Ütőér

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

Szil___gnes.jpg

 

Szil Ágnes

 

Az író két élete

 

Egy nő ül be éjszaka a volán mögé. A haja rövid és hullámos, a keze automatikusan megtalálja a kulcs helyét.

Szép, ezüstös az éjszaka, illik az öreg autó szürkeségéhez. Bal oldalon egy meggyfa, jobb oldalon egy bronzszínű fémkapu. A nő komótosan elhelyezkedik, a válla sosem ér az üléshez, annyira ne legyen kényelmes semmi. Mint az egylábú fejőszékek billegése: legyen egy kicsit kellemetlen az egész, hogy ne aludjon el.

Gyönyörű júniusi éjszaka van. A nő most autózik haza az állomásról. Hajnali fél kettőre ér be a budapesti vonat Békéscsabára, onnan még húsz percre van az otthona. Kellemes a meleg, szinte nincs is szükség a vékony kardigánra. A pályaudvar melletti parkolóban csak ketten mennek a céljuk felé, a felnövekvő fiatal fák körzővel rajzolt árnyéka elfedi, aminek rejtve kell maradnia. A nő nyaka szinte világít a holdfényben: ilyenkor szoktak a hátsó ülésről hurkot vetni a sofőr nyakába, az pedig vergődésében egyszerre tipor az összes pedálra.

Hagyjuk most életben ezt a nőt, nehezen találni tisztességes elbeszélőt.

A nő történetesen én vagyok. A könyvhétről jövök haza, persze egy megfelelő időben tartott, hagyományos könyvhétről, amelyen még Esterházy mondta a nyitóbeszédet, utána egy fiatal, olvasó apáca képe járta be a sajtót. A metrómegálló átmelegedett kövén ül, és boldogan temetkezik a könyvébe. Bárcsak követhetnénk a példáját.

Az előző napi utolsó óráimat szépen el tudtam cserélni. Rendesek a kollégák, segítenek. Tudják, hogy kettős életet élek, nappal egy középiskolában tanítok, délután író meg szerkesztő vagyok, este evidens, hogy valakinek a felesége, másoknak meg az anyja. Joguk van hozzá, hogy annyit kapjanak, mint egy rendes anyától és feleségtől elvárható, vasalt inget és meleg ebédet. Néha a környezetemben, a munkahelyemen vagy a könyvtárban elolvassák, ami tőlem megjelenik, mondanak pár szót, reagálnak, én pedig lesütött szemmel mormogok valamit. Kényelmetlenül érzem magam. Mintha rajtakaptak volna valamin, amit tulajdonképpen szégyellnem kellene. Valami bűnön. És valahogy mindig én megyek, hozzám sohase jön senki, hiába van ugyanolyan messze Budapest és Békéscsaba, Békéscsaba és Békés. Mikor jössz fel, kérdezik, mikor jársz erre. Ritkán megyek, csak ha muszáj, csak ha komoly oka van. Nehéz kirobbantani abból a másik, hétköznapi életemből. Az írás és az íróság csak akkor jár, amikor a köznapi életemnek már leadóztam.

Ezen a bizonyos estén fellépésem volt, nem írom meg, hol, azt sem, kivel. Meghívásos pályázat eredményhirdetése, én vagyok az egyetlen nő kilenc férfi mellett. (Vagy a két nő egyike. Megközelítés kérdése.) Egy nagy ember értékeli a műveket, a terem csordultig tele, színészek adnak elő részleteket a darabjainkból. Elhűlve hallgatom a magam írta párbeszédet, a pincemély férfihangtól megrettenek, pedig a saját szavaim hallom vissza. A tíz szöveg után a nagy ember értékel: mindenkit lehúz. Engem is, csak velem udvarias (ez néha folyománya annak, ha az ember szoknyát visel, máskor még kevesebb kíméletet kapunk). A tíz szerző az első két sorban ül, az írók előbb bosszúsan fészkelődnek, aztán a harmadik, piszkoskodó értékelésnél már hangosan, idegesen nevetünk. Senkinek sincs bátorsága rendre utasítani a beszélőt, a hely igazgatójának sem, pedig mindenkinek meglenne a szókincse hozzá. Lehet így beszélni, csak nem ildomos. A közönség dermedten ül, a szervezők feszengenek. A szerződést aláírom egy mappa hátulján, később e-mailben egyeztetünk, végül nem utalnak egy vasat sem, de már régen nem érdekel. Összenevetünk a többiekkel, váltunk pár szót, mert erre mégiscsak jó volt az egész. A szakmai diskurzushoz, ez a kollektív megalázás. A bárkás csaj, így aposztrofálnak, és ez teljesen rendjén van így. Lemegyek a lépcsőn, az udvaron kavarog a tömeg. A szervezők idegesen heherésznek, két rendes nő különben, érzik ők is, micsoda blama. Már a büfénél fröccsöznek, én az árnyékban maradva egy üdítőt iszom, mint egy öreg néni. Hat órát utazom azért, hogy itt most hülyét csináljanak belőlem. Kitöltök egy tesztet Szabó Magdáról, amelyben véletlenül dőlt betűvel írják a megoldásokat. Nem nyerek semmit, veszek egy pólót adományként egy szervezettől, amely az írástudatlanság ellen küzd. A pólót később lenyúlja a férjem. A gyerekek délután megkérdezik, mit hoztam nekik. Semmit, és magamnak se.

A vonat este fél tizenegykor indul a Keletiből, és nem írja minden menetrend. Ki kell tapasztalni a létezését, kifigyelni, ahogy a sötét derengésben manifesztálódik egy kisebb, fekete fémtest. Fel kell hívni az információt. Jó sok időt hagyni, mert este már ritkán jár a BKV. A vastraverzek alatt már csak egyetlen pék van nyitva, pirosan világító infralámpái alatt tűrhetően néznek ki a péksütemények, de most sem sajnálom, hogy ilyesmit nem ehetek. Megint korgó gyomorral megyek haza, hajnalra alábbhagy az ingerültség, és átveszi helyét a gyomorfájás. Van bennem egy kis ismeretlen félsz, pedig régóta megbízom magamban. Kapucnis pulóverbe burkolózó srácok iszogatnak pezsgőt az alacsony kerítésen belül, körbeadják az üveget. Valamiért a hozzám hasonló családanyák ilyenkor otthon szuszognak, csókolgatják a rózsás arcú gyerekeiket. Kivételesen talán most én is szívesen lennék teljesen átlagos. Végül terepszínűbe öltözött katonák jelennek meg rövid pórázra fogott németjuhásszal, fegyverrel a vállukon, igazoltatják a gyanúsnak tűnő férfiakat, megnézik a jegyüket is. Indulás előtt a vonatra is felkapaszkodnak, ami egyfelől megnyugtató, másfelől kicsit mégiscsak félelmetes. Nincsenek kupék, csak a hosszú, egybefüggő tér, helyjeggyel is össze-vissza ülnek le az emberek. A vonat szuszogva megindul, a halványkék, hosszúkás lámpák derengenek egészen Szolnokig, utána leoltják minden másodikat, mindenki bóbiskol a szinte néptelen, édeskés húgyszagot árasztó, kétes tisztaságú vonaton. Onnan már csak Csabán áll meg a vonat, bóbiskolok. Néha hazahozok valakit, akiért nem jön be senki a városba. Két öreg hölgyet, akik valami, számomra ismeretlen vallás eseményén jártak, mosolyogva csacsogtak egész hazaúton, és az anyósülés melletti ajtó öblében hagytak egy cédét hitük szent énekeivel. Sose hallgattam meg, pedig évekig ott lötyögött abban a zsebben, megbújva az autóstérkép és a láthatósági mellény között.

Már a Keletiben megláttam a ballonkabátos férfit, akivel nem szeretnék beszélni. Ellenszenves, régi ismerős, szélhámosságairól sokan beszélnek, kényszeres tolvaj hírében áll. Már rég leépítettem, kijelöltem a határait. A facebookomról is letiltottam, hogy ne legyenek kétségei. Most mégis leül velem szemben, mert fogadtam a köszönését, ahelyett, hogy elutasító arcot vágtam volna. Még én érzem kellemetlenül magam, és mennyire jellemző rám: jólnevelten hallgatom a fecsegését, mert nincs benne gerinc, hogy szégyellje magát, mi, többiek pedig úgy teszünk, mintha nekünk lenne röstellnivalónk. Pesttől Csabáig beszél, magyarázza az életét és gyón, mintha feloldozhatnám valami alól. Vetít, így mondják, én meg nem mondok ellent neki. Megesz egy egész tábla Milkát. Mérlegelem, el tudnék-e tekinteni a megvetésemtől, ő pedig könyörög, hogy vegyem vissza ismerősnek. Lassan beérünk Csabára, kilépünk a peronra, még mindig mellettem lohol, jön föl velem a lépcsőn, piheg. Fenn egy új, hosszadalmas történetbe kezd, amely kitartana addig, amíg a háza előtt kiteszem. Nem lakik messze, de ő sokallhatja a gyaloglást. Nézem a feje mellett az órát, és átkozom magam, amiért nem hallgattatom el ezt az ostobát. Tizenöt percig nyomja, az óra mintha visszafele járna, hallom a hangját, de nem értek belőle egyetlen szót sem, már olyan álmos vagyok. Aztán erőt veszek magamon, és elköszönök. Ott áll tanácstalanul, talán már haza is ért volna, most meg indulhat taxiért, mert én, ez a rohadék, nem akarom megérteni a testbeszédét, és nem viszem haza. Kicsit kajánul érzem magam, amikor kikanyarodok a parkolóból, nem ciccegek, csak félrehúzom a számat. Éjjel háromnegyed kettő, tiszta a fejem. Minden holmim megvan, már csak egy bő negyedóra, és hazaérek. Próbálok nem gondolni rá, hogy holnapután megint utazom: egy sokkal szebb, de távolibb helyre, a könyvbemutatómra. Onnan is majd éjszaka jövök.

Esténként egy őzbak sétál az országúton, szinte mindig ugyanazon a helyen látom: ahogy a kanyargós szakasz beleszakad egy hosszú egyenesbe. Lassan hajtok, mert az út veszélyes, kapkodni pedig nincs miért. Minden megvár úgyis. Csöppet sem vagyok álmos. Az őz öreg és méltóságteljes, találkozásunk számomra megtiszteltetés. A héten még egyszer jövök. Vén ismerősöm ott áll a szokott helyen.

A kocsit a bejárón hagyom, tisztességes mosdás után, hogy ne ébresszek fel senkit, a telefon fényénél megyek az ágyig. Mindenki alszik. Még sokáig forgolódom, töprengek ezen a napon. Ebéd nincs, kenyeret nem sütöttem. Reggel elviszem a legkisebbet az iskolába, végzem a munkám, mint egy gépeket szerelő robot, a lehető legtakarékosabb mozdulatokkal. Most elhalasztom a fontosabb, bonyolult észjárást igénylő dolgokat. A legtöbben megértőek, néha elcsípek egy kis tiszteletet az arcokon, és csak egészen kevesen tartanak bolondnak. Lehet ezt heteken, hónapokon keresztül csinálni, változó intenzitással, néha tanárnak lenni, máskor írónak meg szerkesztőnek, állandóan feleségnek és anyának. Éveken, évtizedeken keresztül is kísérletet tenni arra, hogy megfeleljek mindenkinek, máskor megélni az ihlet magányos és kiváltságos pillanatait, amikor az ember a lélegzetét is visszafojtva próbálja meghallani magában azt a belső hangot. Van, aki sokáig bírja, mások pedig meghasonlanak, eladják magukat, vagy nem írnak soha többé. Kíváncsi vagyok, velem melyik lesz. Nem hazudok, csak célszerűen csoportosítom a tényeket, és igyekszem keveset beszélni. A lábam néha megtalálja azt a keskeny ösvényt, ami a két világ között lehet.

Január vége van, megint a volán mögött ülök, a színházból megyek haza. Késő este van, a lámpák sora mint egy hideg színekre hangolt akvarellfestmény a nedves úton.  Két utcán is végighajtok, amikor meghallom a furcsa, surrogó hangot. Nem megyek gyorsan, az út nem csúszik, voltaképpen ideális lenne egy éjszakai vezetéshez. Akkor hallom meg a pukkanást, és hirtelen minden olyan lassan történik. Az első szembejövő beáll elém, kiszáll egy férfi, és kereket cserélne, mások vontatókötelet ajánlanak. A pótkerék ki tudja, mikor engedett le, el kell vinni egy benzinkútra, jó messzire, hogy rendben legyen a nyomás. Érzem a defektes kerék égett szagát. Amikor nem jön autó, próbálom összeszedni a szétszóródott, büdös gumidarabokat, a kereket beemelem a csomagtartóba. A kabátom nem számít. Mire a férfi visszaér, a vészvillogás lemeríti az akkumulátort. A férfi beáll elém, és hazavontat, a mellette ülő nőt szétviszi az ideg. Próbálom kitalálni, randira mentek-e, moziba vagy vacsorázni. Ha igen, akkor tönkretettem azt is. A férfi valami rosszból átmenekült az én, máskülönben egész jó életembe. Egyetemleges sötét van, a részének kellene lennem nekem is: jobbra árok, balra szalagkorlát. Csak a műszerfal fényei csapnak az arcomba, vacog a fogam, ahogy fel-felcsap a villogás. Az utcánk végén éles kanyar van, nem tudom, be lehet-e így, kötélen venni. Alig van nálam pénz, a férfi, akinek átlagos neve van, és többé nem fogom megtalálni, semmit nem fogad el. Egész testemben, egész éjszaka remegek.

Másnap az ingázó ismerősök elmesélik, hogy a tábla előtt, a kanyaroknál valaki elütött egy őzbakot: a teste rőt pecsét a januári éjszakával felhintett úton, a szokott helyen, amiről most már csak én tudok, valahol a két város között.

 


 

 

 

Játék?

 

Miről is írhatnék ebben a két hétben, mint az olimpiáról – vagy inkább arról a gondolatsorról, amit bennem felszínre hozott.

Különleges olimpia ez: a korábbiakban volt, amelyik elmaradt, volt, amelyet a világ egyes országai bojkottáltak, de olyan sosem, amely öt évvel később követi a másikat. Kedvező a fiataloknak, és esetleg tragikus azoknak, akik a test lankadása miatt már nem tudják felvenni a versenyt a friss trónkövetelőkkel.

Az olimpia teljes neve: olimpiai játékok, amelyet – gondolom, a szóismétlés kerülése végett – ötkarikásnak is szoktak nevezni, a játék szó azonban mindig a névben marad. No de hát a játék… önfeledt tevékenység, ami örömet okoz az embernek, elsősorban persze annak, aki végzi, de katartikus lehet a nézők számára is. Játék és szenvedély gyakran végzetesen kapcsolódik össze, és az úgynevezett játékszenvedély családokat semmisít meg.

Játék-e még az olimpia? A játék – definíciója szerint – önként, kényszer nélkül választott tevékenység: lehet-e még tíz-húsz év után örömmel menni egy hajnali edzésre? A sport az egészség megőrzése mindaddig, amíg szét nem műtik az embert, vagy embertelen követelményeket nem támasztanak vele szemben.

A magam részéről tévét egyáltalán nem nézek, kivétel ez alól a sport. Itt láthatom – egy éve színházközeli emberként – a legigazibb drámát. Vissza nem vonható döntéseket, be nem hozható ezredmásodperceket, sorsfordító mérkőzéseket. Képes vagyok többször is megnézni ugyanazokat az eseményeket, és persze megvannak a magam kedvencei.

Miért szeretjük annyira (nézni) a sportot? Desmond Morris, a brit etológus a futballmeccsekről azt állítja, hogy ezek vannak most háborúk helyett, a mozdulatok, a szavak olyanok, mintha egy-egy csapat, egy-egy nemzet hadat viselne a másik ellen. Ugyanezt a lelátón is tapasztaljuk: akár össze is kovácsolja a nézőket, a népet egy-egy győzelem.

A bezárkózás idején (vagy kicsivel utána) írták, hogy aki nem tanult meg a gép előtt egy idegen nyelvet, nem újította fel a házát, nem végzett el egy tanfolyamot, elfecsérelte ezt az időszakot. Szerintem úgy áll a dolog, hogy ha valaki mindig csak hasznos, előremutató dolgokat csinál – úgy is mondhatnám: ha nem játszik –, az voltaképpen az életéért küzd. (Ezt nem árt még egyszer elolvasni, mert elsőre nehéz megérteni.) Magyarul: aki nem engedheti meg magának, hogy egyszer-egyszer megálljon, az folyamatosan élet-halál harcot vív. Szóval jól jön most nekünk a játék – még ha csak nézzük is.

Ami döbbenetes és nagyon visszatetsző számomra, az emberek érzéketlensége. Azok a sportolók, akik kijutottak az olimpiára, saját sportáguk legnagyobbjai, sok-sok versenyen bizonyítottak. Így ha valaki „csak” egy hetedik, huszadik, sokadik helyet tud hozni, az azt jelenti: a világon a legjobbak között van. Nagyon kicsinek és szánalmasnak érezném magam, ha nagy sportolóegyéniségeket kritizálni vagy ócsárolni mernék.  

Simone Biles, a négyszeres olimpiai bajnok amerikai tornásznő, aki esélyesként lépett vissza a szerepléstől, mert mentálisan nem bírta a terhelést, egy nagyon fontos tennivalónkra figyelmeztet bennünket. Saját pszichénk karbantartására, illetve arra, hogy ha nem érezzük komfortosan magunkat a világunkban, akkor ideje segítséget kérni, kilépni abból a helyzetből, ahol elakadtunk. Az amerikai tornásznő bátor – mi sokkal gyávábbak vagyunk.

Szeretnék valami szépet is megmutatni ebben a tárcában: egyik kedves bronzszobromat, A bokszolót. (Érdemes megnézni képen, „bokszoló szobra” keresőszókkal, úgy követni a leírást.) Sem a művész, sem a sportoló nevét nem ismerjük, utóbbi feltételezhetően a Kr. e. IV. században élt Thaszoszi Theogenésszel azonos, aki már kilencéves korában azzal vonta magára a figyelmet, hogy az agoráról hazavitt egy bronz istenszobrot, majd korának sztársportolójává vált, többek között ökölvívásban lett olimpiai bajnok, de számos más versenyen is diadalmaskodott. Nem gyermekként, hanem megfáradt férfiként ábrázolja a szobrász, ma úgy mondanánk: a meccsek szünetében.

 

1200px-Boxer_of_Quirinal__Mys_l_View.jpg
(Forrás: Wikipédia)

 

A teste izmos, fáradtsága ellenére kész a következő küzdelemre, még feszült. Kezén bőrszalagok, az orra több törés nyomát viseli, így a száján át lélegzik. Ajka és füle feldagadt a rá mért ütésektől. Több helyen folyik rajta a vér, egyik szeme alatt sötét folt, ezt a szobrász más ötvözet beöntésével és rézberakással érzékeltette. A hallatlanul valóságosnak ható szobor ujjai már az ókorban megkoptak, az érintését valószínűleg szerencsehozónak tekintették. Néhány éve a műalkotás az Újvilágba kirándult: hat hét alatt a Metropolitan Museum kilencvenezer látogatója volt rá kíváncsi.

Kritizálták-e Theogenészt a korában? Nem tudjuk.

Játék a sport? Most úgy érzem, nem az.

 


 

 

Hálózatok

  

Egyszerű szavakkal szeretnék szólni a történeteimről.

Dédnagyapámat nem ismertem, jelenlétéről a családunk létezése mellett egy fából készített kanapé vall. Apám annak idején felajánlotta, hogy amikor férjhez megyek, elhozhatom, de a végtelen belátás és gyermeki hála visszatartott, így megmondtam neki, amíg meg nem hal, maradhat. Apámnak szerencsére pont olyan humorérzéke volt, mint nekem, és egy kicsit kiröhögött. Jó régen nálunk van a bútor, sajnos. Dédnagyapám készítette csapolással, az utolsó milliméterig tökéletes, egyetlen szög sem volt benne, míg az öcsém negyvenkilós barátnője alatt le nem szakadt. Akkor aztán a férjem a rá jellemző pragmatizmussal elővett pár szöget meg egy kalapácsot, és az ezeréves kanapé azóta nem makulátlan, de sóhaj nélkül hordozza továbbra is a családot és a barátokat.  A konyhánkban áll, fiatalkoromban fehér volt, a maga ifjúkorában zöld, visszacsiszoltuk a fáig, így ma csak a lakk védi. A vendégek kedvenc helye, elférnek rajta hárman is, vagy ebédnél két gyerek, köztük sárga párnán egy tarka macska.

Könnyen kitalálható hát, hogy készítője asztalos volt (a ház ablakait, a lányai ágyát és a felesége koporsóját is ő csinálta, nem volt ebben semmi romantika vagy túláradó érzelmek, mindössze gyakorlatiasság, ugyanaz, ami fentebb egy jóval későbbi generáció esetén már olvasható volt). Nagyapám úgy asztaloskodott, úgy képzelem, azzal a természetességgel, ahogy én írok. Mesterségbeli tudása, ha úgy tetszik, művészete többször is megmentette az életét: erről szól ez a mai történet.

Mészáros Vendelt (így hívták az én öregemet, mert nem lehet mindig azt mondani, hogy Dédnagypapa) az első világháborúban, mondjuk így, magasztosan, fegyverbe szólította a haza. Két testvérével együtt Csabára, a Császári és Királyi 101-es gyalogezredhez vonult be. Az édesanyja kétségbeesett, és egy kis kápolnát állíttatott Endrődön a fiai visszaérkezéséért – mind haza is tértek. Nagymama, a maga módján, mozgósította az összeköttetéseit, még ha azok történetesen mennyeiek is voltak. Innentől már nehéz követni a nemzedékeket: a gyerekeknek előbb csak kereszt-, aztán teljes névvel beszélünk az öregekről.

 

212264158_636063541123444_67480750_n.jpg

 

A báró Drathschmidt Károly gyalogsági tábornok alapította egység már 1914 nyarán átesett a tűzkeresztségen, számos alkalommal kitüntette magát, nem így Mészáros Vendel, aki orosz fogságba esett, míg fivérei az olasz frontra kerültek. Mivel dédapámnak négy lánya és csupán egy fia született később, nemigen traktálta őket háborús történetekkel, ennélfogva sem a harcokról, sem a fogságról nem tudok. Azt azonban elmesélte, hogy abban az orosz falucskában, ahová került, csak lócákat használtak a ház előtt, így aztán az első hencegő, fecskecsapolással rótt kanapé elkészülte után a helyiektől több megbízást is kapott asztalosmunkára, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez mentette meg. Lassan ráragadt az orosz is, így a második háború idején nemegyszer mondták neki, hogy csak azért engedték el a ruszkik, hogy idehaza legyen majd kivel beszélniük.

A következő jelenetben dédapám Endrődszentlászló felől nagyjából délkeleti irányba tart, Gyula felé. A bíróságra igyekszik, ahol tanúvallomást kell tennie gyámfia ügyében. A dolog nem szívderítő, különösen azért, mert ezerkilencszáznegyvennégy őszét írjuk. A bíróságnak, majd látni fogják, kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint meghallgatni Dédapám vallomását. Mészáros Vendelnek van ideje töprengeni. Az előző évben két lakodalom is volt a családban, idősebb lányai mentek férjhez: egyik veje az esküvője napján kapta meg a behívót. A fiú apja, talán életében először, megszánja ezt a fényképek tanúsága szerint kivételesen szép fiatalembert, akit eddig csak Hallod, hé néven nevezett: a falu bírája lévén egy nappal később adja oda neki az értesítést. Megtakarít nekik huszonnégy órát, amire szükségük is van: az idő ezüstös selyemszála elvékonyul, szinte érzékelhetetlenül finommá válik az ujjak között, ahogy egymás szemébe nézve táncol a menyasszony és a vőlegény. Tükör van a falon és régi esküvői kép. A zenét egyáltalán nem halljuk, csak ők forognak a szoba közepén. Az asztalokat széjjelhúzzák, ott van a kanapém is, most nem ül rajta senki, egészen rátolták az asztalt, hogy legyen hely, rajta a borosüvegekre illesztett, sokat sejtető lakodalmi lyukas kalács. A rokonok és szomszédok szeme az ünnepelteken, szájuk elnyílik, megáll a falat. Aztán hajókötél vastagságú lesz az idő, és Pali a következő pillanatban egy megszállt ország földjén fekszik haslövéssel egy társzekér mellett, kezével próbálja visszatartani világba omló beleit, úgy könyörög a bajtársainak, míg eszméletén van, hogy lője agyon valaki.

 

212511160_246108040295626_71523401_n.jpg

 

Mészáros Vendelnek tehát, negyvennégy őszén, ott a szentlászlói úton van min gondolkodnia. Gyalog indult reggel, lovon vagy kocsin fölösleges kockázat lenne, magára vonja valaki figyelmét, kifosztják. Csak egy kevés ennivalót hozott, vizet ledugaszolt borosüvegben. A bíróság udvarán bizonyára megengedik majd, hogy megtöltse, mielőtt hazaindul.  Dűlőutakon megy, toronyiránt, és minden faluban ismer valakit. Megvan a hálózata, bízik magában. A másik, szülés előtt álló lányára is gondol, aki a Nagymamám.

Csak nagyon sokára hallja meg a tompa mormogást, azt a hangot, amellyel még soha nem volt dolga. Ahogy a felhők súrlódnak az égen. Próbálja megfejteni. Már nem olyan jó a füle, mint fiatalkorában. Kicsit hajlott a háta az ing alatt, a teste szikár a sok munkától és a sötétbarnára sült dohánytól, maga is majdnem cigányfekete. Ismeretlen járművek közelednek: az öregem hátranéz, és anélkül, hogy látta volna már őket, megnevezi magában, hogy akkor ezek lehetnek a tankok. Dédapám azt szerette volna, ha békén hagyja mindaz, ami meghaladja az ő léptékeit. Le akar húzódni az útról, ugyanakkor tudja, hogy futnia felesleges. Messzire hordanak odabent azok a puskák. Az út menti bokrok mellé húzódik, a csenevész akácok alá. Nincs rajta semmi feltűnő, majdhogynem átlátszó, egylényegű a tájjal.

A monstrum lehúzódik az út mellé, lassul, aztán meg megáll. Dédapám visszatartja a lélegzetét. Túlzás lenne immár imáról vagy fohászkodásról beszélni, idő sincsen rá. Felnyílik a tető. Vidám orosz néz ki rajta, odakiabál.

– Nem Mészáros Vendel vagy? Megismertelek a járásodról. Te csináltad nekünk a kanapét!

Néha azt hiszem, nem fogok kitalált dolgokról írni. Egyszerű szavakkal akarok beszélni, cifrázni fölösleges.


 

Bennem mindez mindörökre

 

Cakkos szélű fényképeket nézegetek. A klánom kedves elfoglaltsága ez. Nem is emlékezhetsz a dédpapára, mondom unokabátyámnak, hároméves voltál, amikor meghalt. Én meg mínusz tizenhárom, de ez nem jut eszembe. Bennem mindez mindörökre van.

Nagymamám ezen a képen huszonnégy éves, a legjobb ruháját viseli. Nagyapámnak küldi a képet, a hátsó oldal tanúsága szerint „a messzi muszka földre”.  Nagymama mögött a búzamező a miénk, nemcsak a túlélésünket biztosítja a háborúban, hanem a nyugodt életet is. (Ezt a földet veszik majd el nemsokára az elvtársak, hogy a közös jólétet szolgálja. Nagyapám ménjét is, a Gazsit: Mezőhegyesre szállítják vonaton, hogy megfelelő genetikájú tenyészállatokat szerezzenek a háború után. Nagyapa, aki zokszó nélkül végigcsinálja a háborút, ekkor, úgy igazán, kétségbeesik.) Szokás volt jószágokról, a termésről képet küldeni a frontra, hogy a családfő értesülhessen az otthoni békességről, nyugodt lélekkel ölhessen embereket, vagy tehessen bármit, ami a lövészárkokban szokás. Vannak hatalmas mangalicákról készült képeim is ugyanebből a sorozatból. A kutya, akinek nevére nem emlékszem (és nincs is már senki, aki tudná), azért szerepel a képen, mert Nagyapám rajongásig szerette az állatokat.

Nagymama a kutya levágott szőréből pulóvert kötött Nagypapának, ami igazán meghaladja az én képességeimet. Kedvességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy pont a kutyával fényképezteti magát, miközben se azt, se a macskákat nem szerette igazán. Engedmény ez a nagyapám felé: tiszta szívű gesztus. Én tegnap vágtam le a kutyám szőrét, egy dobozba tettem. Azt mondják, ha felviszem a padlásra, nem tesz nálunk látogatást a nyest. Tőlem ennyi telik, még ennyi se.

 

Nagymama.jpg196535142_219850073089464_77789041_n.jpg

 

Nagymama fiatalasszony ezen a képen: alig egy éve, 1943-ban házasodnak, amikor már biztos volt, hogy nagypapám is megkapja a behívót, harminckilenc évesen. A fiatal fiúk már elfogytak akkorára. A nagyszüleim között tizenhét év korkülönbség van, mégis szeretik egymást. Mamám félidős terhes. Mire apám megszületik, bevonulnak az oroszok, és Nagymama retteg, hogy megerőszakolják. A közeledő hadseregről hallva egy picike ablakon préseli ki magát, hogy elbújhasson a tanya mögött, az őszi hidegben. Abban az évben a kukoricát se törték le: a szülés hírét a nagy-nagynéném viszi a bábának éjszaka a lengő kukoricalevelek közt, a repülők hangjára elrejtőzve. Borcsa néni, a bába hangja szól ki a házból, mielőtt a kéz megkocogtatná az ablakot: tudtam, fiam, hogy jössz, már vártalak. Borcsa néni arca öregkorában is ránctalan, a sok magára kent magzatmáz, bábazsír megteszi a magáét. Rám soha nem emelt senki kezet, és nem is tanácsos, hogy megtegye.

A szülés idején Nagymama semmit nem tud Nagyapámról, aki minden katonaképre úgy áll oda, hogy rajta van az a tűnődő mosoly, amivel a feleségének akar üzenni, hogy ne aggódjon, mert hazajön. Nagypapa az alakulatával Békéscsabáról Jászvásárra megy, onnan pedig ki tudja, merre. Nagypapa, koránál fogva, szanitéc lesz, dögész. Túlélőket keres a harctéren. Gyógyszer, kötszer és mindenféle eszköz nélkül próbál embereken segíteni, egy borjú nagyságú kutyával, amely kiszagolja a még lélegzőket. Büszke vagyok a nagyapámra, és nem akarok fellengzős szavakat használni, olyasmiket, mint humánum és életigenlés. Azért tette ezt, mert módja volt nem ölni embert, és ennek a lehetőségnek örülök. Arról, hogyan esett fogságba, nem tudok, de ismerek akkorról néhány történetet. Talán nem ide valóak. A gyerekeimnek már elmeséltem.

Nekem is megvannak a szüléstörténeteim, nem érzem kevésbé hősnek magam. Nagymama fiatalon szült, utána fel sem merült következő gyerek lehetősége. Öt gyerek közül volt a legidősebb, és azt gondolta, egynek könnyebb mindent megadni. Apám születése után pár nappal hozzánk is megérkeznek az oroszok. Öt ember: egy elöljáró és négy közkatona, a legfiatalabb valami pártember kölyke, nem lehet fegyelmezni, azt mondja a hadnagy, aki kiküldi a suhancot a lovakhoz, hogy a belső zsebből elővehesse a saját gyerekeinek gyűrött képét és a Vlagyimiri Istenanyát. Dédapámnak, Vendelnek magyaráz, aki beszéli a nyelvüket, a nagy háború utáni fogságban megtanulta, így-úgy megértik egymást. Vologya közben odakint tizenhat éves nagy-nagynénémet szemléli, aki esővizet melegít a pelenkamosáshoz. Segít leemelni az üstöt, aztán a mocskos katonacsizmáját a vízbe meríti, hogy a lány csutakolja le. Nagy-nagynéném mellbe taszítja, a fiú elterül a tanyaudvar sarában, árad a szájából a szenny. Épp akkor nyílik a tanyaajtó, kijön a másik négy orosz, nevetik a kölyköt, ki tudja, hogy folytatódott volna különben. Kisbaba, kisbaba, becézték odabent tejes képű apámat, és mindegyik az otthon maradottakra gondolt. Vologya a következő pár napban késével felhasítja néhány helybéli ló hasát, egyet pedig elköt a sajátja helyett. Hozzánk nem jönnek többé. Sem hivatalos forrásokban, sem a tisztelendő atya naplójában, amit majd én viszek el a szegedi jezsuitákhoz, nem esik több szó az oroszokról. Kis falat vagyunk nekik.

 

Nagypapa.jpg

 

Nagyapám harminckilenc kiló, amikor hazatér a fogságból. Ha kiszámítjuk, alig több, mint egy felnőtt ember vázának, zsigereinek és bőrének súlya. A legyengült testet csak fokozatosan lehet etetni, hogy a bőségtől meg ne részegüljön. Nagyapám alig bír mozogni, de hazajött, mert céltudatos. Van egy nyolchónapos fia, akiről azt se tudta hazatérte napjáig, végül megszületett-e. Árpádnak akarta nevezni, de már nem járt a tábori posta. A fiú neve Zoltán. Apámat minden éjjel ringatni kell, Nagymama a lábujjára kötött madzaggal mozgatja a bölcsőt. Nagypapa azt mondja, tud ez a gyerek anélkül is aludni. Július van, de szükségét érzi az asszonyi melegségnek maga mellett.

Én a képen majdnem negyvenkilenc éves vagyok. Az életem kevésbé regényes, mint Nagymamáé. Kevesebb benne a küzdelem, és jóval több a gyónás. Háromszor annyi gyerekem van, és hatványozottan nagyobb (ha őrá gondolok, már-már szégyenletes) kényelemben élek. A férjem kissé fiatalabb, mint én, ami az egyik fiunk szerint mélyen erkölcstelen. Az ujjunkon a gyűrű a nagyszüleimé. Ők harminchárom évet éltek együtt, mi most tartunk a huszonharmadiknál. Őszintén bízom abban, hogy több jut nekünk, mint nekik.

Nagymamám ebben a hónapban ünnepelné a 100. születésnapját. Harminchárom éve halott. Felsőtestem ugyanazt a szöget zárja be, ugyanazzal a földdel, mint az övé.

Az író feladata, hogy ne szakítsa meg az emlékezést. Odakészítse a kéz alá a relikviákat. Duruzsoljon a fülbe, lehetőleg mindenkinek a maga belső hangján. Én ezért vállaltam el ezt a sorozatot.

 


 

Úgy hull le rólam

 

Ami (nekem) nagyban az erdő, az kicsiben a kert.

Amikor beütött a krach, azt mondta a fiam, hogy ne csak ennivalót vásároljunk, vegyünk a kertbe magokat. A zsebkendőnyi kertünkben nincs már hely, minden talpalatnyi részt teleültettem, legutóbb a szeder helyére öt tőke szőlőt, egy majdani szép lugasnak, és három terebélyesedő ribizlibokrot is óvok a terjeszkedő golgotavirágtól. Ezek voltak a legutolsó égbe néző vállalkozások, azóta csak a málnavesszőket pótoltam. A virágok alig érdekelnek, mindössze egy mániám van: a lila levelű dolgok narancssárga virágú növényekkel való egybeültetése, ami költséghatékonynak és népszerűnek bizonyult az évek során azok körében, akiket magánmennyországomba engedtem. Harcosan komposztálok, és hatalmas hordóban gyűjtöm az esővizet. Még két kis tavacskám is van az árnyékos részen, amelyben néha – a gyerekek életkorának függvényében – aranyhalak élnek, Isten tudja, honnan érkező gőték, és ha a puli figyelme elkalandozik, leszállnak inni a feketerigók és a szürke egyenruhás gerlék. A kutya és a két macska elég éber, erről tollcsomók és huszonötezer forintos cickánytetemek tanúskodnak, amelyek egy e célra ásott gödörben végzik, rendszerint általam. Falusi leányzó volnék: meg se rezdülök.

Hogy jön ez ide, mondhatják most Önök. Teljes joggal, hiszen Önök a megrendelők.

 

20200729_091247.jpg

 

Az ember, ha latint tanult, más összefüggésben látja a világot. Ez az én egyetlen luxusom (azért ennek még utána fogok gondolni). A kultúra szó gyökere a colo, colere ige, amely valaminek (például a kertnek) a művelésére utal, de jelent tiszteletet, ápolást is – például az istenek kultuszát, amelyből egyáltalán az emberi kultúra kialakult (természetesen a művészet segítségével). A kultúra szó sok-sok mindent jelent még ezen kívül is, de most erre a két vonatkozásra: a kertre és az utolsó egy évünkre, azaz az életünkre fogok koncentrálni.

Amikor tavaly márciusban „sittre vágtak”, azaz a veszély- és járványhelyzet miatt korlátok közé szorult az életem, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy végre megvalósíthatom kertészeti álmaimat. A tanítás és az írás, szerkesztés a laptop elé kényszerített, a mozgás hiánya miatt fájdalmat éreztem, és a fent említett fiam szerint még tartáshibám is kialakult. (Mit viszel magaddal a karantén hónapjaiból, hangzott el egy értekezleten a kérdés, én meg beírtam a megfelelő rubrikába: a púpomat.) Mindjárt érthetőnek tűnt, a fegyelmezetten író Hemingway miért pultnál, állva dolgozott. Így logikusnak látszik, hogy kikapcsolódásképp kertészkedésre adjam a fejem, annál is inkább, mert sok ingatlan böngészése, fejcsóválás és garasoskodás után ölembe hullott egy tisztes méretű terület: anyám – ahogy nálunk mondják – beleszabadított nagyanyám hajdani kertjébe, dióval, fügével, szilvával, szőlővel, két vénséges cseresznyefával – és rengeteg tarackkal, ameddig a szem ellát. A kert vagy tizenöt éve felásva sem volt, nemhogy rotálva, és úgy tűnik, már inkább szántani kellene. Lelki szemeim előtt megjelent egy csodálatos kert, zöldségekkel, gyümölcsfákkal. Első lépésként rávettem anyámat, a két öreg cseresznyefát vágassa ki. Apám oltotta ezeket, hogy nekem fényeskedjenek, az egyik korai volt, alig termett valami kis vízízű termést, a másik pedig gyalázatosan apró szemeket hozott – nem voltam büszke a pusztításra, de az egész valahogy előremutatónak tetszett, a holttesteket elvitte fizetségül a favágó, a tetemekkel nem kellett szembesülnöm. Ám ahol belevágtam kapával a földbe, mindenütt a tarack fonalai húzódtak, akármerre gombolyíthattam. Permetezni pedig nem fogok, gondoltam, ha már ilyen pihent föld jutott nekem. Így aztán kis lépésekkel haladok előre: most hat új gyümölcsfám kapaszkodik a földbe, pöszmétém és ribizlim, amelyeket piros masnival óvok a pusztítástól, amely egy fűkasza képében érkezik, szelídebb végén az öcsémmel. A tarack, jelentem, acélosan tartja magát, de a kultúráim körül visszavertem a támadást, ráadásul azt mondják, a paradicsomtól és a babtól joggal várhatom, hogy elrettentsék a gonosztevőket. Nem szorongok, hogy terem-e valamit, úgy kezelem, mintha ez lenne a hobbim, amibe belefektetek egy jelentéktelen összeget, miközben az ég alatt becsületesen hajladozom, és átdobálom a füvet a szomszéd néni tyúkjainak. Nem hitegetem magam az önfenntartás képességével, de érdekel a kísérlet maga.

 

20200905_165829.jpg

 

Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy az én nemzedékem tette tönkre a világomat. Gyerekkoromban alig volt műanyag, nem volt sok tárgyra szüksége az embereknek, nem beszélve a korábbi generációkról, amelyek mindent hasznosítottak, a javukra fordítottak. Felicián atya, a nagymágocsi kapucinus szerzetes, akivel életem második interjúját csináltam, egy kimosott tejeszacskóban vitte haza a napköziből az ebédjét. Nekünk már minden kell, és nem csak a tárgyak. Az én nemzedékem kultúrája az internet, azon belül normaadónak tekinthető a „vezető közösségi média”, a maga sajátos szabályaival. Ha valaki halva fekszik, akkor a hozzátartozónak be kell feketíteni a kis kerek képet. El kell búcsúzni a halottól, aki bizonyára a fenti világban is nézi ezt a kék alapszínt. Gyertyát kell neki gyújtani, persze virtuálisan. Fel kell köszönteni az óvodás gyereket, aki még olvasni se tud, ám adatik tudtára mindenkinek, hogy kapott egy tortát (meg még valamit, ami nagyobb egy négyzetméternél, és jól fényképezhető). Tovább megyek: erről a gyerekről már magzat korában ultrahangos képet kell kitenni, bizonyítandó a létezését. Kicsit sok lett a kell. Jelen kell lenni – nekem is, mert hogy találnak meg különben az iskolából a gyerekek. Ma már nincs választásunk. Sőt: anyámnak már instagramja is van. Nem hallottad még ezt meg ezt? Hát fent volt a neten! Divatvegánok, örökéletkufárok, terasszisták, oltásszkeptikusok vesznek el az életemből, azokéból még inkább, akiknek ez a hamis világ nemcsak elsődleges, hanem kizárólagos vonatkoztatási pontja.

Régebben hallgattunk a bölcsességre, vagy csak kevesebb volt a választási lehetőség? Most az ostobák óbégatásától hangos a kert környéke – mindannyiunk közös kultúrája. Nem az utcán irritál a balgák kiáltozása, hanem reggeltől estig, mert nem tehetem meg, hogy befogjam a fülem. A kertem nagy részén zabolátlanul tombol a tarack, de az edényekben és a fák körül majd lassan-lassan minden rendeződik. Megvan a gyomnak is a helye, abban a világban, amelyre már nincsen ráhatásom.

Franciaország valószínűleg legszebb őskori lelőhelyére, a Lascaux-i barlangba több mint négy évtizede csak kutatók tehetik a lábukat. A korábbi embertömeg, a mostani heti tíz tudós meg a modernnél modernebb szellőzőberendezések megtették a magukét: több műalkotás megsemmisült, előbb az algák, „a zöld betegség” indult meg a falakon, majd egy formaldehidnek is ellenálló gombafaj meszelte le, amit csak elért. Utóbbi jó barátságban él egy baktériummal, amely lebontja a gombaölő szert. Ezek ellen antibiotikummal permetezték a falakat. Most épp a penész van soron: a Bikák termében két festményt is megtámadott, sötét, gyapjas réteggel vonva be, ami régen csak fekete volt, így hozva létre egy újabb, még bonyolultabb műalkotást, amelyről nehéz eldönteni, emberkéz műve, vagy a természet hozta létre. Úgy látom, az emberiség kezéből hamarosan kikerül a kezdeményezés, csak válaszokat adhatunk olyan erőknek, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, és még csak nem is ismerünk. Remélem, a döntés olyan kezekben lesz, akik a kultúrát tartják szem előtt, annak minden értelmében, és nem adnak teret a taracknak.


 

Beltenger

 

A világ dolgai, válságok, járványok, kataklizmák ürügyül szolgálnak arra, hogy magunkról, vagyis az emberi természetről beszéljünk.

Mióta írónak tartanak, ügyeltem arra, hogy személyem mindig háttérben maradjon, az utóbbi egy évben pedig felszámoltam minden felszínes kapcsolatom. Volt, hogy éjszakákon át rettegtem, nappal azonban bíztam jószerencsémben. Szinte végtelenné tudom bővíteni a boldogság pillanatait, ha pedig ellenséges a külvilág, nagyon gyorsan visszatalálok ebbe a sajátnak mondható, ugyan korlátok közé zárt, mégis otthonos, külön térbe. Erről szól majd ez a sorozat.

Talán illenék bemutatkoznom, azaz a nyugati ember módjára csoportokba, közösségekbe sorolnom magam, mégsem teszem: majd menet közben megismerkedünk. Ezen a napon pattant ketté a kőgyűrű az ujjamon: vegyük akkor úgy, hogy ez a szabadulás.

 

Egy négyszáz méter széles ártéri erdő: ennyi adatott nekem a végtelenségből. Ha széltében nézem, alig több, mint a folyó változékony színű sávja, ha hosszában, lesétálhatok rajta egész a tengerig. Dolgozom rajta, hogy csak a hosszát lássam: a majdnem végtelen ezüst szalagot, rajta egy hatalmas kék medállal. 

A lépteim maguktól is elvisznek a folyóig, lemegyek a dombról, egyenesen a vízig, ahol késő tavasszal a teknősök napoznak egy-egy mederbe borult törzs ágain. Az egyik ösvény végén felzubog a tisztított szennyvíz, itt érkezik a városom olcsó szappantól bűzlő mocska a Körösbe. Szinte mindig ül itt egy horgász, nem zavarja az átható szag, amit pár perc múlva nem érzek én sem. Sosem akarok beszélni az emberekkel, egy rövid köszönés mindaz, amit adni tudok. Legtöbbször igyekszem nesztelenül irányítani a lépteimet.

A lábam alá kora tavasszal is vastag avarpárnát terít az erdő, puhán visszarúgja a lépéseimet. A part itt-ott elemelkedik a medertől, meredeken szakad le, ahol csak az az egy-két hódcsalád tud építkezni, amely csodaszámba menő szaporasággal húzódott le ide nyugatról: akár a katedrálisok építőmesterei. Hollétüket erősen titkolom, de a várat időről időre felkeresem, meghajolva simogatom a fogak érdes nyomait. Sosem látom az állatokat, csak meredek csúszdáikat a víz felé, a fotózhatatlan szögben elhelyezkedő bejárat mögött ott szuszog alattam az eurázsiai hódcsalád. Vetélytársuk nincs: ezer métert, ötezer hódlépést hagynak egymásnak, hogy csak ritkán találkozzanak. Rokonaik, a vidrák kegyetlen teleken bemerészkednek a városba, ott viháncolnak a vízben, mint a kölyökkutyák.

Tavasszal felkeresem a kis rákok öblét: meredek parton kell leereszkedni, ott fickándoznak, ahol egy lefolyónál a hullámokat visszarúgja a part. Mindig megül valamennyi szemét is: lehozza a szomszéd országból érkező áradás, de a rákocskákat mindez nem zavarja. Újabb dolog, amit el kell tudni titkolni, ahogy a fekete gólyákat is.

Tavasszal kinézem a jó fürdőhelyeket, strandra úgyse mehetünk, se uszodába. A túlsó parton szépen tisztán tartott kis teraszok, ahová néha még autóval is le lehet menni. Az emberek odahúzatják a lakókocsit, a fák és az antennacsonkok közé madzagot húznak, arra teregetik a törölközőt, fürdőruhát. Lehozzák a kutyákat is: csupa jól nevelt ebet. A férfiak horgásznak, az asszonyok főznek, az unokák belekotnyeleskednek mindenbe. A családok most itt tudnak találkozni. Néha nézem őket az innenső partról, nem tolakodóan, épp csak annyira, hogy lássanak. Elég széles a folyó, nem viszi át a hangokat.

 

SzilA_taj.jpg

 

Kedvenc helyem gyalogosan szinte megközelíthetetlen, az általunk elérhető szinte legtávolabbi pont. Ismerni kell a fákat, mert a vadak taposta ösvényeket gyorsan benövi a gaz, a zöld folyosók összezárulnak az avatatlanok előtt. Nagy-nagy csönd van: balra mocsaras rét, jobbra az erdő, a kettő közti határvonalon egy vízmosás, fehérgyűrűs sommal. A fák elnyomják saját sarjaikat, nyáron mindent benő az aljnövényzet, tél elején mohos fatörzsek nevelik sárga kis lampiongombáikat. A férjem itt szokott megülni, egy kidőlt fának támaszkodik, a gyerekek is csak ritkán jönnek velem. A Körös három-négy méterrel van a part alatt, elszánt horgász vágott meredek lépcsőt a vízhez, az ásót egy farakás alá rejtette, a lépcsőt, nyomaikból ítélve, gyakran használják az állatok. Ha nincs sár, lemegyek, túlbolyongok a nekünk kijelölt határvonalon a rét felé. Az ösvény csak az őzeknek kényelmes, ők találják meg kívülem. A som és a szilfák, ezek itt az uralkodók. Az utolsó, elhagyott horgászhely gyönyörű: alig járható, keskeny lépcső, csak féloldalasan lehet leóvakodni, a terasz víz felé eső oldalán vén szilfa, ágai között méltatlankodó bagoly. A fa mellett gallykerítés: a csónakok népe ki nem találná, hogy nem az erdőből hozta oda az áradás. És a végevanon túl egy újabb, legutolsó terasz, még nincs lépcső. Oda fogok majd ásni egyszer egy grádicsot, lemegyek majd, és hallgatom az ijesztő csöndet.

 

Azok az Autogrillek az autópályák mellett, Itáliában! Még méterekre vagy a fotocellától, már tárul is fel az ajtó. Most nincs tömeg, hajnali kettő van, február, fényűzően kivilágított, hideg fényű pult veled szemben, és olyan kávéillat, amit a mennyekben remélsz. Összehúzod magadon a kabátot, beállsz a kasszánál a sorba, két ristretto, egy-egy babakonyha-csészében, a pultnál. Lemész az alagsori mosdóba, és megint az a benyomásod, hogy ebben az országban nincs két egyforma csaptelep. Lábbal indítós, érintésmentes, nyomós, tekerős. Egykor szobrokat cipeltek ide görög márványból, ma elegáns hotelek vizeldéit burkolják ezzel a kővel. Sic transit gloria mundi. Igyekszel senkinek sem az arcába nézni, úgy mész el az emberek mellett. Most már feltorlódik a sor, az emberek dideregnek a késő éjszakában, sápadtan húzzák magukon a kabátot.

Mire kiérsz a másik kasszáig, itthon ismeretlen árukkal lesz tele a kezed. Csak apróságok, édességek a kicsiknek, különlegességek, egy-két magazin saját magadnak. Rászoksz, hogy nem számolsz át semmit euróból, mert olyan ijesztő a végeredmény.

Velencébe igyekszel, a karneválra, mint annak idején Janus zarándokai Rómába, bűnbocsánatért. Nem feloldozásért mész, hanem a modern ember számára előírt kilométerszámot teljesíteni. Mindent látni kell, mindent megérinteni, beszippantani és felzabálni, hazahozni, amit csak lehet. Otthon aztán egész mást jelent a táskán a Roma felirat, a fényesre festett, San Marcón vett pestismaszk hátulján meglátod a Made in China feliratot. Aztán megszokod, hogy nagyvonalúan viselkedj, akár egy utazó, hogy ne vegyél semmi bóvlit, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy minden fölösleges, kivéve az atmoszféra megtapasztalását. Most már egyedül csak a látvány érdekel: a tenger elviselhetetlen szürkesége, a hajnal zsinórpadlásáról lecsüngő felhők, a móló cölöpein ülő, gátlástalan és agresszív sirályok.

Még mindig nincs fenn a nap, amikor megérkezel Cavallinóba. Lecsukod a szemed, szunyókálsz cseppet a nagy kalandig. Jegyet váltasz az első kompra, tolmácsolsz néhány embernek, a kasszában örül a nő, mert nem angolul beszélsz. Hajnal van, ő még mosolygós, ad néhány később kifizetődő tanácsot.

Velencében kevesebb a zsebtolvaj, mint Rómában, vagy ezerötszáz évvel csekélyebb a gyakorlatuk. Már minden évszakban láttad a várost, nem szorongsz, hogy nem fogod kiismerni magad. Könyvesboltba mész, aztán bámulod a halasok kirakatát. Tört jégben takarosan elrendezett, ismeretlen és számodra étkezésre tökéletesen alkalmatlan, fémesen csillogó vagy zselésnek tetsző testek. Amikor végképp elég a tömegből, felülsz egy vaporettóra, és körbe-körbe mész, kanyarog alattad a sok kis ruga: öregemberek arcán a ránc. A külső kerületekben már fák is vannak, gyönyörű tetőteraszok, fény és levegő. Egy hídnál kiszállsz, eszel valami egzotikusat egy kínainál. A vendéglők hátsó ajtajánál Dr. Oetker-pizzásdobozok, sötét bőrű szakácsok, akik ezen a két hétvégén keresik meg az álmos város éves jövedelmének felét.

Estefelé beáll a tömeg a Sóhajok hídjánál, lépésben halad a menetoszlop, egymást súrolja a sok fáradt test, drága sportdzsekik és kényelmes szövetkabátok. Aztán felszállsz a kompra, a hideg ellenére a fedélzeten támasztod a korlátot: már megint sötét van. Rácsodálkozol a város csíkká húzódó fényeire, ismét a tenger szagára.

Soha többet nem térsz vissza ide, gondolod.

 

Egy négyszáz méter széles ártéri erdő: ennyi adatott nekem a végtelenségből. Ha széltében nézem, alig több, mint a folyó változékony színű sávja, de ha hosszában, akkor lesétálhatok rajta egész a tengerig.

 


Főoldal

2021. április 12.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA