Czakó Gábor, Elek Tibor

Elek Tibor
A Beavatástól a Disznójátékig
Beszélgetés Czakó Gáborral

– A beavatás minden kornak, kultúrának egyik alapfogalma volt egészen a Gazdaságkorig, ami a kultúrát, mint olyant, megszüntette. De az ember tovább él, és a kultúra is igyekszik tovább élni. Jézus azt mondja Nikodémusnak, hogy újjá kell születned, ha be akarsz lépni az én országomba. Az újjászületésnek az akciója valójában a beavatás. Minden embernek vannak szerepei, nem tudnánk élni szerepek nélkül, mondja Jung is, mert különben nem hinnék el az emberek, az orvosnak, hogy orvos, a tanítónak, hogy tanító, ha nem úgy viselkedne, mint egy orvos, egy tanító. Tehát ezek a szerepek szükségesek, de egy ponton túl ráégnek az emberre. Azt mondja Johannes Tauler 14. század elejei misztikus, Ekhardt mester tanítványa, hogy az ember lelke olyan, mintha tímárgödörben lenne, s rajta száz és száz marhabőr pácolódna, amit mind ki kell dobálni ahhoz, hogy a lelkünkhöz hozzáférjünk. A beavatás egy olyasféle akció, amelyben az ember lelke fölébred. A beavatás nem juttat senkit valamiféle külön tudáshoz, mert a teljes tudás él mindenkiben, ahogy ezt Weöres Sándortól tudjuk, aki Hamvas Bélától tudja, aki különben az Úr Jézustól tudja. Isten senkit sem lökött ki a teremtésből, mindenkit teljes tudással látott el, csak az a baj, hogy különféle okokból, többek közt a túl erős egónk, a túl erős szerepeink miatt nem tudjuk ezt megélni. A Beavatás című televíziós sorozat nagyon távol áll egy valódi beavatástól, nem is vagyok mester, hogy beavatást végezzek, de mégiscsak szeretné a lelket, a néző lelkét valamilyen módon felébreszteni. Azért van olyan dramaturgiája, azért vannak olyan gondolati párosítások benne (például az első Beavatásnak az Antigoné és Schwarzenegger volt a címe). Az ellentétek megélésében jobban lefoszlik az emberről az a burok, amely megakadályozza, hogy önmagához, azaz a benne szunnyadó tudáshoz eljusson.

 – Sokszínű és változatos beszédmódú, formavilágú, műfajiságú eddigi, több mint négy évtizedes munkásságodban állandóság is van, például a nagyon erős etikai elköteleződés, az etikai problémák iránti érzékenység, a személyiség középpontba állítása: a személyiség és a közösség összefüggései, mi történik a személyiséggel a társadalomban (abban, amelyben éltünk, s ebben amelyben élünk), s mindezek mögött vagy fölött ott van egy nagyon erős és szilárd keresztény gondolkodás, világkép és értékrend. Az új köteted főként ez utóbbihoz nyújt számos fogódzót. Az első esszé, A Nagy négyes a szépség, a szeretet, az igazság és a jóság fogalmát, illetve forrását járja körül, hogy honnan is szerezzük mi az ezekkel a fogalmakkal kapcsolatos ismereteinket. A szépség kapcsán előkerül a művészet, a kultúra az irodalom is, és annak a szerepe, helye a mai világunkban, kedvelt kifejezéseddel élve, ebben a Gazdaságkorban. Több kiadásban és változatban előadtad már a gondolataidat a Gazdaságkorról, például a Mi a helyzet? Gazdaságkor titkai című könyvedben, mégis arra kérlek, hogy próbáld meg összefoglalni most, hogy mit is értesz ezen a fogalmon, milyennek is látod ebben a világban a művészet, a kultúra, az irodalom szerepét? 

– Az ember történelme során mindig vallási társadalomban élt, a Teremtőjével próbált kapcsolatot teremteni. Nem találtak az antropológusok, a történészek olyan társadalmat egészen a reneszánszig, amelyben az ember ne próbált volna ilyen-olyan lélekműveletekkel, szertartásokkal, áldozatokkal, vallásokkal visszatalálni Istenhez. A Gazdaságkor a reneszánszban csírázott, és a 18-19. században alakult ki. 1705-ben jelent meg Mandeville: A méhek meséje című poémája, A lázadó kas címmel is kiadták magyarul, s arról szól, hogy egy méhkasban fölszámolják mindazt, ami az embert Istenhez köti, a szeretetet, jóságot, szépséget, erkölcsöt, s ennek révén óriási gazdagságra tesznek szert, mert a bűn és a vétek teszi naggyá a gazdaságot, a hiúság, az erőszakosság, a törtetés ad munkát a szabónak, a bírónak, a börtönőrnek stb. Azaz fölvirágzik a társadalom, mert megszüntetik a jóságot, a szépséget, a szeretetet. S valóban ez a gyakorlata annak a kornak, amely ekkortájt alakult ki, a francia forradalom adta neki a legnagyobb lökést. Létrejött egy olyan társadalom, amely minden korábbinál gazdagabb, a szó technikai, anyagi és tudományos értelmében, és minden korábbinál szegényebb, amennyiben emberségről, szépségről, jóságról, szeretetről, családról, nemzetről, hazáról, bölcsességről és effélékről van szó. Mindez értéktelenné válik, mert a pénz nem tudja értékelni azt, ha valaki gyönyörködik, például egy színházi előadásban, egy festményben, vagy akár a tájban. Hátráltatja a gazdaság fejlődését, ha az emberek ragaszkodnak a családjukhoz, a nemzetükhöz, hazájukhoz, mert akkor nem áramlik szabadon a munkaerő. A technikai fejlődés egyre gyorsabb és gyorsabb, mind kíméletlenebb harc dúl a cégek között, s egyre kíméletlenebb harc folyik a földi élet ellen. Ezeknek a folyamatoknak nincsen hazájuk, otthonuk, kultúrájuk, annak a tőkésnek, aki beruház ebbe a világba, egyáltalán nem számít, hogy az esőerdőt Indonéziában irtják éppen, vagy Amazóniában. Ő nem vesz részt egyik társadalom működésében sem. Az indiai bölcselet azt mondja erre: csandala, magyarul: csavargó, aki kívül él a társadalmon. A Gazdaságkornak tehát ez a lényege. Vannak különböző alaptörvényei, például az értéktelenségi törvény; mindenki megtapasztalta már, hogy minél közelebb áll valaki az értékteremtéshez, annál kevesebbet keres, s minél távolabb áll valaki, annál többet. Tehát a paraszt keres a legkevesebbet a zsák búzáján, többet keres a kereskedő, a nagykereskedő, a gabonatőzsdés, de legtöbbet, aki már nem is a részvényekkel kereskedik, hanem a derivátumokkal, mondjuk azzal, hogy 2016-ban mennyibe fog kerülni egy zsák búza. A kőolaj ára most ezért megy föl például, mert a spekulációkkal kereskednek. Körülbelül hatvanszorosával meghaladta már a tényleges értéket az az érték, amivel a tőzsdén játszanak azok, akik semmi közösséget nem vállalnak velünk, sem mint magyarokkal, sem mint tótokkal, cigányokkal, románokkal stb. Senkivel nem vállalnak közösséget, csak a pénz érdekli őket. Ezért kerül a világ abba a helyzetbe, amiben van. Ne gondoljuk, azt hogy a szocializmus másmilyen volt, ugyanolyan gazdaságtársadalom volt, mint a kapitalizmus, csak másféle kisajátítási technikákat alkalmazott. Ugyanolyan istentelen, ember-, érték- és kultúraellenes volt.

 – Az új kötet A nagy négyes című esszéjében azt is írod, hogy az igazság, szépség, jóság, szeretet nincsen meg a természetben, tehát természetfölötti eredetű… 

– Mindenki látott már szép virágot vagy napfelkeltét, s az is megtörtént vele, hogy mindjárt meg akarta mutatni valakinek. Ez azért van, mert érezzük, hogy nem a miénk, ezért vágyunk rá. És ingyen kaptuk, tehát tovább kell adni. Akkor érezzük magunkat jól, ha van mellettünk valaki, akinek megmutathatjuk. Ha nincs mellettünk senki, akihez így szólhatunk: nézd milyen gyönyörű, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Ugyanez a helyzet a jósággal, az igazsággal. Nem én találtam ki, már Platón mondta, hogy a szépség az igazság a jóság az ugyanaz, de ez a tetraéder nem érne össze a szeretet nélkül, ha Jézus nem tette volna hozzá a szeretetet. Tudjuk jól, hogy az említettek mind Istennek a tulajdonságai, meg lehet keresni a Szentírásban, hogy ezek mind Istenre vonatkoznak. Ezek az isteni tulajdonságok a természetben nem léteznek, a róka nem gaz és hazudós, csak az ember tud csalni, az állatok csak egy-egy trükkre képesek, például a kaméleon, vagy a pók a maga hálójával, mi pedig folyamatosan képesek vagyunk hazudni, képesek vagyunk egy teljes valótlanságot létrehozni. Egy teljes civilizációt képesek vagyunk építeni egy olyan valótlanságra, mint a pénz, ami nem is létezik. Ma már a pénz fizikailag sem létezik, az a pénz, amivel az igazi pénzes emberek kereskednek, az csak egy elektronikus jel. Tehát mindenkinek alapélménye, vágya, ha hisz Istenben, ha nem, a szépség, a jóság, az igazság, a szeretetet, mert senki nem tud élni nélküle. Vallási fogalmakként gondolják el sokan, de igazából vallás előtti, ún. apriori fogalmak.

 – A bibliai témákat, a keresztény gondolkodás további alapelemeit tárgyalva, foglalkozol e kötetedben a létrontással, illetve a létrontás-javítással is. Mire is gondoljunk ebben az összefüggésben? 

– Idefelé jövet, Békásmegyerről először HÉV-vel utaztunk be a városba, s láttunk egy nagyon bájos, kedves kislányt, aki úgy ült az ülésen, hogy a lábát, a cipős talpát feltette a szemközti ülésre, amit egyébként a táskájával is elfoglalt. Hamvas Béla szava a létrontás, ami azt jelenti, hogy magát a létezést rontom meg. Látszólag nem bántok senkit sem. A bűn valaki ellen irányul: rágalmazom, meglopom stb. Attól, ha a felteszem a koszos lábamat az ülésre, attól a lét lesz rosszabb, mert valaki egyszer oda le fog ülni, és rosszabb lesz neki. A létezés a világ közös szövete, amelyből mindenki részesül, s amikor a világban akár bűnöket helyezünk el, akár csak ilyen módon viselkedünk, mint ez az egyébként nagyon bájos kislány, akkor megrontjuk a létet. Ez alapfogalma a világunknak. Az a bizonyos esőerdőt irtó multinacionális cég nem akar rossz lenni, csak hasznot akar szerezni, s nem is tudja, hogy a tevékenysége közben leromlik a lét minősége, mert kipusztul egy csomó állat és növény, amelyeknek szerepe van az egész élővilág fönntartásában. Az egész létet rontja le az ember, ha így viselkedik.

 – A kötet címadó esszéje, az Isten családja a Nyolc Boldogságot járja körül és aktualizálja. Azt írod, „Csak annyit értünk meg belőle, amennyit megélünk.” Kifejtenéd ezt bővebben? 

– Az Evangélium egyik alaptanítása a Nyolc Boldogságról szól. Mindannyian boldogok akarunk lenni, mindannyian azt szeretnénk, hogy jó autónk, jó ruhánk, jó lakásunk legyen stb., Jézus viszont azzal kezdi, hogy boldogok a lelki szegények. A lelki szegény nem a hülye, hanem az, aki lélekben sem ragaszkodik semmihez, mert tudja, hogy minden mulandó: az autóm, az ingem, a színház, a kontinensek (hány és hány kontinens volt már a bolygón, amely elpusztult), elporlott Róma és a Szovjetunió, Amerikára és a globalizmusra ugyanez vár. Van azonban, ami nem röpke. A lelki szegény szintén pillanatnyi dolgokkal él, eszik-iszik, lakik, van neki gatyája, de egyik sem célja-értelme az életének, csak használatra valók. Az Örökkévalót keresi a létben, ahhoz ragaszkodik. Különösen érdekes a Hegyi Beszédben, hogy az igazság háromszor is szerepel benne. Ha ilyen szövegeket olvasunk, mindig úgy kell olvasnunk, hogy én vajon tudnék-e úgy élni, mint a lélekben szegény ember, tudom-e a mulandó dolgokat ideiglenesként kezelni, nem értékelem-e őket túl. Ugyanez a helyzet az igazsággal kapcsolatban. Azt mondja: boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Szoktam-e éhezni és szomjazni az igazságot? Ki-ki tegye föl magának ezt a kérdést. Boldogok, akiket üldöznek az igazságért. Vállaljuk-e az üldöztetést az igazságért? Hányszor látjuk elnyomva az igazságot? Ne válaszoljon most senki ezekre a kérdésekre, de mindenki gondolja végig magában azért.

 – Nem könnyű, mert ebben a posztmodern korban és Gazdaságkorban már az igazság fogalma is megkérdőjelezett… 

– Így van, és a szépség is, meg a jóság is, már Pilátus is erről beszélt…

 – Ezért is kapcsoltam össze most ezt az új könyvedet a Gazdaságkorral kapcsolatos régebbivel, mert úgy értelmeztem, hogy miként más munkáidban, ezzel is egyfajta választ akarsz adni a Gazdaságkor kihívásaira. Egy interjúban pedig nemrég, ha jól emlékszem, azt mondod, hogy ebben a Gazdaságkorban csak a fundamentális kereszténység mentheti meg az emberiséget. Ez bizonyára nem valamiféle fundamentalizmust jelent, de akkor hogyan is értsük tulajdonképpen, s hogyan jelenik meg ez a gondolat az új kötetedben? 

– A Tízparancsolat úgy kezdődik: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Hát vegyük ezt komolyan! Hát ne szolgáljunk mást, hogy egy nagyon triviális példát mondjak: a Mammont. Az imádságunk így kezdődik: Mi Atyánk… Nagyon kevés embert ismerek, aki ezt igazán érti. Mert ez a „mi” nem azt jelenti, hogy mi Czakók, vagy békéscsabaiak, vagy magyarok. Ez egy kirekesztés nélküli „mi”. Mert Isten mindenkinek az Atyja, a Haynaunak is, a Batu kánnak is, a Böszmének is, mindenkinek. Nem lehet kirekeszteni senkit sem. Vajon ki tudom-e mondani ezt a „mi”-t kirekesztés, sértés, gyűlölet nélkül? Át tudom-e élni magamban ezt a „mi”-t. A fundamentális kereszténység valójában a beavatottság. A beavatottság egy másik megfogalmazásban a gondolat, a szó és a cselekedet egyesítését jelenti. Azonossá tudom-e tenni a gondolataimat, a szavaimat és a tetteimet? Ha nem, akkor egy hazug, link fráter vagyok. Ha igen, akkor fundamentális keresztény vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy bárkit is orrba vágok, mert nem vet keresztet a templom előtt. Ez áll tőlem a legtávolabb. A fundamentális keresztény azon fáradozik, hogy a gondolat, szó, tett egységét megteremtse magában, és ki tudja mondani azt, hogy „Mi Atyánk”. Ha ez sikerül, hatni fog minden emberi kapcsolatára, és türelemmel, megértéssel, szeretettel fog bánni azokkal az emberekkel is, akik e pillanatban nem szolgálnak rá, de lehetséges, hogy később rá fognak szolgálni. Nagyon sokat tanultam erről a börtönben, ahol a gyakorló időmet töltöttem fiatal jogászként. A fiatalkorúak börtönében volt egy gyerek, akit emberölésért ítéltek el. Az esete valahol az alföldi tanyavilágban történt, ment haza a tanyára a haverjaival a tanyaközpontból, ahol megalapították a KISZ-szervezetet, és jól berúgtak, ballagtak hazafelé, és Keserű Jancsiék tanyája előtt megállapították, hogy ez a Jancsi egy gazfickó, kihívták a házból, kihúztak két kerítéskarót, és agyonverték. A srác kapott érte hat és fél évet, amennyit maximum lehetett kapni akkoriban. Egyébként tiszta, szelíd gyerek volt. Amikor lejárt büntetésének a megfelelő ideje, felajánlottam neki, hogy megírom a kegyelmi kérvényét, de azt mondta, ne tegyem, mert túl kevés ideig bűnhődne ahhoz képest, hogy megölte a saját barátját, embertársát. Azt gondolom, hogy ez a Berényi Jóska roppant magas erkölcsi szinten állt ekkor, és rég nem volt bűnöző. Van, aki meggyógyul, ő például teljesen meggyógyult. 

– Az egyik legnépszerűbb könyvsorozatod a rémmesék gyűjteményei. Az első 77 magyar rémmese címen jelent meg, Banga Ferenc emlékezetes rajzaival. A tavalyi kötet már kilencvenkilenc magyar rémmesét tartalmaz. Különleges műfajról van szó, hogyan született, kérlek, mesélj róla! 

– A magyar élet mindig is anekdotikus volt, a magyar nyelv önmagában is képekben gondolkozik. Amikor egy magyar ember el akar valamit magyarázni a másiknak, akkor képeket idéz föl. Azt mondja például: „Helyet fingott magának a buszon.” Ezzel elmondott valami történetet. Ezekkel a mesékkel én valójában oda megyek vissza, ahová Örkény visszament, Mikszáth visszament, Tóth Béla visszament, a XIX. század nagy anekdotagyűjtője. Én is összegyűjtöttem már kb. 500 magyar anekdotát, és ezeket igyekszem valamilyen formába önteni. Ifjú koromban szobrásznak készültem, és nagyon megragadott az a michelangeloi mondat, hogy minden kőnek megvan a maga szobra. Tehát nem a szobrásznak van szobra, hanem a kőnek. Szóval, gyűjtögetem az anekdotákat, és próbálok olyan formát találni nekik, ami az elmondhatóságukat lehetővé teszi. Van, amit úgy írtam meg, hogy „Egyszer volt, hol nem volt…”, az utóbbi időben pedig egy Szépasszonynál mesélik egymásnak olyan emberek, akiknek beleillik a szájukba.

– Számtalan műfajt kipróbáltál a próza műnemén belül is, a mesék mellett írtál különböző regényeket (iskolaregényt, faluregényt, mitologikus regényt, antiutópisztikus regényt), novellákat, szociográfiát, esszéket. Milyen a viszonyod ezekhez a műfajokhoz, melyik a kedvesebb, hogyan osztod el a mondandódat közöttük? 

– Mindig a történet dönti el, hogy mi lesz belőle. Én nem akarok valamiféle saját stílust kitalálni, ha ilyen történet kívánkozik megfogalmazásra, akkor ez lesz belőle, ha olyan, akkor az. Ez a gondolat esszék kíván, amaz regényt, mi több, az esszé be is szivároghat a regénybe, de az ilyen törpenovellák is, mint a rémmesék, besündöröghetnek valahová. Újabban regénykerteket írok, ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy regényke, ami olyan, mint egy ház, a ház mellett van diófa, kutyaól, trágyadomb, garázs, effélék, szóval ezt a házat körülveszik a novellák. Két éve jelent meg például a Tündérfalva, amit így alkottam meg. 

– Két évvel ezelőtt, 2006-ban, a forradalom évfordulóján, új kiadásban megjelent a Várkonyi krónika is, ami a korban (1968-ban) egyedülállóan forradalomnak nevezte az 1956-os eseményeket, nem sajnálatos eseményeknek vagy ellenforradalomnak, ahogy akkoriban szokás volt. Ez hogyan történhetett meg akkor? 

– Nem tudom. Megírtam, és akkor megjelent. Egyik jelenete 1956 október 24-én játszódik Várkonyban, ahol megtörténik a forradalom éppúgy, ahogy Decsen az én szülőfalumban és országszerte megtörtént. Érdekes, hogy az első kiadás után, még a Kádár-korban megjelent még egyszer, és akkor is benne maradt, hogy forradalom volt, a szóval együtt. De, hogy hencegjek, megírtam Jan Palachot is, a prágai diákot, aki elégette magát. Van egy regényem, ami valójában novellafüzér, aminek a címe a kereszt jele, nincsen szóbeli címe, csak a kereszt a cím. Két szobrászról szól, akiknek az élete  metszi egymást, mint a kereszt, de ez egy szellemi metszés, fizikailag egyszer találkoznak az életükben, de akkor sem tudnak róla, hogy találkoztak véletlenül az esőben. Ebben hangzik el egy mondat, amikor az egyik hős részegen, a rendőrség kapuját rugdalja: „arcuk olyan pala-hamuszürkére vált, mint hogyha a szemük láttára égette volna el magát valaki”. Akkoriban az ember próbált ilyen trükkösen fogalmazni, hogy átmenjen, amit közölni akar. Néha túl éberek voltak, máskor meg nem vették észre a szembeötlőt sem. A Disznójátéknak is az lett a sorsa, hogy sokáig lappangott a fiókban. 

– Mielőtt magára a műre rátérnénk, a drámai műnemhez való viszonyodra is kíváncsi lennék. Például, hogy  változott-e az elmúlt évtizedekben a viszonyulásod a drámához, fiatalabb korodban volt fontos számodra, vagy ma is az, csak ritkábban kerülnek színre darabjaid? 

– Továbbra is írok drámákat, van is néhány színpadra került darabom. Hajdan Zalaegerszegen a Fiatal drámaírók fórumának én voltam az elnöke, évente összejöttünk, és színműveket elemeztünk. Ott az egyik dramaturg elolvasta az egyik darabomat, elvitte egy színházba, ahol azt mondta a főrendező-igazgató, hogy csak nem képzeled, hogy az ilyen fajtájú emberek darabját mi eljátsszuk. – Miért, milyen fajtájú ember vagy Te? – Nem fűzök hozzá kommentárt. Ha írok egy regényt vagy esszét, azzal a saját bőrömet viszem a vásárra, ha engem lehülyéznek, azt vígan kibírom, a színház esetében azonban sokan mások (rendező, színészek, zeneszerző, díszletesek stb.) is dolgoznak az előadáson, s ha őket bántják, semmibe veszik miattam, az már nagyon rossz. Túl nagy a kockázat velem. A Disznójáték már bejáratott, elfogadott darab, azt már úgy megszokták, több mint 45 éves. Vannak olyan mondataim, amelyek darabba kívánkoznak ma is, de inkább csak magamnak írogatom őket, például a Salamon királyról szólót. 

– De hogy jutott eszedbe 1962-ben, húszévesen, hogy színdarabot írj, ráadásul disznójátékot? 

–  A magyar ember szerintem vagy az anekdotákban szórja el a gondolatait, vagy, ha következetesen gondolkodik magyarul, akkor drámát kell, hogy írjon. A nyelvben van ez benne. Hemzsegnek az olyan szavak, melyek ellentéteket foglalnak egybe. Más nyelvekben ritka az ikerszó nálunk tömeges: él-hal, jön-megy, süt-főz. Köz: hézag, közép és közösség. Száll: elrepül, de a szállás, a megtelepedés is ebből jön. A magyar ellentétekben gondolkozó nyelv, ebből sok bajunk, meg előnyünk származik. De nehogy valaki félre értse, ez egyáltalán nem faji kérdés, hanem a nyelvben való gondolkodás. Teller Ede (aki közismerten zsidó származású ember volt) gyakran mondogatta, hogy „ha én nem Ady Endre nyelvén tanultam volna meg gondolkodni, akkor belőlem csak egy közepesnél valamivel jobb fizikatanár lehetett volna.” Na, tessék elképzelni: most itt állnánk a hidrogénbomba nélkül… A magyar egyszerre fogalmi és képi nyelv. A fizika nyelve akkoriban küszködött azzal, hogy olyan jelenségeket írjon le, hogy valami egyszerre testecske is, meg hullámocska is. S akkor a képi nyelven is gondolkodni tudók, „a marslakók”, ahogy hívták ezeket a magyarul gondolkodó (egymás között mindig magyarul is beszélő) tudósokat, visszamentek a platoni ideákig. Nagyon nagy előnyt jelentett nekik ez a kettős gondolkodás képessége, és a drámaírásban is nagy előny az, hogy én magyarul tanultam meg gondolkodni. 1962-ben joghallgató voltam, és láttam a társadalom rengeteg ellentmondását, és akkor írtam egy Simon című darabot, amit hétszer tiltottak be, nem is került soha színre. Arról szólt, hogy valaki eljut oda, hogy nem lehet megölni. Az ilyesmi ellenkezett a szocialista gyakorlattal… Nem sokkal ezután írtam a Disznójátékot. 

– Ha annak a világnak az ellentmondásait megtapasztalva írtad Disznójátékot is, akkor az a mai világban érvényes lehet-e? Konkrétabban, jól teszi-e a csabai Jókai Színház, ha bemutatja ezt a régi darabot most, egy másik világban? Bár kérdés, hogy ez egy másik világ-e már, s ha igen, milyen átjárások lehetnek a két világ között? 

– Szerintem a világ ugyan az. Gazdaságkor egyelőre nem tud megváltozni, csak bizonyos látszatok módosulnak meg benne. Ez a darab kívülről nézve arról szól, hogy eljön a disznóvágás hajnala, és a disznóólban van három ártány és egy göbe, aki kismalacokat vár, ők beszélgetnek, vitáznak a darab során. A göbe súgja meg a többinek, hogy azért nem kaptak reggelit, mert jön a disznóvágás. Ennek hatására különböző kérdések merülnek föl, menekülési trükkök, szökés, egészen a forradalomig. Ez volt a társadalmilag veszélyes mondat akkoriban. Itt ugyanarról van szó, mint minden más munkámban, a Beavatásban is, hogy benned, bennem elindul-e az a változás? Mangalicza úr ugyanis azt kérdezi: „Uraim, nem gondolják, hogy van jó halál is?” Vagyis lehet-e értelme annak, hogy meghalunk? Az életnek, a halálnak közös-e az értelme? A darabnak ez a központi gondolata, s ez nem hinném, hogy elavult, még akkor sem, ha ezt a kérdést látszólag levették a napirendről, és azt mondják, hogy a konzumidiotizmusnak van értelme, ha fogyasztói hülye vagy, az okos dolog. Mangalicza úr kérdése soha nem fog elavulni. De a forradalom kérdése sem: hogy változtassunk a világon, vagy ne változtassunk.  

– Ha a világ ugyanaz is, mennyiben változtál Te, mennyiben látod ma másként a világot, mint akkor? 

– Lehet, hogy hülye vagyok, de én nem látok semmiféle különbséget az akkori gondolkodásom és a mai között, technikailag jobb író vagyok, több dolgot tudok, többször kerültem közel a halálhoz, mélyebben látok talán, de igazában nem látom másképpen a dolgokat. Ugyanolyan pajkos gyerek vagyok ma is például, ugyanúgy szeretek viccelni. Ez a darab is nagyon tág játszási lehetőségeket ad a rögtönzésekre, a komédiázásra. De minden írásomban így van, mert ugyanarról van szó mindig: ki tudod-e mondani azt, hogy Mi Atyánk, tudsz-e a gondolataid és a szavaid között azonosságot teremteni. A színdaraboknál is ez a kérdés, tud-e a rendező, a színész önmaga és a darab gondolatai között azonosságot teremteni, s ha igen, akkor ez az azonosság megteremtődhet a nézőben is. Ha ez az út nem működik a szerző, rendező-színész, néző között, akkor az élmény nem jön létre. Nagyon érdekes, hogy ez az élmény ugyanakkor nagyon sokféleképpen mehet át, mert mindenki a maga módján mondja ki azt, hogy Mi Atyánk. A Jókai Színház igazgatója, Fekete Péter például egy walesi színiakadémiás társasággal megrendezte már ezt a darabot, és nekem az is nagy élmény volt, pedig a szavaikat nem értettem, mert nem tudok angolul. 

– Korábban említettem, hogy a több mint négy évtizeden átívelő munkásságodnak milyen állandó tartalmi vonásai vannak, de a stílusodnak, a beszédmódodnak is van olyan jellegzetessége, például épp ez az ironikus, szatirikus, humoros karaktere, ami a különböző műnemekben, műfajokban továbbélt. Már a Disznójáték is egy kimondottan szellemes, szórakoztató, humoros darab volt, de az újabb műveidből sem hiányzik a móka. Hogy tudtad ezt megőrizni? 

– Azt írta valaki egyszer a Disznójátékról, hogy egy arisztophanészi, bővérű, paraszti komédia. Azt hiszem, az ember nem bújhat ki a saját bőréből. Nekem ilyen a természetem, én azokat az embereket szeretem a legjobban, akiket lehet ugratni, s akik engem visszaugratnak. A humor az olyasvalami, ami bevilágít a felszín alá, ahogy a beavatás kapcsán mondtam, hogy az ember lerántja az álarcokat, a humor az bemegy a felszín alá, és lepattintja az emberre rakódott szerepeket. A felnőttség akkor kezdődik, amikor nem mással viccelek, hanem el tudom viselni, hogy velem viccelnek, hogy én esem hasra. Egyébként az Evangélium is tele van humoros történetekkel. A humor a legfinomabb, legszelídebb emberi dolgok egyike. Nincs is más lénynek humora.




Czakó Gábor prózája a BárkaOnlie-on