Esszék, tanulmányok

 

 eltunt_ido_nyoma.jpg

 

Fodor István

 

Az eltűnt idő nyoma,

avagy sebhelyek az épp múló időn

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

 

„A lélek az, ami igazán fényérzékeny

(Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma)

 

Bartis Attila alkotásai közül először Nyugalom című regényének színpadi változatával találkoztam, a marosvásárhelyi színházban néztem meg valamikor öt évvel ezelőtt az akkor már többszörösen díjazott előadást. Egy erdélyi román kortársa, Radu Afrim állította színpadra a magyar tagozaton, rendkívüli érzékenységgel. Akkoriban jelent meg A vége című regénye, amit nyomban el is olvastam, tulajdonképpen letenni is alig tudtam, annyira lenyűgözött. Aztán érdeklődtem Bartis iránt, azt tudtam, hogy Bartis Ferenc erdélyi költő fia, megtudtam, hogy 1986-ban emigráltak (kényszer hatására) Budapestre, és hogy ott fotográfiát is tanult. Rendszeresen jár vissza Erdélybe is, Szárhegyen fényképezi a Délhegy fölött kialakuló és folyton változó felhőket, Marosvásárhelyen ő maga is rendezett egy általa írt darabot, amelynek éppen Rendezés a címe, de több más helyen is megfordult, főleg fotókiállításai kapcsán. A vége című regényében, ami közismerten önéletrajzi elemekből, vagyis inkább talán képekből áll össze, a főszereplő egy fotográfus és természetesen sok szó esik benne a fényképezésről is. „Csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletekig lát az ember mindent” – írja egy helyen a regényben. S hogy csak a fotográfiánál maradjunk most, valóban részletességgel vannak leírva a fotózással kapcsolatos jelenetek is, de axióma-szerű rövid mondatokat is találni a regényben, amelyek ezzel a témával foglalkoznak: „Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.” Vagy: „Az írás és a fotográfia Istentől való”. És még nagyon sok. Jómagam épp akkortájt lendültem bele ugyancsak a fotográfia műfajába egy hosszabb szünet után, melyet a tömegével megjelenő digitális fényképezőgépek és mobiltelefonok által termelt hihetetlen mennyiségű fotó és „fényképész” megjelenése okozott, akkortájt volt a legtöbb kiállításom is, a regény segített a fotózásba vetett hitem visszatérésében.

„Nem a regény olyan, mint egy fotóalbum, és nem a fotóalbum olyan, mint egy regény, hanem ketten együtt olyanok, mint amilyen alapvetően az ember gondolkodása: feltételesen szabad asszociációkban gondolkodunk, és ennek a struktúrájára épül valamilyen módon mindkettő.” – mondja Bartis egy interjúban.

A regény jó sok időre a Nyugalom után jelent meg, s azután sem írt, ő maga jelentette ki, hogy a fotográfiával szándékozik foglalkozni. És lőn: megjelent egy nagyszerű fotóalbum, A szigeteken, miután az utóbbi években életének nagyjából felét, vagy kicsivel többet, Jáva szigetén töltötte. Ezt fotókiállítások követték, természetesen az album anyagából, több erdélyi városban és Bukarestben is. Ezt követően pedig, és itt eljutunk az írás fő témájához, felkérésre összeszedte minden feljegyzését, cetlijét és spirálos füzetét, ahol szerepeltek a fotográfiával kapcsolatos írásai, gondolatai, jegyzetei. Ezeket 100 kisebb-nagyobb fejezetbe szerkesztve jelent meg Az eltűnt idő nyoma.

A végével kezdem: a könyv utolsó fejezete egy olyan rémálomról szól, ahol a szerző szigorú professzorok, nagy közönség előtt vizsgázik, és felteszik neki a kérdést: „Mi a fotográfia?” Miután lepörög előtte az élete, a sok százezer kép, amit készített, a fényképezésről olvasott lexikonok és szakkönyvek, rájön, hogy erre nem tud válaszolni. Erről szól ez a könyv, az ezt megelőző többi 99 fejezetben. A lehetséges válaszokról, az azok hatására felmerülő újabb kérdésekről, és úgy általában a fotózáshoz, mint művészeti ághoz való intellektuális hozzáállásról. Tépelődés, elmélkedés, elbizonytalanodás, Susan Sontag véleményeinek enyhe bírálata, de ugyanakkor az újrakezdés, a csakegyképetcsinálok-tól kezdődő alkotási folyamat és annak helyenként filozófikus elemzése, mind megtalálható ebben a kis könyvben.

