Ütőér

Szil Ágnes

Az ulmi könyvkereskedő

Lassan egy éve lesz, hogy a Bárkaonline házhoz viszi tárcáimat a nyájas olvasónak, ez az utolsó, búcsúzó kis írás, szám szerint a tizenharmadik.

Akkor megilletődve, gondolkodási időt kérve fogadtam el a felkérést, amely duplán megtisztelő, hiszen szerkesztőségünk nem arról ismeretes, hogy a munkatársaira szabná ezeket a feladatokat: inkább ízlésünk és csöndes munkánk által szeretünk megnyilatkozni vagy éppenséggel háttérben maradni. Legyen ez továbbra is így.

A munka riasztó feltétele az volt, hogy feltétlenül ki kellett adnom magam, igazat kellett írnom, ami – lássuk be – nem kritériuma az írói megnyilatkozásoknak, sőt ügyelni is szoktam rá, hogy szereplőim ne legyenek visszakereshető, élő személyek. Magammal kellett kivételt tennem tehát: furcsa volt, hogy kendőzetlenül kell megmutatnom az igazi arcomat. Voltam már a novellákban saját lányom hangja, megcsalt feleség és a múlt század hajnalán élő Barbara doktorkisasszony, hűtlen ügyvéd és tornászkislány – különleges élmény volt, és szórakoztatott ez a sokadik út. Mindenesetre azt is várom már, hogy novellaírásra adhassam a fejem.

A legtöbb korábbi tárcasorozatot olvastam, hiszen én is egy sejtje vagyok az ezerfejű Caesarnak. Találtam rokonszenves, népszerű sorozatokat, és olyanokat is, amelyek nem hozzám szóltak. Gondoltam, talán lesz egy-két száz ember, akit érdekel, amit írok. Reméltem, hogy nem szégyenletesen kevés, hiszen mégis érzékenyen érintett volna hazai pályán – ha nem is a vereség – a kudarc.

Amikor legutóbb megnézem a számlálót, 877 ember adta jelét annak, hogy a tárcáim elgondolkoztatják, s bizonyára ennek a többszöröse volt azon olvasók száma, akik látták és olvasták, de nem jelezték az egyetértésüket, jelenlétüket, s persze olyanok is voltak – legyenek is – akik a képernyőn unottan továbblapoztak. Híve vagyok a sokféleségnek. Különös visszajelzéseket is kaptam: mindkét nyilvános e-mailcímemre érkezett fenyegető üzenet – ha olvasták a sorozat szövegeit, talán sejtik is, honnan jöhetett. A kicsit igénytelen, de azért nem ordenáré, pár soros szövegek arról értesítettek, hogy egész biztosan bejutnak majd ebbe az én számítógépembe, és eltüntetnek róla mindent, ami fontos nekem. A leveleket haladéktalanul töröltem, és nem is történt semmi – talán nem volt elég ügyes a támadó fél, talán elég rátermett a férjem, aki a beállításokat kezeli. Néhány hétig azért vissza-visszagondoltam ezekre a levelekre, de paradox módon úgy éltem meg, hogy megmutattam valami igazit. Volt ellenben sok pozitív reakció: új kapcsolatok, nagy beszélgetések a régiekkel, mulatságos helyzetek, hogy mutatná meg a férjem azt a pólót, amit elcsaklizott tőlem: megannyi referenciális olvasat.

Amikor elkezdtem a sorozatot, megfogadtam, hogy nem ejtek szót a járványról, azt a bizonyos szót le nem írom. Tanultunk-e valamit a spanyolnáthából, emlékszünk-e Kaffka Margitra? Alig. Legutóbb meddig tartott, mire levonult a járvány, kérdezte a nagyobbik fiam. Nem tudom. Nincsenek tapasztalataink. Mindent elfelejtettünk, válaszoltam. Megviselt engem is, a környezetemet is a bezártság, most úgy látom, hosszú távon is számolni kell ennek a két évnek a sebeivel. Tavaly úgy gondoltam, nem visz senkit előre, ha szomorú dolgokat hozok szóba. „Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?” – teszi fel a kérdést Ottlik a Történelemben. Hát most én lehetettem az ulmi könyvkereskedő, a toulouse-i hentes.

Nem írtam meg, múlt tavasszal, hogy sírtam a megkönnyebbüléstől a kocsiban, amikor az egyik kampányoltásra végre bejutottak a nagyobb gyerekeim, csak napokkal a vizsgaidőszak előtt, míg a legkisebbel, aki ma is védtelen, vidámságot hazudva játszóteret kerestem, és próbáltam tartani magam. Szánalmasan magyarázkodtam a lemerülőfélben lévő telefonon a főnökömnek, miért nem tudok ott lenni az értekezleten. Kellett valaki, aki vezessen. Hogy az iskolában a maszkot le nem vettem. Milyen végtelenül távoli ez most már, a háború fenyegetésében, miközben nagyon is kifinomult érzékeimmel a változásra koncentrálok, hogy jó döntéseket tudjak hozni. Talán nem számít már, fikarcnyit sem, ez az elmúlt két év. És milyen jó, hogy a barbárságról nem nekem kell írni. Tartok tőle, hogy megváltozik, felborul ez a kényelmes életünk, és most valahogy nem is buzog bennem a kedv, hogy megmutassam, hogy ezzel is meg tudok birkózni. Talán itt kezdődik, így kezdődik, amikor az ember elrúgja a hajót a mólótól. Meg kell látni, meg fogjuk érni mindannyian ezt a pillanatot is.

Írtam azonban arról a kegyelemről, amit úgy hívnak: erdő. Csetlés-botlásaimról, a vérvonalról, amit szenvedélyesen követek, és amiről egyre többet tudok. A házasságról és egy falatnyi színházról. Önkéntességről és önzésről. A játékról és egy fáradt bokszoló szétvert arcú, gyönyörű bronzszobráról. Írtam arról, amire ráesett a tekintetem.

Egy állapot rögzítése, pillanatkép erről az esztendőről, áprilistól márciusig. Szembenézés önmagammal, kis túlzással: igazolása mindannak, amire feltettem az életemet, tán valamelyest kordokumentum. Lehettem egy évre az ulmi könyvkereskedő, a toulouse-i hentes.

Köszönöm, hogy velem tartottak!

Amikor nem ír, akkor figyel

Nemrég szóba került a szerkesztőségben, milyen ügyesen kerültem eddig a tárcasorozatban, hogy irodalomról, az ahhoz fűződő viszonyomról írjak.

Az irodalom számomra létszükséglet, hiszen minden napom a művészet jegyében telik: reggeltől délutánig tanárként (szeretném azt hinni, hogy nevelőként), utána szerkesztőként és a színház alázatos szolgájaként is rá vagyok szorulva a literatúrára – ráadásul ez a függés nagyon jól is esik. Mondják, hogy nem kell annak dolgoznia, aki szereti a munkáját, mert szórakozva keresi a pénzt, és ez rám is igaz, bár vannak olyan részei ennek az én ide-oda ágazó munkámnak, amelyről elmondhatom, hogy orcám verejtékével kerestem meg vele a kenyérre valót. Alkotó emberként nem árt tájékozódnom, mi történik épp az írás világában, sőt nem átallom ihlető forrásként is használni, ha egy jó könyv kerül a kezembe.

Gyerekkoromban nagyon gyorsan lettem olvasó emberré, ahogyan ma is szégyentelenül igénybe veszem a könyveket, hogy kisétáljak a realitásból. A történetekhez fűződő viszonyom egy kihajtható meséskönyv dicstelen halálával indult: a Piroska és a farkas előugró alakjai jól példázzák óvodáskori sommás ítélőképességemet, tudniillik a vadállat fejét minden feltűnésekor lecibáltam a testétől. A könyv már nincs meg, a békési tanyavilággal együtt papírmasévá mosta az 1980-as békési árvíz – kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy egy természeti katasztrófa tüntette el az óvodáskori olvasmányaikat, arról nem beszélve, hogy két évvel annak előtte még egy földrengés is kijutott nekem, ugyanitt. Visszatérve a farkashoz: emlékszem valami halvány szégyenérzetre magamban a könyvrongálás miatt, amit lám-lám, azóta sem tudtam feledni, de arra is, milyen nehezen tudtam kibogozni ennek a Grimm-mesének az igazságát. Kisiskolás koromban mindent elolvastam, amit határozottan nem tiltottak meg a szüleim (most már elmondhatom, hogy olyanokat is persze, amiket igen), az indiános könyvektől Vernéig bármi belefért, érdekes, hogy a pöttyös, csíkos sorozat emiatt kimaradt. Vernét talán, azt a puha kötésű, piros sorozatot, ami mostanra kiszorult a lakásból, talán majd újraolvasom. A középiskola során két évig – a madrigáléneklés mellett – a jó zene mibenlétéről szóltak az énekórák, mígnem az a konszenzus született, hogy jó zene az, ami nekem (neki, nekünk stb.) tetszik – és ehhez tartom magam az irodalomban is. Nem véletlen, hogy a primer irodalmat a könyvtárakban nem választják szét értékesre és ponyvára – a magam részéről mindent hajlandó vagyok elolvasni, csak jól legyen megírva. A legvadabb rózsaszín nyálregényben is találkoztam Tandori-fordítással, a magas irodalomban is olyan helyesírású, szerkesztetlen könyvvel, hogy bosszankodva hagytam félbe, mert nem tudtam felülemelkedni a szerkesztő, no meg a szerző korlátain. (A könyv ráadásul hatalmas visszhangot váltott ki a kritikából, ámbátor a hibái mellett fölényesen elsiklani látszott a szakma.) Mindent olvasok tehát, leszámítva a sci-fit és az élettörténeteket, és ebbe a mindenbe beletartozik a slampos irodalom és a természettudományos ismeretterjesztés is. A munkám miatt olyan olvasmányt is kézbe kell vennem, ami nem egészen az én ízlésemnek való, így aztán amikor telítődöm a szépirodalommal, gyakran a művészet- vagy az irodalomtörténet tud lekötni. A gimnázium végén a latin mellé a magyart választottam, így lettem profi olvasó és megbízható helyesíró, bár néha irigylem azokat a pályatársakat, akik a napi munka során nem betűkkel foglalkoznak, mert a homogén gátlás estére hervasztó tud lenni. Az egyetem alatt egyszer majdnem leadtam a magyar szakot, partra vetett a rettenetes mennyiségű tanulnivaló, aztán a latintanárom rám pirított, és azóta is hálás vagyok neki. A negyedéves szigorlatok után (már latinos diploma birtokában) még újságot sem akartam látni, nemhogy irodalmat, és a „zöld könyv”, a matek feladatgyűjtemény példáit kezdtem sorban, egy bulldog eltökéltségével megoldani, de az állapot néhány nap múlva elmúlt.

Tíz éve íróként, három éve szerkesztőként, másfél éve sajtófőnökként dolgozom – mind más megvilágításba helyezte számomra az irodalmat. Kezdve a legfrissebbtől: gyakran mondják a színészek, hogy a darabokat a szöveg, az irodalom felől közelítem meg, így hát tanulgatom, mi is az ő perspektívájuk, és ez a kaland kifejezetten izgalmasnak ígérkezik. Szerkesztőként nem csak a saját ízlésemet képviselem, hanem – nagyon gyakran – (inkább) a szerkesztőségét. Kezdetben igencsak ijesztőnek tűnt, hogy első körben én döntök a prózák megjelenéséről, tekintve, hogy bizonyos tekintetben épp ellentétes a segítő pedagógus-szereppel. Az Ütőér rovatban többen is írtak már az író dilemmáiról, a szerkesztő döntéseiről, legutóbb Nagy Koppány Zsolt, előtte Szálinger Balázs, nagy sikerrel, így nekem erről már alig kell mondanom valamit. Egyetlen dilemmámat hozom csak fel: mi legyen a kis emberek nagy szövegeivel és a nagy emberek kis írásaival – ezek esetében nehéz jól döntést hozni a megjelenésről, és még számos eset van, amikor hosszú gondolkodást igényel egy-egy helyzet megoldása. Persze jutalmam is van: nemegyszer érzem kiváltságosnak magam, mert az elsők között olvashatok egy nagyszerű szöveget. Kettesben maradni egy írással, jobbá tenni, tökéletesíteni vagy egyszerűen csak gyönyörködni benne: csodálatos privilégium.

Íróként sokszor mondom, hogy a sok feladat mellett nincs időm a saját műveimet világra segíteni, pláne őket magam előtt tolni – persze kényelmes elbújni e mögé, de hajnalban vagy éjszaka sokszor súlyosabbnak bizonyul a toll, mintsem meg tudnám emelni. Nevezhetjük ezt fáradtságnak, én úgy szeretem hívni: a jóra való restség. Az utóbbi esztendők között volt olyan, amelyikben nagyon keveset írtam, és alig publikáltam. Nem nevezném alkotói válságnak, de ahogyan sokan, én is elgondolkodom, tudok-e előre haladni, megfelelően fejlődni (például a nyelv terén), hogy a magam és a mások szempontjai alapján ne találtassak könnyűnek.

Minden mozog, minden változik. Hiszem, hogy a kétségeim előre visznek. Az írónak minden a hasznára válik: amikor nem ír, akkor figyel.

Követem a vérvonalat

Mi a világ legnagyobb találmánya, kérdezik meg időről időre a tudományos lapok. A londoni Science Múzeum legutóbbi szavazásán a gőzgép és -mozdony, a távíró, röntgenkészülék, a Ford T-modell és a penicillin végeztek az élen. Egyik vívmány sem fiatalabb a második világháborúnál. Számomra azonban a legfontosabb találmány… a radírgumis ceruza, amely hasonlatos a régiek stylosához, és radír nélküli változata idősebb, mint Mr. Watt világrengető bravúrja.

Ceruzacsonkok után kutatok, sőt egy méretes dobozom is van, teli félbetört és agyonhasznált, mások által már kidobásra ítélt példányokkal. Évek óta átszoktam a golyóstollról ezekre vagy a filcekre, ha telefonon készítek riportot vagy interjút, mindig ez utóbbit választom. Gyorsan siklanak, és nem kell velük vacakolni, ha elrontok valamit: egy vastag, lendületes vonással áthúzhatom az egészet.

Az élethosszig használt ceruzák és más íróalkalmatosságok megteszik a magukét: ahol megtámasztom őket, a jobb kezem középső ujján, jól tapintható bütyök alakult ki, így például egy éles szemű detektív, akit természetesen a klasszikus regényekből ismerek, játszi könnyedséggel felismerné, mi is a kenyérkereső foglalkozásom. Ha hozzátesszük még lassan görnyedtté váló testtartásomat, az írószerek mellé a számítógépet is oda lehet sorolni. A kezem deformitása pontosan olyan, mint a nagyobbik fiamé, és ez nem kis boldogsággal tölt el: máris örökül hagytam valamit.

Gályarabságom legújabb oka nem a szokásos, munkakörhöz köthető feladat, hanem régi-új szenvedélyem, a családfakutatás. Anyám és unokatestvéreim jóvoltából akár a 10. nemzedékben is fel tudom mutatni őseimet, ám számos adat pontosításra szorul, és elébe is szeretek menni az ilyen kérdéseknek. Szerencsére a számomra fontos anyakönyvek megtalálhatóak a neten is, így csak türelemre, egy kis latintudásra és sok-sok szabadidőre van szükségem (meg lehet tippelni, melyikből van a legkevesebb). Gyakran silabizálom rég elhunyt emberek lúdtollal írt szavait: másfélszáz év alatt talán két pacát találtam, s nem többet tíz áthúzásnál, pedig a papok között, úgy sejtem, német anyanyelvű is akadt, s csak egyikük írása valóságos macskakaparás. Együttérzéssel nézem az évek során elnehezülő kezek torzuló vonásait. Félrebillentett fejjel, órákon keresztül keresem tizenöt éves üknagyanyám mellé a megfelelő nagypapát, eredmény nélkül, vallatom a papok kézírását, olvasom a ma is megszokott családneveket, figyelmesen, mint egy szagot kapott, de kissé elbizonytalanodott vadászkutya. Megyek, követem a vérvonalat. A fehér fésülködőasztalnak támasztott laptoptámaszon írok, semmi nem fér már oda, mert ide hordom az életem bazárját, nyomtatásban kapott szövegkönyveket, jegyzetfüzeteket és írószertartót a már említett ceruzacsonkokkal: efemer tárgyak, szavatosságuk gyorsan lejár. Számos kiszolgált toll is jelen van, de amikor írok, sosincs időm kidobni őket, mert a meglelt szavak még szét találnak foszlani. Tapasztalatból tudom, mennyire illékonyak.

Ükpapa tehát eltűnt, pedig a családot, az ugyanezen nevet viselő dédapját itt látom már 1733-ban is. A fiát is ugyanígy hívták, meg lehet bízni a jó értelemben vett kényelmességben, hogy a zsákokra és az abroszokra ugyanazt a nevet kívánták hímezni, bordába szőni. A név és a kovácsmesterség, a nem túl magas termet és a hosszú türelmet követő lobbanékony viselkedés öröklődik. Egyikük veje szintén ezt a mesterséget űzi, talán ez volt az összekötő kapocs a fiús és lányos család között. Faber est suae quisque fortunae, azaz mindenki a maga szerencséjének kovácsa. A faber egyszerűen mesterembert is jelent, de vélhetőleg a szűkebb értelemre kell gondolni, nagyapám nagyapjáról történetesen tudom is, hogy ugyanezen a néven kovács volt, és milyen szépen megfér ez a most felfedezett szőlősgazdák és molnárok mellett. A különleges vezetéknévnek köszönhetően látom a testvéreit: a lányok, Mária és Anna szülik a gyerekeket a colonusoknak. Erre a családrészre jellemző, hogy igen későn nősültek, így hát még van némi remény, hogy nem egy szomszédos városban született az öregem. A másik ágról viszont megtalálok egy nagymamát, és pont az általam jósolt évben, így hát boldogságomban nagyra nyílik a szemem – egészen addig, míg az előző, 1852. év őszén egy ugyanolyan nevű potenciális ősanyát lelek magamnak, így a dolog további kutatómunkát igényel, ami egyáltalán nincs ellenemre. A temetőben már rég kiborultak a testekhez tartozó, fehérre meszelt fejfák, így csak a papírra számíthatok, ahogyan tulajdonképpen egész életemben.

Valós és nagyon is kézzelfogható, jelenlegi családom (nem kovácsok, de talán még lesz közülük szőlősgazda) csak kétszer szól, hogy menjek velük filmet nézni. Látják, hogy rajtam van a háborodás, megint órákig fogok ülni szinte mozdulatlanul az éjjelilámpa mellett, a grafit megértő sercegésében. Tizenegykor kikapcsol a wifi, így vagyunk megállapodva, ezért aztán van esély, hogy még éjfél előtt ágyba kerüljek, egy régi, Békés megyei orvos, Oláh Andor népi gyógyászatról írott feljegyzéseivel.

Öt óra előtt a férjem futni indul, a kéklően derengő januári hajnalból beengedi a macskákat a folyosóra. A kávé illata nem tud kicsalogatni. Mozdulatlanul fekszem, azonban valójában egy alacsony mennyezetű, sötét szobában nézem az eseményeket, anélkül, hogy a férfiaknak feltűnnék. Drohorelecz őrnagy vallat, az emberek zavart bűzét és lovak szagát eresztő földes szobában a nehéz asztal egyik lábához kötözött kézzel a kis Lisitzay, dédnagybátyám ül az asztalnál. Barna katonaruhában, nyersvászon ingben állnak körülötte, így hát bőven az első világháború előtt lehetünk. Lisitzay a túlerőtől megszeppenve, de eltökélten ül. Tartása laza, hogy erről ítéljék meg ártatlanságát, de látszik, hogy bármelyik pillanatban ugrásra kész, dacára a csuklójára hurkolt kötélnek. Karéjban álló társai nem hisznek neki, és bár szemem rááll a nevére, többé nem látom az endrődi anyakönyvben, ahogy Drohorelecz is családja utolsó tagja, nyomtalanul tűnik el.

Mozdulatlan testem hanyatt fordul, az ágy mellett kitapogatja az aktuális jegyzetfüzetet meg a ceruzacsonkot. Felébredek, egy éppen aktuális, de lényegesen unalmasabb világban, a reggeli derengésben a kezem a tegnapi csonktól sárgás színű.

Mondják a gyerekek, hogy le kellene töltenem az anyakönyv lapjait, úgy el lehetne az egészet fordítani. Sajgó jobb vállam figyelmeztet a kutatásra. Még sokáig gondolok Drohoreleczre, hogy mi is volt, amin veszekedtek. Talán lesz időm kideríteni.

Kiskarácsony, nagycsaládom

Aranyvasárnap írom ezeket a sorokat. Most kellene a szívverésemet az ünnep közeledéséhez igazítanom. De ahelyett, hogy ezt élném meg, számolgatok, kinek nem vettem még ajándékot, mi hiányzik még a menühöz, mit nem rendeltem a pékautótól, kitől nem köszöntem el, és kinek nem kívántam ezt meg azt.

Amikor az igazi karácsonyra gondolok, porcukorrétegként roskadó hótakaró, a kátyúkban megülő, befagyott víz jut eszembe, amin csúszkálni lehetett. Arra, hogy a vendégségből hazamentek az emberek két kártyaparti közben, mert rakni kellett a tűzre és adni az állatoknak. Arra, hogy a Jézuska hozta és díszítette a fát, nem a gyerekek. Nagyapára, ahogy az állandóan fagyos lábamat melengette a kezével. A szaloncukorpapírra, amiből kiettem a lényeget, de ügyesen visszahajtogattam, hogy ne lehessen észrevenni. A kocsmára, ami mellett el kellett menni, és szentestére bezárt: sosem látott üresség-paplan terült el a biciklitárolón a kék hidegben. A keskeny járdára, a jégcsapokra. Karácsony másnapján a bálra, amin én sohasem vettem részt.

A betlehemre, a templom bal oldali Mária-oltára alatt. Ilyen betlehemet mi is szerettünk volna, amikor megszülettek a gyerekeink. Az akkor még létező békési játékbolt vezetője nagy nehezen rendelt egyet. Fröccsöntött műanyagkarácsonyt fogok kapni, gondoltam, aztán érkezett egy csúnya kis valami, Kínából. Olvastam, hogy a faluban, ahol összerakják a díszeket, ezt az ünnepet nem tartják. A fura, mohos házikó előtt kis kerámia izék képében testesült meg a teljes betlehemi kompánia, bárányostul-szamarastul. Mindegyiknek külön kis bubifóliás zsákja van, így aztán üzemen kívül nem koccannak össze. Gondos csomagolásban a semmi. Olyasmi, mint amit szerettem volna, de azért mégse. Illúzió, de nem szerethető. Van, hogy ki se rakjuk, olyan is, hogy meg se találjuk.

A mi karácsonyunkon négyszárnyú Star Wars-origamihajók díszítik a konyhát. A színes képeken áthatol az alacsonyan járó nap fénye, rávetül a hófehér falra. Olyankor már tudjuk, hogy közel az ünnep. Bambusz- és kartonfánk, fenyős, kétdimenziós IKEA-nyomatunk van, gyönyörű díszekkel. Karácsonyra különleges, korondi készlet, amit kézzel kell mosogatni. Diót török, sütöm a mézest, de messze nem olyan tökéletes, mint ahogyan szeretném. Nem a külsőségek hiányoznak, hanem belülről valami, az ősbizalom tűnt el, vélhetőleg örökre.

Nem szeretem a hangoskodást, a tömeget, és gyűlölöm, amikor Mindenszentek után a boltok polcain szétterjed a karácsony, mint a rák. A csillogás és a tárgyak mindent ellepő tömege arra figyelmeztet, hogy nem több ez, mint üzlet: pénzkeresés. Nem csak a boltokban látom ezt, hanem azoknak körében is, akiknek tiszte lenne a karácsony lényegére figyelmeztetni. Az egész óvilág egy kínai falu. Nehéz emögött megtalálnom a magam békéjét és ünnepét. A számítógépen böködve, ügyetlenül keresett, szintetizátorral kísért fejhangú gyermekének nem hat meg, csak bosszant, a sablonszövegek, a kötelességből Messengeren küldött ugyanaz-az-Ady-vers már csak egy háttérbe mosódó szürke folt. Egy tanítványomtól kapott Fodor Ákos vers – mennyire más, mennyire őszinte.

Fodor Ákos:

Kettős

a hópehely és
árnyéka találkozik
végül a földön;

december. Éjfél.
Életemnek is körül-
belül mélypontja

Tökéletesnek látom, így, ahogy van. A mondatkezdő kisbetűtől a hiányzó pontig.

A gyerek iskolájában az utolsó héten kiteszik a karácsonyfát, amit nem értek. Mondják, hogy szép. Hogy van olyan, akinek otthon nem lesz. Hogy értéket kell közvetíteni. Mire odaérünk az ünnephez, már belefáradok. Belefásulok az egészbe. Gondoltam, mellékelek magamról egy képet a tavalyi karácsonyról, ahogy bontogatjuk az ajándékokat. Általában kevés fotó készül rólam: én fényképezem inkább a gyerekeket. Egyetlen kép van rólam aznap estéről: egy kimerült, középkorú asszony, akit egyáltalán nem érzek magammal azonosnak. Hagyjuk is akkor.

Sok-sok rossz esett meg az idén velem, velünk, szinte nem is hallottam jó híreket. Tartjuk a vállunkon mindazt, ami ránk akarna rogyni, de talán most két hétre megszelídül minden. Harmadikán aztán kezdődik elölről. Nem történt velem tragédia, de azért a rossz felé billent a mérleg. Különböző maszkokat vasalgatok: feketéket és farmereket, egy-, két- és háromrétegűeket, gyermek- és felnőttméretben. Jó ideje a társaink, és ki tudja, meddig, még velünk maradnak. A vasalás megnyugtat, ránctalan lesz minden a kezem alatt. Fegyelmezett állampolgár vagyok: elszigetelem magam a világtól, használom őket, amíg ezt kívánják tőlem.

Nem tervezek semmit 2022-re. Hagyom, hogy hömpölyögjön fölöttem minden, és készülök.

Kapuk és házasságok

Pár éve a fővárosban autóztunk, az egyik hozzátartozónk vezetett. „Például az a kapu is” – kezdte a férjem, szokott modorában, in medias res, mintha mindannyian ismernénk, ami a fejében jár. Sokszor úgy van, de most fogalmam sem volt, mit akar. A tekintete egy négyembernyi magas, boltívben végződő kapura szegeződött: olyat képzeljenek el, amelyet csak megfelelő távolságról, mondjuk, a túloldalról látunk; ha mellette megyünk el, fel se tűnik, hiszen szemmagasságban érzékeljük, nem tekergetjük az ég felé a fejünket. Ezeket a kapukat csak azok veszik észre, akik nem látják minden nap, akik nem lettek vakok arra, ami a közelükben van. Leírni nem tudnám, de abban biztos vagyok, hogy kétszárnyú volt, a körúton, egy szárazkapu állt mögötte, oldalában egy-egy vaskos kő kerékvető. Faragott díszítése nem volt hivalkodó, és most úgy képzelem, hogy még az eredeti, kovácsolt kilincs nyitotta, magasan, mint a gimnáziumom és az egykori egyetemi könyvtár ajtaján, valamint a Nemzeti Múzeumban – hogy érezze meg az ember, feltartott kezével, hogy nem akárhová jött.

„Akkoriban, az előző századfordulón még nem volt ez különleges” – folytatta a férjem, aki matektanár, és nem hagyja annyiban a dolgokat. Ha nem tapasztal érdeklődést, akkor is képes tovább beszélni. „A mesteremberek rendesen megcsinálták, és ha kellett, javították is” – tette hozzá.

