Acsai Rolandot kérdeztük Finnországról, fényképekről, metaforákról
Megkésve bár, de engedd meg, Roland, hogy gratuláljak a Zelk Zoltán-díjhoz! Változtat-e egy ilyen elismerés az ember költői „létmódján”; több lett-e ennek nyomán a megkeresés, a felkérés, vagy van már kialakult helyed/szereped a kortárs lírában? S ha már megkeresés: fontosnak tartod a kapcsolattartást az olvasókkal, gyakran mész felolvasóestekre, hívnak író-olvasó találkozókra?
Köszönöm szépen a gratulációt! Nagyon örültem a díjnak. Azért is, mert a díj Zelk Zoltán nevét viseli, így Zelknének és a kuratóriumnak (Ágh István, Kántor Péter, Takács Zsuzsa) köszönhetően a díjazott, jelenesetben jómagam, részese lehet annak a történeti folyamatnak, amit magyar irodalomnak nevezünk. Érdekességként említeném meg, hogy több finnországi lapban is megjelent a hír, hogy nekem ítélték a díjat.
Nemrégiben megkeresett a Petőfi Irodalmi Múzeum, hogy az idei, általuk szervezett nemzetközi költészeti fesztiválnak legyek én az egyik vendége. Talán ezt a meghívást a díjnak is köszönhetem.
Mostanában elég sokat járok felolvasni. A költészet alapvető létmódjához tartozik a megszólaltatása, a felolvasás. A felolvasások közül most a JAK és a Kalligram által közösen szervezett szlovákiai felolvasókörutat említeném meg.
A díj odaítélésekor éppen Finnországban, annak is a lappföldi részén tartózkodtál. Hogyan kerültél oda, s tervezed-e, hogy visszamész? Mennyire foglalkoztatott korábban a finn kultúra, irodalom, történelem?
Igen, a kemijärvii alkotóházban töltöttünk egy fél évet feleségemmel, Varga Vera képzőművésszel, aki az ösztöndíjat kapta. Vera férjeként mentem ki, de amikor megtudták, hogy író volnék, automatikusan velem is a ház alkotóvendégeként bántak: díjat adtak, felolvasóesteket szerveztek.
Meghatározó élmény volt. Furcsa ez a „volt” mivel Finnország az a hely, amiről nehéz, már-már lehetetlen múlt időben beszélni, Finnország, és mindaz, amit számomra jelent folyamatos jelen idő.
Örülök, hogy arról kérdezel, érdekelt-e a finn kultúra, történelem, mert egy nagyon fontos dologra térhetek ki ennek örvén, ugyanis - bár ez elég sarkított megfogalmazás lesz, és egy finn lehet, hogy megsértődne rajta, bár én ezt abszolút pozitívumként említem – épp a történelem hiánya volt az, ami érdekelt. Az, hogy kulturálisan ez az ország nincs úgy agyonterhelve, mint Európa nagy része. Egy fehér lap, tabula rasa.
Egyébként a ”fehér lap” itt nem csak metafora: előfordult, hogy nem vittem magammal jegyzetfüzetet, és amikor eszembe jutott egy ötlet, verssor etc. egyszerűen beleírtam a hóba.
A finn költészetről dióhéjban annyit jegyeznék meg, hogy alapvetően természetlíra, még akkor is, amikor Helsinkiről írnak.
A finn nyelv maga is meglehetősen költői (kicsit bánom, hogy az egyetemen nem vettem fel a finn nyelvet is), hogy csak egy példát említsek: a Sarkkört ők Nappapiirinek nevezik, mely Köldökkört jelent. Nekem ez a metafora nagyon fontos lett, hiszen készülő kötetemben nagyon izgatott a természet áterotizálása. Igen, tervezzük, hogy visszamegyünk. Az első alkalommal is igen északon voltunk, 80 kilométerre a Sarkkörtől, de most még északabbra megyünk, az Inari-tóhoz…
Odakinn számos képet készítettél, többet eljuttattál hazai lapoknak is. Rendszeresen fotózol, vagy újabban ismerkedtél meg ezzel az önkifejezési formával? Azért kérdem ilyen „szakszerűen”, mert úgy tűnt, a képek párbeszédet alakítanak ki a mostanság írt verseiddel.
A fotókat nem én készítettem, hanem a feleségem, de a párbeszéd megléte mélyen igaz, és jelenlegi verseim is e jegyben születnek. Dialógus a képzőművészet és a költészet között, dialógus a szubjektumok között, Gesamkunstwerk.
Számomra nagyon fontos, és több okból egyre fontosabb korszak a romantika: a német romantika volt az a művészettörténeti korszak, mely leginkább az összművészet felé törekedett, ezért nem is meglepő, hogy a transzcendentalitást is hasonló „Gesamkunstwerk” módon fogták fel, olyannak, ami épp úgy áll a földiből, mint az égiből. Univerzális idill, Kék Virág. Az efféle szintetizáló, ellentéteket kibékítő metaforateremtés tőlem sem idegen (ld. Két ég satujában, mely vers épp a ti lapotokban jelent meg). A fotókról beszélve, hadd térjek ki egy a látvánnyal kapcsolatos revelációra. Kinéztem az ablakon: hegyeket láttam, dombokat, fenyőket, és hirtelen ráébredtem, hogy amit látok, a táj, csak egy másik ablak, melyen keresztül a lényegre látni.
Formálódik-e újabb köteted, s ha igen, mennyiben várható más poétika, mint amilyet az eddigiekben alkalmaztál?
Előbbi gondolatmenetemet folytatva, és reagálva feltett kérdésedre, új kötetemben megkerülhetetlen lesz a képzőművészet hatása.
A versek annak a folyamatos együttdolgozásnak - vagy hívhatnám inkább „együttlátásnak” is, hogy a szinoptikusság fogalma sem maradjon ki beszélgetésünkből - lenyomataiként, mely finnországi ösztöndíjunkat és napjainkat jellemezte, jellemzi.
Mai magyar líránk meglehetősen, mintha híján lenne a képeknek, a plasztikusságnak, egyfajta képzőművészeti látásmódnak. Hogy ez most a fogalmi líra túlhajtásának, vagy másnak köszönhető-e, most nem feladatom megválaszolni. Egyszóval valamiképpen ennek „ellenében” szeretnék dolgozni. Maradandó képekre van szükség, metaforákra, én most legalább is így érzem.
A kötet előreláthatólag a Palatinus Kiadónál fog megjelenni. Finn-tematikájú verseivel már több folyóiratban találkozhatott az olvasó. Még nincs befejezve, ősszel fogom leadni a kéziratot.
Nagyon készülök, készülünk rá, mert ez kvázi kétszerzős kötet lesz: Vera fogja illusztrálni a kötetet, és az illusztrációknak ugyanakkora szerepe lesz benne, mint a verseknek…
[Kiss László]
Kapcsolódó:
A Megkérdeztük rovat legfrissebb írásai
— Odorics Ference
— Cserna-Szabó András
Főlap
