Megkérdeztük Balogh Robertet

Hírek

Balogh Robert legutóbbi kötetének borítója (forrás: www.terasz.hu)

Balogh Robertet kérdeztük a schvab-trilógiáról, a Teraszról és a hosszú munkák éjszakáiról

Tavaly az Irodalmi Jelennél (/Alexandránál) az Elveszett, idén a Kortársnál a harmadik sváb-könyv, és 2001 óta ez már a negyedik regény. Fiatal prózistánál meglepő ez a termékenység. Nagyprózában. Mert a regény seggelős, teljes életet követelő műfaj, a korodbeli írókat pedig a legtöbbször még egzisztenciális kényszerek is szorítják, kenyérkeresetre megy sok nagyprózás munkaóra. Te hogyan tudod egyeztetni napi kötelezőt meg a regényírást? Az kiderül, hogy tudod valahogyan, hiszen jönnek egymás után a könyvek.

Balogh Robert Ha nagyképű vagyok, azt mondom, racionális döntések láncolata vezetett ide, ha nem annyira, akkor azt, hogy mindig az adott lehetőségeket figyelembe véve döntöttem úgy, olyan munkát vállalok csak, ami mellett marad időm írni. Egyetemista koromban jelent meg az első kötetem, már akkor kiderült, mekkorák a honoráriumok. Egyetem után hosszas média-kacskaringók után kikötöttem a rádiózásnál – ez egy olyan munka, amely megengedi azt, hogy író maradjak –, csakhogy ami eddig anyagi stabilitást jelenthetett volna az életemben, fél éven belül többnyire megszűnt, fölrobbant, „behalt” (a médiában alig-alig van szükség irodalomhoz, színházhoz, képzőművészethez értő külsősökre, gondolkodni tudó emberekre meg…). A nagyfokú létbizonytalanság úgy hét évig tartott, az eredményes ösztöndíjvadászat mellett időnként szülői segítségre is szorultam, de amióta nem vállaltam el „kényszermunkát” (lassan négy éve csak szívemnek tetszőt vállalok) - s mintegy felfeküdtem a vízre, az meg visz a hátán -, nem voltak napi problémáim. Ez ahhoz szükséges, hogy csöndben, nyugalomban le tudjak ülni, s engedjem működni az agyamat. Mert a kenyérkeresettel nem tudom összeegyeztetni az írást (délelőtt interjút, kritikát gépelni, délután meg darabot írni nem tudok). Egyfélét szeretek írni, elmélyedni, koncentrálni, úgy vagyok eredményes – mármint amennyire eredményesnek tekinthetem a magam dolgait. Szóval össze kell hordanom/pályáznom egy rakás pénzt, aztán elköltés gyanánt írok, hol egy regényt, hol egy darabot, de néhanapján még verset is. Mondjuk nem is halmoztam fel óriási vagyont, de nem az érdekel - jelenleg.

A közelmúltban megjelent, Schvab diariom című regényeddel kapcsolatban a recepció majd nyilván explikálja a sváb-trilógiában megjelenő identifikációs kérdést, a hagyományokkal való azonosulás és az attól való idegenség problematikáját, és azt, ahogyan egy zárt etnikai közösség huszadik századi hányattatásaiban mégis a svábságon túli, általánosabb, közép-európai sorstragédia tükröződik. Ezeket a bonyolultságokat én meg is hagynám a szakférfiaknak és -nőknek — másra vagyok kíváncsi. Hogyan lett Zalán Tibor mindhárom kötet szerkesztője? És miért történt az, hogy az első kötetet még magad csináltad szőröstül-bőröstül (egészen a tördelésig), a mostaniban viszont már csak a szöveg tiéd?

Zalán Tibor úgy kerülhetett bele szerkesztőként a könyvbe, hogy a Schvab-trilógia ötletével nyertem egy regénypályázaton – Hajnóczy Péter Millenniumi Szépprózaírói Ösztöndíj – és a szerződésben szerepelt egy olyan kikötés, hogy kiadói nyilatkozat is szükséges. Elzarándokoltam hát egy rangos könyvkiadóba, amelyet valamelyest ismertem, BR olvas valahol beléptem az ajtón, de igazából meg sem kérdezték mit akarok, nagy nyüzsgés volt, én nem találtam a helyem, rosszul éreztem magam a várakozásban, megalázottnak éreztem magam, s nem értettem miért ilyen ridegek, holott én jót akarok, tulajdonképpen pénzt hoztam – a pályázat nyertes könyveinek fele kiadói támogatást is kapott – „ezek” meg figyelemre sem méltatnak, hát nagy sértetten eltávoztam. Ezt – a narcisztikus sértettségem - elpanaszoltam Zalán Tibornak, félig tanácsot kérve tőle, félig pedig arra kérve, hogy vele szeretném a könyvet megcsinálni, ő javasolta akkor a Kortárs Kiadót, mivel bedolgozott oda, én meg örültem, mivel egyik kedves könyvem ott jelent meg – Tolnai Ottó Kékítőgolyója.
Mondhatom azt, hogy szőröstül-bőröstül mind a három könyvet én csináltam, de Szürke Péterrel együtt, mert amikor nem én tördeltem, akkor is mindent egyeztettünk Péterrel (mi hová kerül, ha nem tetszett valami, kiigazította, javasolt, kérdezett…), s nagyon szépen, az ízlésem szerint dolgozik. Mind a három kötetbe magam válogattam képanyagot, én dönthettem el, mi, hol és milyen legyen. A második, s a harmadik kötet esetében időhiány, és az egyszerűség miatt engedtem át Péternek a munka gyakorlati részét, mert más könyvtördelési munkát nem végezve, háromévenként használva a tördelőprogramot, igencsak lassan ment volna.

Több mint egy éve a Terasz művészeti főszerkesztőjeként is dolgozol. A portál ma már egy legenda, minden onnan indult, a netesen (is) megjelenő irodalom összes jelentős ága a Teraszból hajtott ki. Az utóbbi években viszont csökkent a jelentősége, a primer anyagok pörgése lassult. Nem lehetett könnyű átvenni, működtetni a lapot. Sőt, idén tavasszal ti magatok kongattátok meg a vészharangot a portál fölött. Mi lesz a Terasz jövője?

A terasznál 2006-os év októberében elfogyott a pénz. Addigra elkezdtem egy strukturális átalakítást – háromnegyedig el is készült –, de pénz nélkül nehéz működni, a jelenlegi körülmények közt egy nívós időszaki folyóirat szintjét lehet felvállalni. Folyamatosan keressük a lehetőséget a továbbélésre, a teraszt a magyar kultúra olyan értéknek gondolom (az archívumban érdemes elmerülni, akár a fotótárban, akár bármely rovatban), amely megér még néhány ingyenes tiszteletkört, s azon a célok, amelyeket felvállalva lettem kulturális főszerkesztő, máig is érvényesek. Szükséges egy olyan lap, amely a főváros és sztár orientáltság helyett feltörekvő és vagy árral szemben haladó figurákat tesz ki a címlapjára, bemutat szombathelyi galériát, de akár bakonyszűcsi költőt (Babics Imre), s mer állást foglalni, főleg nem valami ellen, hanem valamiért. Szóval a terasz jövője most a tulajdonoson, vagy a jövendő tulajdonoson múlik és persze a jelenlegi, néhány fős gárda türelmén, fölös energiáján. Ha helyzetet jövő nyárig nem tudjuk stabilizálni, akkor belátom, váltanom kell, de akadnak ötletem, amelyekkel fel lehet dobni az oldalt, például szeptember elején fog elindul a Filmrovat, illetve heti-kétheti rendszerességgel egészen érdekes módon fogunk foglalkozni Pécs 2010-es Európa Kulturális Fővárosa előkészítő munkálataival…

Vissza még a sváb-trilógiához egy szóra. Számomra a mű a Lagarder-felszereléstől a ronda kecskéig tart. Feltenném a legelméletibb kérdést, ami egyáltalán feltehető a regényhármasnak. Láttad azt a kecskét valóban? (Mondom úgy, hogy az olvasók is megértsék. A nézőpontok-beszédhelyzetek váltogatása, a sváb beszélők használta csiszolt nyelv, a kerekített anekdoták mind azt üzenik, hogy itt egy narrációs játékról van szó elsősorban. Miközben a három könyv ezer helyen hirdeti önnön dokumentarizmusát. Mennyire doku, mennyire fikció a trilógia?)

Azon kezdtem most tűnődni, vajon miért érdekes ez annyira? Elnézést az őszinteséggel, de gyakran kérdeznek hasonlókat. Az Elveszett című regényem esetén az kérdezgetik tőlem, mennyire vagyok én a főhős. Az ilyen kérdéseket minden alkalommal dicséretnek, elismerésnek értékelem –, hogy ezt az általad narrációs játéknak titulált írástechnikai megoldást így produkálni tudom. Szerencsére marad még elég sok tanulnivalóm. Amúgy a fikció és a dokumentum réteg folyamatosan át-átszövi egymást. Szerintem - amennyire én megítélni tudom a tevékenységem -, a szöveg határhelyzetbe hozása, az elbizonytalanítás és a gondolkodásra késztetés, a normál időből kizökkentés, stb. által ezek a szövegalkotásom fontos elemei. Életkorom okán nem telepítettek ki ’47-ben (’72-ben születtem), majdnem csak olyan eseményekről írok, amelyek születésem előtt zajlottak. Kézen-közön néha visszajut hozzám olyan emberek reakciója, megjegyzése, akik átélői voltak regényeim cselekményének. Még komoly műveltségű, általam igencsak tisztelt emberek is képesek azt számon kérni a szövegen (a hátam mögött, de valahogy csak-csak visszajut), hogy ez, vagy A Csokonai Társaság Lilla-díjával az a momentum nem is úgy történt a valóságban. Az föl sem merül ilyenkor, hogy urambocsá’, több forrásból dolgozom, sűrítek, átalakítok, s ez nem esetlenségből, léhaságból történik, hanem szándékosan. Oka van a hiátusnak is, nemcsak látható elemek jelentenek valamit, hanem valami hiánya is. Erre személyes érintettség esetén kevesen gondolnak. Az is elmosolygásra késztető olvasat, amikor tényleges dokumentumként kezelik a szöveget, vagy szociográfiának. A trilógiában tizenegynehány réteget mozgattam, többnyire tudatosan, néha tudattalanul. Tehát a szöveg olyan arcát mutatja, amire a befogadó nyitott. Sokat kutattam, tényleg mostanában lesz lassan tíz esztendeje, hogy először megfogalmazódott bennem a gondolat, kezdeni kellene valamit ezzel az életanyaggal, amit a nagyanyámtól szinte készen kaptam. Egy baranyai faluban élő család történetéből igenis el lehet jutni addig a fokig, amely nem csak a svábok, nemcsak a közép-európai, hanem a lét egyetemes kérdéseit veti fel, hogy túl nagy szavakkal dobálózzak. Egyébként láttam azt a ronda kecskét, és ő is látott engem. Drezdától másfél órányi buszútra, Henersdorfban (über Dippoldeswalde) megtalálod a falu felső utcájának majdnem közepén, ha azóta nem ették meg szegényt. Idén nyáron is jártam arra, de akkor épp nem láttam, viszont találkoztam a falu lelkészével, alsónadrágban kaszált (biztosan a közelben legelésző fehér kecskének), ősz szakállal, fekete napszemüvegben. De megszereztem tőle a regény egyik Ópapa modelljének halotti anyakönyvi kivonatát. Még maradt egy-két kutatni való részlet, s terveim szerint pár év (2-3-4?) múlva, újra átgyúrva, kibővítve az egész anyagot, egy kötetben szeretném megjelentetni a trilógiát, tovább nehezítve a tisztelt Olvasó helyzetét narrációs, s egyéb problémákkal.

Vége lassan a nyárnak, hosszabb éjszakák jönnek, meg dolgos hétköznapok. Számodra mit hoz? Pihegés a diariom után? Vagy már benne ülsz egy újabb könyvben?

Pihegni majd valami sivatagban szeretnék, most nincsen rá időm, talán szeptember vége felé. Az álmatlan éjszakák mindig hosszúak, nem kell ahhoz tél. Nagyon nehéz év áll mögöttem – nem irodalmi szempontból, két könyvet és egy-két apró alkalmat leszámítva meglehetősen visszahúzódtam a szerepléstől, még most is jobban igénylem a csendet, mint egyébként. Jelenleg azért dolgozom (írok), hogy írhassak úgy és olyat, ami engem is megpróbál. Egy darabot fejezek be lassacskán, remélem szeptemberig, aztán egy mesekönyvet szeretnék decemberre megírni, mellette elkezdeni egy aprócska, de számomra nagyon fontos könyvet. Emellett úgy októberre összeáll majd egy közel másfél órás multimédiás estem a Schvab-trilógiából. A szövegek ugye adottak, mellé lehet vetíteni a képanyagból, s hanganyagom is van: a nagyanyámmal készített interjúkból részletek, az első kötetből – Schvab Evangiliom – készült hangjáték is színesítheti az összképet. Még nem próbáltam magam kiajánlani soha, mint programot, hát most majd ezt is megpróbálom, hátha érdekel valakit. Közben újraindul az alkotóköröm szeptembertől, amelyet itt Pécsett vezetek az Ifjúsági Házban, s az is kiderül, hogy nyertünk-e pénzt egy általam kezdeményezett Nemzetközi Irodalmi Fesztiválra. Szóval ilyesmik vannak, mennek párhuzamosan, felvirágoznak, elhalnak, ahogy minden egyéb is a világon.