki – ha a gazdája jó viszonyt tud vele megteremteni – térdig érő sártengeren vagy hómezőkön át is pontosan oda viszi gazdáját, ahová jutni akar.
S a pasztellt azért neveztem festőgrafikának, mert benne egyesülnek a természet és a grafika, pontosabban a rajz alapvető tulajdonságai. A pasztell sziporkázóan színes, de ugyanakkor takarékos és lényegre törő. Egyszerre ragyogó és tompa fényű, egyszerre villámgyors és mélyen szántó, drámai és derűs, tüzes és jéghideg. Olyan, mint az az ember, aki egyszerre látja, ismeri fel a csodát és a törvényszerűséget.
Örömmel találkoztam – évtizedek óta – Sallai Lajos pasztellképeivel, mert mint ahogy Nagy István, majd a székely festőiskola képviselői, ezzel a rendkívüli festőgrafikai eljárással érvényesítették saját emberi és természeti tájaik monumentalitását – úgy sugározzák Sallai pasztelljei az alföldi táj és lélek nyugalmas, derűs átszellemítettségét; tehát a magyar karakter és látásmód valóságtiszteletét. Ez a valóságtisztelet szervesen összefügg az ő művésztanári hivatásával, és napjaink átláthatatlan művészi kaotikusságának körülményei között az én művészettörténészi tapasztalatom és meggyőződésem is az, hogy a művészeteknek (a képzőművészeteken kívül, ideértve az irodalmi, a zenei és az előadóművészeti alkotómunkát is) mindenekelőtt tanítania, nevelnie, nemesíteni volna a dolga, mert az alkotás képességével megáldott személyiségeket elsősorban azért küldi a Teremtő, hogy társadalmunkat, közösségünket alkalmassá tegyék a mindennapi lét elviselésére, s egyúttal arra, hogy – a hithez hasonlóan – a művészet által bepillantást nyerhessünk a fizikai valósághoz lényegileg hozzátartozó, de láthatatlan valóság-mögöttiségbe – tehát az örökkévalóság szépségbirodalmába.
Tehát a valóságtisztelet sem stiláris kategória, hanem éppolyan széleskörű fogalom, mint maga a valóság.
Elhagyott pince
Bár Sallai nem igazán portréfestő, portretista alkat – arcképeiben is az a szinte kultikus karaktertisztelet jellemzi, ami mechanikus pillanatfelvételekkel soha nem érhető el. S ha már történelmünk jeles napjára, a Himnusz születésének évfordulójára, a magyar kultúra napján nyílik ez a sűrített életmű-tárlat, szeretném kiemelni egyetlen olajfestményét: a Trianon-fa motívumát, amely a maga metaforikusságával egyszerre emlékeztet a történelem hideg napjai által belénk táplált kifosztottság-érzet és a megcsonkíthatatlan összetartozás-tudat szintézisére.
Az önmagáról a technológia javára lemondani készülő világ egyelőre még elviselhető éghajlatú szigetén, idehaza, jólesik belépni az otthon melegébe, amit ez a kiállítás kínál. Remélem, hogy sokan fognak élni ezzel a lehetőséggel az elkövetkező hetekben. Sallai Lajosnak pedig, a Békéstáji Művészeti Társaság alapító tagjának, a nyugállományt nem ismerő művésztanárnak, nem lankadó alkotókedvet kívánunk a kilencedik évtizedben.