„A végtelenhez közelebb menni lehetetlen. Csak az a világ írható le, amiből kiirtottuk a végtelent.” – mondja egy másik interjúban. Az időről, annak viszonylagosságáról, a pillanatokról, a múltról, jelenről és a jövőről pedig a 18. fejezetben így ír: „Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, múlandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek”. A 26. fejezet szerint pedig: „Két mechanikus szerkezet van, ami már gyerekkorom óta lenyűgöz: az óra és a fényképezőgép. De évtizedekig eszembe nem jutott, hogy tulajdonképpen az időről szól mindkettő”. Az idő pedig már a negyedik dimenzió, amit még elméletileg se nagyon ismerünk, és mint minden ismeretlen, megriaszt egy kicsit. Vagy legalább megborzongat.

Harminc év alatt (1989–2019) gyűltek össze ezek a feljegyzések, saját bevallása szerint, amit 21 éves korában leírt, azt 30 év után is változatlanul ugyanúgy gondolja, illetve a kérdések többsége ugyanaz maradt. Természetesen az író tud írni a fényképezésről is, az ő kételyei vagy akár bizonytalanságai az olvasóban inkább azt a felismerést idézik elő, hogy hát erre én nem is gondoltam, a mikéntjére meg még annyira sem. A könyvet végigolvasva azért válaszokat is bőven találunk. Emellett számomra nosztalgikus hatása is volt, ahogy a régi analóg gépekhez tartozó filmekről, a sötétkamra fényeiről, vegyszeszagokról, éjszakai hosszas kézbőlexponálásokról olvastam. Az író korosztályához tartozom, nagyon hasonlóak voltak az ilyen jellegű élményeim (is).

„Fényképezek, vagy látok valamit, amit az esetek többségében mások is látnak, legfeljebb másként, mint én (…) a különbség nyilván nem a látásban van, hanem a figyelemben és a látottakról való gondolkodásban. Arról pedig soha semmi biztos tudásunk nincs, hogy az adott helyen még jelenlévők mit látnak, mire figyelnek, s arról, miként gondolkodnak.”

A világot napjainkban elözönlő fényképekből már hiányzik a szakralitás, ami a fotográfia első százötven évében még megvolt, mármint az, hogy „minden arcképben ott rejlett a lehetősége annak, hogy szentképpé váljék”.

Az analóg és digitális fényképekről, az írás és fotográfia viszonyáról, az indonéziai életről, Szárhegyről, kulturális különbségekről, a szüleiről, a gyerekeiről, szerelemről, és ezáltal Bartis Attiláról, az emberről is sok mindent megtudhatunk a helyenként intimnapló-szerű jegyzetekből.

„Egyszer azt írtam, hogy ha Isten valóban az időtlenségből és teljességében látja a világot, akkor valami olyasminek láthatja azt, mint mi egy olyan fényképet, amin rajta van minden pillanatunk, meg nagyapáink és unokáink minden pillanata”. Aztán a 91-ik fejezetet így kezdi: „Akkor fényképezhetném a valóságot, ha sikerülne Isten szemével látnom. Ennek hiányában csak a saját képeimet készíthetem”.

A bukaresti kiállítása után egy román lapnak adott interjújában pedig arról mesél Bartis Attila, hogy a fotográfia nem tudatos módon egy vallásos tevékenység. Arról szól, hogy valakit halhatatlanná tegyünk. Ezen szándék hátterében a haláltól való félelem áll, az a félelem, hogy elveszítjük ezt a világot és az emlékeinket. Ez, bár tudatalatti, egy nagyon mélyen gyökerező motivációja a fotográfiának.

A könyv rendkívül találó címét is kifejti az utolsó fejezetek egyikében: „Az eltűnt idő nyomában az egyik legnagyobb irodalmi kísérlet a személyes lét egészének a megragadására. A fotográfiától öntudatlanul is valami hasonlót várunk.”

Tehát, ha bizonytalanul is, elvontan is, de vannak azért válaszok ebben a könyvben.

 

Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.


Főoldal

2020. december 11.
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
21 - Kalmár András Márton: KorkülönbségAcsai Roland verseiKiss Judit Ágnes versei Darvasi László: Lángszámolók vidám dilemmái
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA