Megkérdeztük Lackfi Jánost

Hírek

Lackfi Jánost kérdeztük a Halottnézőről, a szekértáborokról és a brüsszeli üvegfalakról

1. A tavasszal megjelent, Halottnéző című regényed megosztotta a kritikusi közösséget. Az ÉS-ben lelkesen méltató recenzió, a Mancs-ban inkább fanyalgás (főleg dramaturgiai, regényszerkezeti kifogások). De mindenhol kiemelik, dicsérik a szöveg atmoszférateremtő erejét. Nekem az jutott eszembe a könyv olvasása közben, hogy egy kamasz fiú életében csak az az érdekes, csak az nem magánügy, ami kínos. A regényt is mintha ez mozgatná előre. Egyik kínos helyzetből a másikba kerül Jancsika, beavatásának ez az eszköze. Gyűjtötted ezeket a jeleneteket? Vagy tényleges konfesszió, (kvázi) pszichoanalitikus napló a Halottnéző?

       Örültem a kritikai figyelemnek, hiszen a megjelenő rengeteg mindenből, íme, már ketten is kihalászták a művet. Különösen örültem Bárány Tibor És-beli írásának, nemcsak mert villámgyorsan reagált, s ráadásul nagyon elismerően, hanem azért is, mert az én apropómon létrejött recenzió maga is frappáns, élvezetes munka volt, tele meglepetésekkel. Jó érzés, ha nekem fontos művem „ízletes” szöveget inspirál. Amint az is, hogy úgy tűnik, sokan olvassák a könyvet. Lám, a te értő olvasói tekinteted is megajándékozott valami újjal, még sosem gondoltam végig ezt a könyvemet kínos események, felsülések, félresikeredett beilleszkedési kísérletek láncolataként, pedig most, hogy mondod (írod), nagyon is logikus felvetés ez. Minden gyerek ütközések sorozatán megy keresztül, míg végül beilleszkedik (vagy nem illeszkedik be) a világba. Ezek az első sebek, azt hiszem, mélyebbek, elevenebben felidézhetők talán az összes későbbinél. Az első szerelmi csalódáshoz később talán már egy válás fájdalma sem tud felérni, kis, szúrós, jelentéktelen tanári megjegyzések egy életen át elkísérnek. A regény írásakor nem gyűjtögettem az ilyesmit, legalábbis nem szánt szándékkal, bár a Pázmányon, a Vörös Istvánnal kettesben vezetett Kreatív Írás programban gyakran adok fel olyan feladatot a diákoknak, hogy kényes, kínos, netán undorító eseteket „kapargassanak fel” saját múltjukból. Ezek ugyanis irodalmi szempontból kivételesen vegytiszta történetek, aki beszámol róluk, nem fényezi magát, nem szépíti szerepét, sokkal inkább ön-élveboncolást végez, némi mazochista gyönyörrel. Ugyanakkor a könyvben szereplő kínos esetek egy része merő fantázia, más része nem pontosan így történt vagy nem is velem, s csak bizonyos hányaduk esett meg körülbelül efféleképpen. Vagyis a könyv gyónásnak nem éppen autentikus. Azt azonban vállalom, hogy magánemberként világéletemben rettenetesen érzékeny voltam azokra a mikro-pszichológiai játszmákra, amelyekkel az emberek, sokszor akaratlanul is, kikészítik egymást és persze magukat. És az ilyesminek aztán remek feloldása lehet az irodalom.

2. A Halottnéző a késő gyermekkor, az elvesztett ártatlanság allegóriája, nosztalgiát is érzek benne itt-ott, miközben látható, hogy egyre több, kisgyerekeknek szóló munkád jelenik meg. A nosztalgiának van köze ahhoz, hogy nyitottál a gyermekirodalom felé? Vagy egyszerű feladat, munka ez is? Esetleg az otthoni, gyermekeidnek mesélt szövegek szerveződnek kötetekké?

       Két különböző dologról van itt szó, bár nyilván van közük egymáshoz. Az egyik, hogy apaként egy idő után foglalkoztatni kezdett gyermekeim látásmódja, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt irodalommá alakítani. Olyanná, amelyet a hozzájuk hasonló kicsik élvezettel olvashatnak. A legleplezetlenebbül ez Bögre család című kötetemben mutatkozik meg, ahol öt gyermekem mindennapi (olykor igen „költőietlen”, hiszen akár a vécézés, a hullaház vagy az állatnyúzás témáját is érintő) kalandjai olvashatóak verses formában. A Noran kiadónál karácsonyra jön ki a kötet folytatása, addig is ízelítőt kaphat belőle, aki kíváncsi, a honlapomon, a www.lackfi-janos.hu cím alatt. Ráadásul az ember gyerekeivel együtt felfedezi elhanyagolt gyerekkori olvasmányait, a Lázár Ervineket, Csukásokat, Romhányikat, Lindgreneket és Kästnereket, s kedve támad szépen beállni a sorba. Végül aztán, mivel a próza egyre jobban kezdett érdekelni, egyszerre jelent meg az idei könyvhétre Kövér Lajos színre lép című gyerekeknek írott regényem és a már emlegetett kötet. A Kövér Lajos nagyon kövér és/vagy erős, és nagyon gyerekes felnőttekről szól, a másik egy felnőttes gyerekről. Nem mondom, hogy a kettő között nincs összefüggés, de a Halottnéző egy régi történet, vagy tíz évig hordoztam magamban, mire meg tudtam írni, ily módon „megszabadulván” gyerekkoromtól. Következő regényem tehát, melyen már dolgozom, másról szólhat majd.
       A gyerekkorban amúgy tényleg fantasztikus, hogy hiányzik belőle az „azután” tapasztalata. Valamiféle vákuum húzza az embert előre (úgy nősz, fiam, mintha húznának!), s közben jóval erősebben él benne a pillanatban, mint amennyire kívülről látja magát. Legalábbis így látom ezt most kívülről én, a felnőtt…

3. Sokan, sok helyen felhívták már a figyelmet arra a trendre, hogy a beérkezett költők szinte kényszeresen a próza (jellemzően a nagypróza) felé fordulnak. Rakovszky Zsuzsa, Oravecz Imre, OJD, Tóth Krisztina nevét szokták emlegetni. A miértre esztétikai természetű választ mintha senki nem adna. Vagy csak nekem nem jön át a nyilatkozatokból. A Te esetedben mi volt az ok? Miért regény lett a Halottnéző? Miért nem, mondjuk, egy nagyobb versciklusban kaptak korpuszt a benne megjelenő üzenetek?

       Ha megfigyeljük akármelyik említett szerző költészetét, jellemző tünet, hogy tele vannak történetekkel. Ezek a sztorik és szereplőik aztán egyre erőszakosabban kezdik keresni a kiutat a tágasabb prózai terek felé. Az ember kedvet kap, hogy a balladisztikusra „levegősített” anekdoták közeit „kitömködje” feszesre. Nyilván az is igaz, és emberi dolog, hogy a viszonylag kisebb érdeklődésre számot tartó költészet művelői a próza, mint népszerűbb műfaj felé fordulnak. Ezzel a vonzerővel botorság nem számolni, nekem azonban azért is természetes volt ez a „váltás”, mert gyerekkorom regények sorának olvasása jegyében telt, és első novellám nem sokkal később jelent meg, mint első versem. Más kérdés, hogy a vers (bár nagy utat jártam be, sokat kellett tanulnom), természetesebben „jött”, míg a prózában gyerekbetegségek során vezetett egy sokkal meredekebb ösvény. Ugyanakkor ki nem állhatom a „lírai regény” címkéjét, a „látszik, hogy az illető úr költő” automatizmusát. Egy regény vagy működik és sodor, ami épp annyira köszönhető a stílus, mint a cselekményszövés sikerült voltának, vagy pedig menthetetlenül leül, és akkor hiába vannak benne szép képek, tetszetős ritmusok. Nem szeretnék tehát költői regényíró, sem verselgető prózai szerző lenni. Hanem író, amikor írok, költő, amikor költök. És jobb (önkritikátlanabb?) pillanataimban el is hiszem, hogy képes lehetek erre.

4. Rendszeresen publikálsz az ÉS-ben is, a Magyar Naplóban is (a Bárkában is, naná – de a kérdés szempontjából most a másik kettő a fontos). Lehetne mondani, hogy persze, ez természetes, hiszen az értékes alkotásoknak mindenhol van helyük. De tudjuk, hogy a szekértáborokként emlegetett szerzői csoportokat (diskurzus-közösségeket) a preferált ízlésirányok, a világnézeti-politikai gondolatvilágok különbözősége mégiscsak elzárja egymástól. És ez esztétikai értékítéletekben is megjelenik. Ha nem is egyedülálló, de igen ritka az ilyen -- Téged elfogad mindkét nagy csapat. Ez hogyan alakult így? Felmerült egyáltalán valaha kérdésként (feltették Neked ezt a kérdést?), hogy akkor melyik csoport is a saját?

       Egy fenékkel két lovon ülni nem könnyű dolog. Mégis ezt kísérlem meg, mert nem vagyok hajlandó lemondani kedvenceimről és barátaimról sem egyik, sem másik oldalon. Meggyőződésem, hogy aki küldetéstudattól vérgőzös vadbaromnak állít be minden népi írót vagy kultúrfennhéjázástól selypegő uracsnak minden „urbánust”, éppúgy torzít a valóságon. Aki azt állítja, a népi irodalom meghalt, éppúgy hazudik, mint aki azt mondja, hogy a tősgyökér nélkül az irodalom szagosvíz. Mindkét „oldalon” vannak jó szerzők, akiket személyesen is kedvelek. Továbbá rossz írók, akiket szintén szeretek, de nem azért, amit írnak. Valamint jók, akiket személyesen nem, csak műveiken keresztül viselek el. Illetve rosszak, akiket sem élőben, sem nyomtatásban nemigen szenvedhetek. A legjobban az fáj, amikor a politikai esetlegességek értékítéletté válnak, és jó műveket valaki azért nem olvas el, a kritikus pedig azért nem méltat tollára, mert szerzőjük „más táborhoz” tartozik. Ebben nagyon nagy a mindkét oldali uszítók felelőssége, és megbocsáthatatlan az elfogultság. Ami engem illet, gyakran kaptam politikától függetlenül szimpátia-jelzéseket, és persze meg-meglegyint az átpolitizált belső körökben való idegenség szellője is. Nem állítom, hogy nincs politikai véleményem, és mindig elmegyek szavazni, de ezt nem szeretném szemellenzőnek használni. Ugyanis van egy szakmám, amelyet szeretek, és amíg agyon nem ütnek érte, juszt is megpróbálom egységben látni, egységben láttatni azt egyetemi tanítványaimmal is, éppúgy tanítva és szeretve Petri, mint Csoóri költészetét.

5. A kisinterjú egyeztetésekor az egyik levelet úgy zártad, hogy üdv Brüsszelből. Munkaút? Kikapcsolódás? Talán valami laza ösztöndíj?

        Afféle idénymunka volt az Európai Uniónál, külsős meghívottként pályázatokat bíráltam el. Ültem egy csupaüveg irodaház harmincegyedik emeletén, és nagyon úgy éreztem, két hét sok nekem a családom nélkül. De persze hadd ne sajnáltassam magam, kell néha egy kis kizökkenés, sok baráttal találkoztam, és beleszippanthattam újra egy számomra ismerősen idegen világ levegőjébe.