De mintha ma már nem akaródzna semmit megjavítani. Képzeljék el, hogy a százéves kapu mellé – ha nem védik a városképet – simán odakerülhet egy vacak műanyag ablak, egy ezer év alatt lebomló szemét. Nem tudom, mennyi időbe, hány ember keze munkájába kerülhetett megcsinálni egy ilyen kaput, egy kőkorlátot, egy vízköpőt (ami aztán nemcsak felesleges, de még ijesztő is), de mintha mostanában nem érnénk rá ennyire.

Az utóbbi hetekben négy színházi előadáson voltam (ez persze hamarosan megváltozik), ebből három a Váratlan találkozások, a Békéscsabai Jókai Színházban. Nehezen vonom ki magam a hatása alól. Két remek színész, Földesi Ágnes Villő és Tege Antal köti le játékával a figyelmem. Egy férfi és egy nő, egy tönkrevágott házasság, és végre nem a kiherélt, úgynevezett „irodalmi nyelven” elbeszélve, amit a nyárspolgár számon kérne. Itt aztán minden a nevén van nevezve.

A mindenből az egyik, amiről ugyancsak kevés szó esik, mintha nem is létezne körülöttünk: az alkoholizmus. Amy, a feleség, iszákos. A piához nyúl, ha háttérbe szorul, ha egy helyzettel nem tud megbirkózni. Röstelli magát mindezért, aztán szégyenében újra meg újra iszik. Nem tudom, az ismeretségi körömben hány alkoholista van, bizonyos tekintetben „vak” is vagyok erre, hiszen az én családomban is előfordult, így aztán megtanultam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nincs bajom a társasági ivókkal, se azokkal, akik munka után legurítanak egy sört. De néha eszembe jut, vajon hány tanítványom küzd meg ezzel napról napra, estéről estére, hogy eljátsszuk egymásnak ezt a mindent megkönnyítő színjátékot. Nincs itt semmi probléma, kérem, tessenek csak továbbhaladni. Az elmúlt évtizedekben rengeteg szülővel és gyerekkel beszéltem a gondjaikról – senki meg sem említette ezt, pedig sokszor súlyosabb, kétségbeejtő dolgokról is szó esett, amikről aztán végképp nem szerettem volna hallani. Talán nekem kellett volna magamtól kitalálnom a simára polírozott szavakból az alkoholizmus tényét, ami miatt az áldozatok érezték kínosan magukat, nem pedig a szeszkazánok. Az iszákosság egy paraván mögött áll. Nem beszélünk róla, pedig ki-kinyúl a háttérből, bizonytalanná és gyötrelmessé teszi a mindennapokat. Amy idegösszeroppanást is kap, mert nem segít neki senki: „Belenéztem a tükörbe, és egy olyan nő nézett vissza rám, akinek ideg-összeroppanása van” – mondja sírva, pedig két mondattal korábban még mosolyogva megnyugtatta a volt férjét, hogy aha, jól van, minden a legnagyobb rendben. Ijesztő és bénító mondat – mert ugyan hogyan tudnánk segíteni egy egész életet helyrehozni. Olyan hülyén csengenek, annyira közhelyesek azok a szavak, amiket mondunk ilyenkor, még ha vigasztalni is akarunk.

S aztán ott van ez a házasság is. Nem divat már toldozni-foldozni, könnyen azt mondják, hogy elég volt belőle, aztán a gyerekek, mint mindent, ezt is: a kudarcainkat, a bukásainkat is leutánozzák. Talán elvesztette az értékét az életre szóló kapcsolat, talán nem vagyunk már elég türelmesek, hogy két ember létezését összetapasszuk. Mondják, hogy kórusban énekelni annyi, mint összehangolni a tagok lélegzetvételét. Mondják, hogy a hamuban sült pogácsát az otthon levegőjének mikroorganizmusai kelesztik meg, mindenkinek a sajátja. Még sok mindent mondanak.

Szóval ott vannak ezek a mestermű-kapuk, a körúton. Ha olyat már nem is tudunk csinálni – javítani (vagy legalább nem tönkretenni) még biztos érdemes.

Hát kell nekem ez?

Életemben először egy kis falu gyermekintézményében voltam önkéntes, ahol két-három hétig mozgássérült, értelmi fogyatékos gyerekeket gondoztam, beleértve a fürdetést és a pelenkázást. Hogy fel voltam-e erre készülve? Dehogy. Pár napos karanténtól eltekintve minden előkészítés (és főleg oktatás) nélkül engedtek be a csoportba, ahol tizenegynéhány kis- és nagyfiú élt egy hatalmas szobában, mind tolókocsis. Közülük egyetlenegy tudott olvasni, de volt olyan, aki ülni sem tanult meg, izmai közül alig néhány működött. Ha a könyökénél megfogtuk, fordult vele az egész szobormerev kis test. Ő persze beszélni sem tudott. Némelyikük idősebb volt, mint én, és képtelen volt rágni. Tetrapelenkával, papírbetéttel tettük tisztába őket, fürösztéskor minden erőnkre szükség volt, hogy a magatehetetlen gyerekeket a kádba tudjuk emelni. Huszonegy éves voltam, és azt hittem akkor, hogy mindent bírok. Tetszett, hogy valakinek átvehettem a terheiből. Akkor természetesnek tűnt, ma már vakmerőségnek. Már tudom, micsoda felelőtlenség volt az intézménynek így önkénteseket alkalmazni, és arra is rányílt a szemem, hogy ennek segítségével tudták kiadni az állandó dolgozók szabadságát. Képzeljék csak el, amikor a reggeli után kicipeltünk-toltunk mindenkit a teraszra, aztán egyszer csak a szomszéd csoport egyik gondozója levert egy darázsfészket az ereszről… mit tehettünk volna, ha baj történik? Hova szaladtam volna annyi magatehetetlen gyerekkel? Ha arra gondolok, hova bújnék, ha el kellene tűnnöm, egy ilyen intézmény tökéletes lenne: nem sokat kérdeznének, ha lenne egy bolond, aki elszegődne. Szép és nemes munka – garantált kiégéssel.

Az ezerkilencszázkilencvenes évek elején történt mindez, jószerivel szó sem volt akkor az önkéntességre. A kommunista szombat, az ismerős volt mindenkinek, aki a szocializmusban nőtt fel. 1919 egyik áprilisi szombatján tizenöt vasúti munkás, fejenként tíz óra munkával megjavított három gőzmozdonyt Moszkvában – nem matekpélda, hanem az első kommunista szombat története ez, amelyet számos másik követett Európa keleti felén. A cipőjükbe se kívánták az emberek. Nehezen adakozik, önkénteskedik vagy ne szépítsük: dolgozik ingyen valaki, aki a megélhetéséért küszködik. Nem volt akkor ennek kultúrája Magyarországon. Sokáig megtartottam egy hímzett, filc zsebkendőtartót a nyolcvanas évekből, amelyet az osztályomat patronáló szocialista brigád tagjai varrtak egy helyi üzemben. Az elkészítése nem vett igénybe negyedóránál többet. Remélem, a maradék időt jóízű beszélgetéssel töltötték ezek a hajdani elvtársnők (akik az anyáink voltak meg a nagyanyáink), ha már be kellett menniük, fölöslegesen, a munkahelyre. A tárgyat kukába vágta a műanyagkorszak, a kort elsöpörte a harminc évvel ezelőtti csillogó szemű rendszerváltás.

Azért jutott eszembe mindez, mert a héten két, számomra fontos eseményen is módom volt önkéntes munkát vállalni. Október 23-án egy kerékpártúrán voltam „személyzet”: döcögős földúton, szembeszéllel teljesítettem én is fél órával korábban a távot a kisfiammal, hogy az érmeket át tudjuk adni.

Kisgyerekes családok, főleg anyukák voltak ilyen vakmerőek, és meglepődve láttam a nevezési listán, hogy a résztvevők közül én voltam a legidősebb – szoknyában és magas sarkú bakancsban. Elszántnak, hasznosnak és kalandvágyónak éreztem magam, utána pedig jól aludtam. Jutalmam volt a jó társaság és a gyönyörű táj, aminek szemlélésére alig van időm a hétköznapokban.

Van azonban egy nagyobb ívű vállalásom is. Kilenc éve vezetek havonta egyszer irodalmi klubot a békési könyvtárban. Együtt olvasunk, értelmezünk, előadókat hívunk. Néha színházba megyünk, máskor eszünk-iszunk, olykor kézműveskedünk. Sokakat szeretek, másokat talán a barátomnak is mondhatok. Nem mondom, hogy sosem jutott eszembe, hogy mindenről beszéltem már, ami érdekel. Van-e időm fél napokat készülni ezekre a beszélgetésekre. Nem akarnám-e átadni valakinek, legalább részben, a dolgot, és kicsit hátrébb megállni, az ő válla takarásában.

Az ügy fontossága akkor vált nyilvánvalóvá, amikor beütött a bezárkózás. Hiányzott a közösség, a társalgás, a nevetés, mások más szempontjai a szövegeket és főleg a világot illetően. Megpróbáltuk a neten folytatni a klubot, legyőzni a technikai nehézségeket, átlépni az árnyékainkat. Jobb volt a semminél, de távolról sem az igazi. A nyitás utáni első rendezvényen viszont valóságos tömeg fogadott, olyan arcokkal is, akiket sohase láttam. Megbizonyosodtam ismét az irodalom és a közösség erejéről. Így hát a nyári szabadtéri programok után ismét megpróbáljuk, amíg lehet, a találkozást. Most Jókai romantikájáról beszéltem. Féltem, hogy nem lesz elég csábító ez a téma – de mégis érdekesnek bizonyult, a résztvevők száma igazolta.

Szerdán nyolcra mentem dolgozni. Az óráim után még részt vettem egy értekezleten, háromnegyed négykor értem haza, szétcincált, gondolkodásra képtelen aggyal (nem megy nálam ritkaságszámba). Az Irodalmi Svédasztal hagyományosan fél ötkor kezdődik. Ittam egy kávét, és nagyot sóhajtva feltettem azt a kérdést, ami gyakran napirendre kerül a házam tájékán. Hogy kell-e nekem ez?

Kell.

Azért, hogy boldog legyek

Ezt a tárcát a negyvenkilencedik születésnapomon írom. Ez a mai penzumom. Már este van, barátságos meleg árad felém az íróasztalnál, csak egy olvasólámpa ég. A ház elnyugodott, valahol egy távolabbi szobában a kisfiam és a férjem tévét néz. A nagyobb gyerekeim már Szegeden vannak: tanulom, hogyan kell őket elengedni. Komoly lecke.

A negyvenkilenc, az egy fokkal jobb, mint az ötven. Rendesebben hangzik, pedig tízesre kerekítve már négy éve ötven vagyok. Ezek a kerek számok néha rémisztőek, pedig nincs okom vádolni a néha vánszorgó, máskor meg elsuhanó időt. Barátságban élek magammal, fogyatékosságaimat békében megmosolygom. Nem nézek ráncokat keresve a tükörbe, nem vizslatom magam. Türelmetlen sem voltam soha, és ha néha hevesen reagálok is, alig ismerem magamban a dühöt és a gyűlöletet.

A negyvenkilenc az négyzetszám, valószínűleg ez tehát az utolsó ilyen születésnapom. A férjem szerint a következő négyzetszám-születésnap a százhuszonegyedik, az azonban a realitáson már jóval kívül esik. Két hete hangversenyen voltam, az első darab után megérkezett egy csapatnyi igazán idős ember: zenészek, az 1954-ben feloszlatott Békés-tarhosi Énekiskola egykori növendékei. Óvatosan fellépkedtek a nézőtérre vezető lépcsőn, az egyik hölgy finoman leereszkedett a mellettem lévő ülésre, és elnézést kért. Semmi probléma, mondtam, és igyekeztem nem tolakodóan figyelni. Egy írónak minden hasznára van. Szolid, kortalan kék ruhát viselt, diszkrét gyöngysorral. Látszott, hogy követi és élvezi a zenét. Bőven felül lehetett a nyolcvanon, abban a szakaszban, amikor az emberek már fogyni szoktak, mert a test egyre kevesebb helyet igyekszik kiszorítani a világból. Ilyen szeretnék majd lenni én is. A hangverseny végén felállt, elmondta, hogy nem szeretne maradni a pohárköszöntőn és a megvendégelésen, mert indul a busza. Újabb pontot írtam a javára. Bárcsak megtehetném én is.

Az idén lett volna a harmincadik érettségi találkozóm. Nem mentem el. Nem volt különösebb okom a távolmaradásra, csak kevésbé éreztem a közösséget azokkal, akikkel együtt töltöttem a fiatalságomat. Testi sejtjeim kicserélődtek azóta, az idegsejtjeimből pedig sokat feladtam jó és rossz ügyek érdekében. Éppenséggel ürügyem is lehetett volna, hogy itthon maradjak, egy terhes kötelesség, de úgy döntöttem: úrinő leszek, és nem magyarázkodom. A találkozó örömtelien végbement: megnéztem a képeket. Majd a következőn ott leszek én is. Tisztán emlékszem az egyik osztálytársam hajdani, ezek szerint harminc évnél is régebbi kérdésére, hogy miért is vagyok a világon. Azért, hogy boldog legyek, feleltem. Láttam rajta a megütközést, nem is csinált titkot belőle. Valami magasztosabbat várt, hogy embertársaim javára kívánok cselekedni, és ha nem is találok fel semmi újat, legalább önfeláldozó leszek. Azt mondta, mást és többet gondolt felőlem. Ritka telefonbeszélgetéseinkből tudom: jó ember maradt, és áldozatosan dolgozik azon, hogy másokat előrébb vigyen. Én azonban egy szikrányit sem bántam meg akkori válaszomat. Hasznosságom bírája a környezetem, de hogy hogyan élem le az életemet, azt a családom és én helyezem a legpontosabb mérlegre.

A boldogság nagyon hasonlatos ahhoz, amikor olvasok, írok valami jót, színházban ülök, vagy egy gőzfürdőben elveszek egy hársfavirág illatú felhőben. A hársfavirágot mi gyűjtöttük a férjemmel és a legkisebb gyerekünkkel. Megszárítottuk egy hatalmas cserényen, aztán kiválogattuk belőle a leveleket. Mennyit adsz, kérdezte a férjem, és egy keveset betömködtem csatos üvegekbe, félretettem a barátoknak meg teának. A héten azt vittük kulacsban az iskolába, nem is náthás már egyikünk sem. A többi mehet a boldogság-alapba. Citromfüvet és levendulát is viszünk. Azt mondják viccesen: onnan tudod, hogy az Alföldön élsz, hogy tíz kilométeren belül van egy termálfürdő. Nálunk a kertkaputól két kilométer, de van olyan barátunk, aki csak egy kutat akart, és feltört nála a meleg víz.

Ebben a rozsdaszínű vízben úszom, kegyelmi állapotok idején hetente háromszor, és élvezem, hogy elfáradok. Figyelem az ismerősöket és az újakat. Rácsodálkozom a háromlábú botra, ami megvárja gazdáját a medence szélén. Keresem, ha elmarad valaki, és kérdezősködnek utánam, ha elszólít a munka. Nem vagyunk barátok, de elbeszélgetünk. Nincsenek velük szemben tartozásaim, nem követelek semmit, és lelkiismeret-furdalás nélkül csöndben maradok, ha nincs kedvem megszólalni. Van olyan is, sírva pihennek a bohócok. Ügyelek mozdulataim szimmetriájára. Labdázok a fiammal az uszodában, és bátran átvágok az udvaron decemberben is, ahogy a férjem tanította. Az egész szórakoztat. Sok Weöres-részlet jön-megy a fejemben, most ez: „Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet.” Azzal hízelgek magamnak, hogy ekkor lehet, és nem találom elveszett időnek. Megtanultam pihenni. Megvár a munkám, nem csinálja meg helyettem senki. (Weöres az angyalok nyelvén szól, és meg vagyok győződve arról, hogy latinul gondolkodott, csak lefordította, amikor papírra írta.)

A szeptember végi ég tartja a legszebb felhőket a kültéri medence fölött, és jól mutatnak az aranysárga hárslevelek, ahogy lepilinkélnek a kezembe az erős teaként hullámzó vízbe. Jólesik megülni a lépcső átmelegedett betonján. Szép elgondolkodni azon, amit a férjem mond, amikor a bejáratnál elválik egymástól a folyosó végén a férfi és a női öltöző: hogy találkozunk odaát.

Az író két élete

Egy nő ül be éjszaka a volán mögé. A haja rövid és hullámos, a keze automatikusan megtalálja a kulcs helyét.

Szép, ezüstös az éjszaka, illik az öreg autó szürkeségéhez. Bal oldalon egy meggyfa, jobb oldalon egy bronzszínű fémkapu. A nő komótosan elhelyezkedik, a válla sosem ér az üléshez, annyira ne legyen kényelmes semmi. Mint az egylábú fejőszékek billegése: legyen egy kicsit kellemetlen az egész, hogy ne aludjon el.

Gyönyörű júniusi éjszaka van. A nő most autózik haza az állomásról. Hajnali fél kettőre ér be a budapesti vonat Békéscsabára, onnan még húsz percre van az otthona. Kellemes a meleg, szinte nincs is szükség a vékony kardigánra. A pályaudvar melletti parkolóban csak ketten mennek a céljuk felé, a felnövekvő fiatal fák körzővel rajzolt árnyéka elfedi, aminek rejtve kell maradnia. A nő nyaka szinte világít a holdfényben: ilyenkor szoktak a hátsó ülésről hurkot vetni a sofőr nyakába, az pedig vergődésében egyszerre tipor az összes pedálra.

Hagyjuk most életben ezt a nőt, nehezen találni tisztességes elbeszélőt.

A nő történetesen én vagyok. A könyvhétről jövök haza, persze egy megfelelő időben tartott, hagyományos könyvhétről, amelyen még Esterházy mondta a nyitóbeszédet, utána egy fiatal, olvasó apáca képe járta be a sajtót. A metrómegálló átmelegedett kövén ül, és boldogan temetkezik a könyvébe. Bárcsak követhetnénk a példáját.

Az előző napi utolsó óráimat szépen el tudtam cserélni. Rendesek a kollégák, segítenek. Tudják, hogy kettős életet élek, nappal egy középiskolában tanítok, délután író meg szerkesztő vagyok, este evidens, hogy valakinek a felesége, másoknak meg az anyja. Joguk van hozzá, hogy annyit kapjanak, mint egy rendes anyától és feleségtől elvárható, vasalt inget és meleg ebédet. Néha a környezetemben, a munkahelyemen vagy a könyvtárban elolvassák, ami tőlem megjelenik, mondanak pár szót, reagálnak, én pedig lesütött szemmel mormogok valamit. Kényelmetlenül érzem magam. Mintha rajtakaptak volna valamin, amit tulajdonképpen szégyellnem kellene. Valami bűnön. És valahogy mindig én megyek, hozzám sohase jön senki, hiába van ugyanolyan messze Budapest és Békéscsaba, Békéscsaba és Békés. Mikor jössz fel, kérdezik, mikor jársz erre. Ritkán megyek, csak ha muszáj, csak ha komoly oka van. Nehéz kirobbantani abból a másik, hétköznapi életemből. Az írás és az íróság csak akkor jár, amikor a köznapi életemnek már leadóztam.

Ezen a bizonyos estén fellépésem volt, nem írom meg, hol, azt sem, kivel. Meghívásos pályázat eredményhirdetése, én vagyok az egyetlen nő kilenc férfi mellett. (Vagy a két nő egyike. Megközelítés kérdése.) Egy nagy ember értékeli a műveket, a terem csordultig tele, színészek adnak elő részleteket a darabjainkból. Elhűlve hallgatom a magam írta párbeszédet, a pincemély férfihangtól megrettenek, pedig a saját szavaim hallom vissza. A tíz szöveg után a nagy ember értékel: mindenkit lehúz. Engem is, csak velem udvarias (ez néha folyománya annak, ha az ember szoknyát visel, máskor még kevesebb kíméletet kapunk). A tíz szerző az első két sorban ül, az írók előbb bosszúsan fészkelődnek, aztán a harmadik, piszkoskodó értékelésnél már hangosan, idegesen nevetünk. Senkinek sincs bátorsága rendre utasítani a beszélőt, a hely igazgatójának sem, pedig mindenkinek meglenne a szókincse hozzá. Lehet így beszélni, csak nem ildomos. A közönség dermedten ül, a szervezők feszengenek. A szerződést aláírom egy mappa hátulján, később e-mailben egyeztetünk, végül nem utalnak egy vasat sem, de már régen nem érdekel. Összenevetünk a többiekkel, váltunk pár szót, mert erre mégiscsak jó volt az egész. A szakmai diskurzushoz, ez a kollektív megalázás. A bárkás csaj, így aposztrofálnak, és ez teljesen rendjén van így. Lemegyek a lépcsőn, az udvaron kavarog a tömeg. A szervezők idegesen heherésznek, két rendes nő különben, érzik ők is, micsoda blama. Már a büfénél fröccsöznek, én az árnyékban maradva egy üdítőt iszom, mint egy öreg néni. Hat órát utazom azért, hogy itt most hülyét csináljanak belőlem. Kitöltök egy tesztet Szabó Magdáról, amelyben véletlenül dőlt betűvel írják a megoldásokat. Nem nyerek semmit, veszek egy pólót adományként egy szervezettől, amely az írástudatlanság ellen küzd. A pólót később lenyúlja a férjem. A gyerekek délután megkérdezik, mit hoztam nekik. Semmit, és magamnak se.

A vonat este fél tizenegykor indul a Keletiből, és nem írja minden menetrend. Ki kell tapasztalni a létezését, kifigyelni, ahogy a sötét derengésben manifesztálódik egy kisebb, fekete fémtest. Fel kell hívni az információt. Jó sok időt hagyni, mert este már ritkán jár a BKV. A vastraverzek alatt már csak egyetlen pék van nyitva, pirosan világító infralámpái alatt tűrhetően néznek ki a péksütemények, de most sem sajnálom, hogy ilyesmit nem ehetek. Megint korgó gyomorral megyek haza, hajnalra alábbhagy az ingerültség, és átveszi helyét a gyomorfájás. Van bennem egy kis ismeretlen félsz, pedig régóta megbízom magamban. Kapucnis pulóverbe burkolózó srácok iszogatnak pezsgőt az alacsony kerítésen belül, körbeadják az üveget. Valamiért a hozzám hasonló családanyák ilyenkor otthon szuszognak, csókolgatják a rózsás arcú gyerekeiket. Kivételesen talán most én is szívesen lennék teljesen átlagos. Végül terepszínűbe öltözött katonák jelennek meg rövid pórázra fogott németjuhásszal, fegyverrel a vállukon, igazoltatják a gyanúsnak tűnő férfiakat, megnézik a jegyüket is. Indulás előtt a vonatra is felkapaszkodnak, ami egyfelől megnyugtató, másfelől kicsit mégiscsak félelmetes. Nincsenek kupék, csak a hosszú, egybefüggő tér, helyjeggyel is össze-vissza ülnek le az emberek. A vonat szuszogva megindul, a halványkék, hosszúkás lámpák derengenek egészen Szolnokig, utána leoltják minden másodikat, mindenki bóbiskol a szinte néptelen, édeskés húgyszagot árasztó, kétes tisztaságú vonaton. Onnan már csak Csabán áll meg a vonat, bóbiskolok. Néha hazahozok valakit, akiért nem jön be senki a városba. Két öreg hölgyet, akik valami, számomra ismeretlen vallás eseményén jártak, mosolyogva csacsogtak egész hazaúton, és az anyósülés melletti ajtó öblében hagytak egy cédét hitük szent énekeivel. Sose hallgattam meg, pedig évekig ott lötyögött abban a zsebben, megbújva az autóstérkép és a láthatósági mellény között.

Már a Keletiben megláttam a ballonkabátos férfit, akivel nem szeretnék beszélni. Ellenszenves, régi ismerős, szélhámosságairól sokan beszélnek, kényszeres tolvaj hírében áll. Már rég leépítettem, kijelöltem a határait. A facebookomról is letiltottam, hogy ne legyenek kétségei. Most mégis leül velem szemben, mert fogadtam a köszönését, ahelyett, hogy elutasító arcot vágtam volna. Még én érzem kellemetlenül magam, és mennyire jellemző rám: jólnevelten hallgatom a fecsegését, mert nincs benne gerinc, hogy szégyellje magát, mi, többiek pedig úgy teszünk, mintha nekünk lenne röstellnivalónk. Pesttől Csabáig beszél, magyarázza az életét és gyón, mintha feloldozhatnám valami alól. Vetít, így mondják, én meg nem mondok ellent neki. Megesz egy egész tábla Milkát. Mérlegelem, el tudnék-e tekinteni a megvetésemtől, ő pedig könyörög, hogy vegyem vissza ismerősnek. Lassan beérünk Csabára, kilépünk a peronra, még mindig mellettem lohol, jön föl velem a lépcsőn, piheg. Fenn egy új, hosszadalmas történetbe kezd, amely kitartana addig, amíg a háza előtt kiteszem. Nem lakik messze, de ő sokallhatja a gyaloglást. Nézem a feje mellett az órát, és átkozom magam, amiért nem hallgattatom el ezt az ostobát. Tizenöt percig nyomja, az óra mintha visszafele járna, hallom a hangját, de nem értek belőle egyetlen szót sem, már olyan álmos vagyok. Aztán erőt veszek magamon, és elköszönök. Ott áll tanácstalanul, talán már haza is ért volna, most meg indulhat taxiért, mert én, ez a rohadék, nem akarom megérteni a testbeszédét, és nem viszem haza. Kicsit kajánul érzem magam, amikor kikanyarodok a parkolóból, nem ciccegek, csak félrehúzom a számat. Éjjel háromnegyed kettő, tiszta a fejem. Minden holmim megvan, már csak egy bő negyedóra, és hazaérek. Próbálok nem gondolni rá, hogy holnapután megint utazom: egy sokkal szebb, de távolibb helyre, a könyvbemutatómra. Onnan is majd éjszaka jövök.

Esténként egy őzbak sétál az országúton, szinte mindig ugyanazon a helyen látom: ahogy a kanyargós szakasz beleszakad egy hosszú egyenesbe. Lassan hajtok, mert az út veszélyes, kapkodni pedig nincs miért. Minden megvár úgyis. Csöppet sem vagyok álmos. Az őz öreg és méltóságteljes, találkozásunk számomra megtiszteltetés. A héten még egyszer jövök. Vén ismerősöm ott áll a szokott helyen.

A kocsit a bejárón hagyom, tisztességes mosdás után, hogy ne ébresszek fel senkit, a telefon fényénél megyek az ágyig. Mindenki alszik. Még sokáig forgolódom, töprengek ezen a napon. Ebéd nincs, kenyeret nem sütöttem. Reggel elviszem a legkisebbet az iskolába, végzem a munkám, mint egy gépeket szerelő robot, a lehető legtakarékosabb mozdulatokkal. Most elhalasztom a fontosabb, bonyolult észjárást igénylő dolgokat. A legtöbben megértőek, néha elcsípek egy kis tiszteletet az arcokon, és csak egészen kevesen tartanak bolondnak. Lehet ezt heteken, hónapokon keresztül csinálni, változó intenzitással, néha tanárnak lenni, máskor írónak meg szerkesztőnek, állandóan feleségnek és anyának. Éveken, évtizedeken keresztül is kísérletet tenni arra, hogy megfeleljek mindenkinek, máskor megélni az ihlet magányos és kiváltságos pillanatait, amikor az ember a lélegzetét is visszafojtva próbálja meghallani magában azt a belső hangot. Van, aki sokáig bírja, mások pedig meghasonlanak, eladják magukat, vagy nem írnak soha többé. Kíváncsi vagyok, velem melyik lesz. Nem hazudok, csak célszerűen csoportosítom a tényeket, és igyekszem keveset beszélni. A lábam néha megtalálja azt a keskeny ösvényt, ami a két világ között lehet.

Január vége van, megint a volán mögött ülök, a színházból megyek haza. Késő este van, a lámpák sora mint egy hideg színekre hangolt akvarellfestmény a nedves úton. Két utcán is végighajtok, amikor meghallom a furcsa, surrogó hangot. Nem megyek gyorsan, az út nem csúszik, voltaképpen ideális lenne egy éjszakai vezetéshez. Akkor hallom meg a pukkanást, és hirtelen minden olyan lassan történik. Az első szembejövő beáll elém, kiszáll egy férfi, és kereket cserélne, mások vontatókötelet ajánlanak. A pótkerék ki tudja, mikor engedett le, el kell vinni egy benzinkútra, jó messzire, hogy rendben legyen a nyomás. Érzem a defektes kerék égett szagát. Amikor nem jön autó, próbálom összeszedni a szétszóródott, büdös gumidarabokat, a kereket beemelem a csomagtartóba. A kabátom nem számít. Mire a férfi visszaér, a vészvillogás lemeríti az akkumulátort. A férfi beáll elém, és hazavontat, a mellette ülő nőt szétviszi az ideg. Próbálom kitalálni, randira mentek-e, moziba vagy vacsorázni. Ha igen, akkor tönkretettem azt is. A férfi valami rosszból átmenekült az én, máskülönben egész jó életembe. Egyetemleges sötét van, a részének kellene lennem nekem is: jobbra árok, balra szalagkorlát. Csak a műszerfal fényei csapnak az arcomba, vacog a fogam, ahogy fel-felcsap a villogás. Az utcánk végén éles kanyar van, nem tudom, be lehet-e így, kötélen venni. Alig van nálam pénz, a férfi, akinek átlagos neve van, és többé nem fogom megtalálni, semmit nem fogad el. Egész testemben, egész éjszaka remegek.

Másnap az ingázó ismerősök elmesélik, hogy a tábla előtt, a kanyaroknál valaki elütött egy őzbakot: a teste rőt pecsét a januári éjszakával felhintett úton, a szokott helyen, amiről most már csak én tudok, valahol a két város között.

Játék?

Miről is írhatnék ebben a két hétben, mint az olimpiáról – vagy inkább arról a gondolatsorról, amit bennem felszínre hozott.

Különleges olimpia ez: a korábbiakban volt, amelyik elmaradt, volt, amelyet a világ egyes országai bojkottáltak, de olyan sosem, amely öt évvel később követi a másikat. Kedvező a fiataloknak, és esetleg tragikus azoknak, akik a test lankadása miatt már nem tudják felvenni a versenyt a friss trónkövetelőkkel.

Az olimpia teljes neve: olimpiai játékok, amelyet – gondolom, a szóismétlés kerülése végett – ötkarikásnak is szoktak nevezni, a játék szó azonban mindig a névben marad. No de hát a játék… önfeledt tevékenység, ami örömet okoz az embernek, elsősorban persze annak, aki végzi, de katartikus lehet a nézők számára is. Játék és szenvedély gyakran végzetesen kapcsolódik össze, és az úgynevezett játékszenvedély családokat semmisít meg.

Játék-e még az olimpia? A játék – definíciója szerint – önként, kényszer nélkül választott tevékenység: lehet-e még tíz-húsz év után örömmel menni egy hajnali edzésre? A sport az egészség megőrzése mindaddig, amíg szét nem műtik az embert, vagy embertelen követelményeket nem támasztanak vele szemben.

A magam részéről tévét egyáltalán nem nézek, kivétel ez alól a sport. Itt láthatom – egy éve színházközeli emberként – a legigazibb drámát. Vissza nem vonható döntéseket, be nem hozható ezredmásodperceket, sorsfordító mérkőzéseket. Képes vagyok többször is megnézni ugyanazokat az eseményeket, és persze megvannak a magam kedvencei.

Miért szeretjük annyira (nézni) a sportot? Desmond Morris, a brit etológus a futballmeccsekről azt állítja, hogy ezek vannak most háborúk helyett, a mozdulatok, a szavak olyanok, mintha egy-egy csapat, egy-egy nemzet hadat viselne a másik ellen. Ugyanezt a lelátón is tapasztaljuk: akár össze is kovácsolja a nézőket, a népet egy-egy győzelem.

A bezárkózás idején (vagy kicsivel utána) írták, hogy aki nem tanult meg a gép előtt egy idegen nyelvet, nem újította fel a házát, nem végzett el egy tanfolyamot, elfecsérelte ezt az időszakot. Szerintem úgy áll a dolog, hogy ha valaki mindig csak hasznos, előremutató dolgokat csinál – úgy is mondhatnám: ha nem játszik –, az voltaképpen az életéért küzd. (Ezt nem árt még egyszer elolvasni, mert elsőre nehéz megérteni.) Magyarul: aki nem engedheti meg magának, hogy egyszer-egyszer megálljon, az folyamatosan élet-halál harcot vív. Szóval jól jön most nekünk a játék – még ha csak nézzük is.

Ami döbbenetes és nagyon visszatetsző számomra, az emberek érzéketlensége. Azok a sportolók, akik kijutottak az olimpiára, saját sportáguk legnagyobbjai, sok-sok versenyen bizonyítottak. Így ha valaki „csak” egy hetedik, huszadik, sokadik helyet tud hozni, az azt jelenti: a világon a legjobbak között van. Nagyon kicsinek és szánalmasnak érezném magam, ha nagy sportolóegyéniségeket kritizálni vagy ócsárolni mernék.

Simone Biles, a négyszeres olimpiai bajnok amerikai tornásznő, aki esélyesként lépett vissza a szerepléstől, mert mentálisan nem bírta a terhelést, egy nagyon fontos tennivalónkra figyelmeztet bennünket. Saját pszichénk karbantartására, illetve arra, hogy ha nem érezzük komfortosan magunkat a világunkban, akkor ideje segítséget kérni, kilépni abból a helyzetből, ahol elakadtunk. Az amerikai tornásznő bátor – mi sokkal gyávábbak vagyunk.

Szeretnék valami szépet is megmutatni ebben a tárcában: egyik kedves bronzszobromat, A bokszolót. (Érdemes megnézni képen, „bokszoló szobra” keresőszókkal, úgy követni a leírást.) Sem a művész, sem a sportoló nevét nem ismerjük, utóbbi feltételezhetően a Kr. e. IV. században élt Thaszoszi Theogenésszel azonos, aki már kilencéves korában azzal vonta magára a figyelmet, hogy az agoráról hazavitt egy bronz istenszobrot, majd korának sztársportolójává vált, többek között ökölvívásban lett olimpiai bajnok, de számos más versenyen is diadalmaskodott. Nem gyermekként, hanem megfáradt férfiként ábrázolja a szobrász, ma úgy mondanánk: a meccsek szünetében.

(Forrás: Wikipédia)

A teste izmos, fáradtsága ellenére kész a következő küzdelemre, még feszült. Kezén bőrszalagok, az orra több törés nyomát viseli, így a száján át lélegzik. Ajka és füle feldagadt a rá mért ütésektől. Több helyen folyik rajta a vér, egyik szeme alatt sötét folt, ezt a szobrász más ötvözet beöntésével és rézberakással érzékeltette. A hallatlanul valóságosnak ható szobor ujjai már az ókorban megkoptak, az érintését valószínűleg szerencsehozónak tekintették. Néhány éve a műalkotás az Újvilágba kirándult: hat hét alatt a Metropolitan Museum kilencvenezer látogatója volt rá kíváncsi.

Kritizálták-e Theogenészt a korában? Nem tudjuk.

Játék a sport? Most úgy érzem, nem az.

Hálózatok

Egyszerű szavakkal szeretnék szólni a történeteimről.

Dédnagyapámat nem ismertem, jelenlétéről a családunk létezése mellett egy fából készített kanapé vall. Apám annak idején felajánlotta, hogy amikor férjhez megyek, elhozhatom, de a végtelen belátás és gyermeki hála visszatartott, így megmondtam neki, amíg meg nem hal, maradhat. Apámnak szerencsére pont olyan humorérzéke volt, mint nekem, és egy kicsit kiröhögött. Jó régen nálunk van a bútor, sajnos. Dédnagyapám készítette csapolással, az utolsó milliméterig tökéletes, egyetlen szög sem volt benne, míg az öcsém negyvenkilós barátnője alatt le nem szakadt. Akkor aztán a férjem a rá jellemző pragmatizmussal elővett pár szöget meg egy kalapácsot, és az ezeréves kanapé azóta nem makulátlan, de sóhaj nélkül hordozza továbbra is a családot és a barátokat. A konyhánkban áll, fiatalkoromban fehér volt, a maga ifjúkorában zöld, visszacsiszoltuk a fáig, így ma csak a lakk védi. A vendégek kedvenc helye, elférnek rajta hárman is, vagy ebédnél két gyerek, köztük sárga párnán egy tarka macska.

Könnyen kitalálható hát, hogy készítője asztalos volt (a ház ablakait, a lányai ágyát és a felesége koporsóját is ő csinálta, nem volt ebben semmi romantika vagy túláradó érzelmek, mindössze gyakorlatiasság, ugyanaz, ami fentebb egy jóval későbbi generáció esetén már olvasható volt). Nagyapám úgy asztaloskodott, úgy képzelem, azzal a természetességgel, ahogy én írok. Mesterségbeli tudása, ha úgy tetszik, művészete többször is megmentette az életét: erről szól ez a mai történet.

Mészáros Vendelt (így hívták az én öregemet, mert nem lehet mindig azt mondani, hogy Dédnagypapa) az első világháborúban, mondjuk így, magasztosan, fegyverbe szólította a haza. Két testvérével együtt Csabára, a Császári és Királyi 101-es gyalogezredhez vonult be. Az édesanyja kétségbeesett, és egy kis kápolnát állíttatott Endrődön a fiai visszaérkezéséért – mind haza is tértek. Nagymama, a maga módján, mozgósította az összeköttetéseit, még ha azok történetesen mennyeiek is voltak. Innentől már nehéz követni a nemzedékeket: a gyerekeknek előbb csak kereszt-, aztán teljes névvel beszélünk az öregekről.

A báró Drathschmidt Károly gyalogsági tábornok alapította egység már 1914 nyarán átesett a tűzkeresztségen, számos alkalommal kitüntette magát, nem így Mészáros Vendel, aki orosz fogságba esett, míg fivérei az olasz frontra kerültek. Mivel dédapámnak négy lánya és csupán egy fia született később, nemigen traktálta őket háborús történetekkel, ennélfogva sem a harcokról, sem a fogságról nem tudok. Azt azonban elmesélte, hogy abban az orosz falucskában, ahová került, csak lócákat használtak a ház előtt, így aztán az első hencegő, fecskecsapolással rótt kanapé elkészülte után a helyiektől több megbízást is kapott asztalosmunkára, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez mentette meg. Lassan ráragadt az orosz is, így a második háború idején nemegyszer mondták neki, hogy csak azért engedték el a ruszkik, hogy idehaza legyen majd kivel beszélniük.

A következő jelenetben dédapám Endrődszentlászló felől nagyjából délkeleti irányba tart, Gyula felé. A bíróságra igyekszik, ahol tanúvallomást kell tennie gyámfia ügyében. A dolog nem szívderítő, különösen azért, mert ezerkilencszáznegyvennégy őszét írjuk. A bíróságnak, majd látni fogják, kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint meghallgatni Dédapám vallomását. Mészáros Vendelnek van ideje töprengeni. Az előző évben két lakodalom is volt a családban, idősebb lányai mentek férjhez: egyik veje az esküvője napján kapta meg a behívót. A fiú apja, talán életében először, megszánja ezt a fényképek tanúsága szerint kivételesen szép fiatalembert, akit eddig csak Hallod, hé néven nevezett: a falu bírája lévén egy nappal később adja oda neki az értesítést. Megtakarít nekik huszonnégy órát, amire szükségük is van: az idő ezüstös selyemszála elvékonyul, szinte érzékelhetetlenül finommá válik az ujjak között, ahogy egymás szemébe nézve táncol a menyasszony és a vőlegény. Tükör van a falon és régi esküvői kép. A zenét egyáltalán nem halljuk, csak ők forognak a szoba közepén. Az asztalokat széjjelhúzzák, ott van a kanapém is, most nem ül rajta senki, egészen rátolták az asztalt, hogy legyen hely, rajta a borosüvegekre illesztett, sokat sejtető lakodalmi lyukas kalács. A rokonok és szomszédok szeme az ünnepelteken, szájuk elnyílik, megáll a falat. Aztán hajókötél vastagságú lesz az idő, és Pali a következő pillanatban egy megszállt ország földjén fekszik haslövéssel egy társzekér mellett, kezével próbálja visszatartani világba omló beleit, úgy könyörög a bajtársainak, míg eszméletén van, hogy lője agyon valaki.

Mészáros Vendelnek tehát, negyvennégy őszén, ott a szentlászlói úton van min gondolkodnia. Gyalog indult reggel, lovon vagy kocsin fölösleges kockázat lenne, magára vonja valaki figyelmét, kifosztják. Csak egy kevés ennivalót hozott, vizet ledugaszolt borosüvegben. A bíróság udvarán bizonyára megengedik majd, hogy megtöltse, mielőtt hazaindul. Dűlőutakon megy, toronyiránt, és minden faluban ismer valakit. Megvan a hálózata, bízik magában. A másik, szülés előtt álló lányára is gondol, aki a Nagymamám.

Csak nagyon sokára hallja meg a tompa mormogást, azt a hangot, amellyel még soha nem volt dolga. Ahogy a felhők súrlódnak az égen. Próbálja megfejteni. Már nem olyan jó a füle, mint fiatalkorában. Kicsit hajlott a háta az ing alatt, a teste szikár a sok munkától és a sötétbarnára sült dohánytól, maga is majdnem cigányfekete. Ismeretlen járművek közelednek: az öregem hátranéz, és anélkül, hogy látta volna már őket, megnevezi magában, hogy akkor ezek lehetnek a tankok. Dédapám azt szerette volna, ha békén hagyja mindaz, ami meghaladja az ő léptékeit. Le akar húzódni az útról, ugyanakkor tudja, hogy futnia felesleges. Messzire hordanak odabent azok a puskák. Az út menti bokrok mellé húzódik, a csenevész akácok alá. Nincs rajta semmi feltűnő, majdhogynem átlátszó, egylényegű a tájjal.

A monstrum lehúzódik az út mellé, lassul, aztán meg megáll. Dédapám visszatartja a lélegzetét. Túlzás lenne immár imáról vagy fohászkodásról beszélni, idő sincsen rá. Felnyílik a tető. Vidám orosz néz ki rajta, odakiabál.

– Nem Mészáros Vendel vagy? Megismertelek a járásodról. Te csináltad nekünk a kanapét!

Néha azt hiszem, nem fogok kitalált dolgokról írni. Egyszerű szavakkal akarok beszélni, cifrázni fölösleges.

Bennem mindez mindörökre

Cakkos szélű fényképeket nézegetek. A klánom kedves elfoglaltsága ez. Nem is emlékezhetsz a dédpapára, mondom unokabátyámnak, hároméves voltál, amikor meghalt. Én meg mínusz tizenhárom, de ez nem jut eszembe. Bennem mindez mindörökre van.

Nagymamám ezen a képen huszonnégy éves, a legjobb ruháját viseli. Nagyapámnak küldi a képet, a hátsó oldal tanúsága szerint „a messzi muszka földre”. Nagymama mögött a búzamező a miénk, nemcsak a túlélésünket biztosítja a háborúban, hanem a nyugodt életet is. (Ezt a földet veszik majd el nemsokára az elvtársak, hogy a közös jólétet szolgálja. Nagyapám ménjét is, a Gazsit: Mezőhegyesre szállítják vonaton, hogy megfelelő genetikájú tenyészállatokat szerezzenek a háború után. Nagyapa, aki zokszó nélkül végigcsinálja a háborút, ekkor, úgy igazán, kétségbeesik.) Szokás volt jószágokról, a termésről képet küldeni a frontra, hogy a családfő értesülhessen az otthoni békességről, nyugodt lélekkel ölhessen embereket, vagy tehessen bármit, ami a lövészárkokban szokás. Vannak hatalmas mangalicákról készült képeim is ugyanebből a sorozatból. A kutya, akinek nevére nem emlékszem (és nincs is már senki, aki tudná), azért szerepel a képen, mert Nagyapám rajongásig szerette az állatokat.

Nagymama a kutya levágott szőréből pulóvert kötött Nagypapának, ami igazán meghaladja az én képességeimet. Kedvességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy pont a kutyával fényképezteti magát, miközben se azt, se a macskákat nem szerette igazán. Engedmény ez a nagyapám felé: tiszta szívű gesztus. Én tegnap vágtam le a kutyám szőrét, egy dobozba tettem. Azt mondják, ha felviszem a padlásra, nem tesz nálunk látogatást a nyest. Tőlem ennyi telik, még ennyi se.

Nagymama fiatalasszony ezen a képen: alig egy éve, 1943-ban házasodnak, amikor már biztos volt, hogy nagypapám is megkapja a behívót, harminckilenc évesen. A fiatal fiúk már elfogytak akkorára. A nagyszüleim között tizenhét év korkülönbség van, mégis szeretik egymást. Mamám félidős terhes. Mire apám megszületik, bevonulnak az oroszok, és Nagymama retteg, hogy megerőszakolják. A közeledő hadseregről hallva egy picike ablakon préseli ki magát, hogy elbújhasson a tanya mögött, az őszi hidegben. Abban az évben a kukoricát se törték le: a szülés hírét a nagy-nagynéném viszi a bábának éjszaka a lengő kukoricalevelek közt, a repülők hangjára elrejtőzve. Borcsa néni, a bába hangja szól ki a házból, mielőtt a kéz megkocogtatná az ablakot: tudtam, fiam, hogy jössz, már vártalak. Borcsa néni arca öregkorában is ránctalan, a sok magára kent magzatmáz, bábazsír megteszi a magáét. Rám soha nem emelt senki kezet, és nem is tanácsos, hogy megtegye.

A szülés idején Nagymama semmit nem tud Nagyapámról, aki minden katonaképre úgy áll oda, hogy rajta van az a tűnődő mosoly, amivel a feleségének akar üzenni, hogy ne aggódjon, mert hazajön. Nagypapa az alakulatával Békéscsabáról Jászvásárra megy, onnan pedig ki tudja, merre. Nagypapa, koránál fogva, szanitéc lesz, dögész. Túlélőket keres a harctéren. Gyógyszer, kötszer és mindenféle eszköz nélkül próbál embereken segíteni, egy borjú nagyságú kutyával, amely kiszagolja a még lélegzőket. Büszke vagyok a nagyapámra, és nem akarok fellengzős szavakat használni, olyasmiket, mint humánum és életigenlés. Azért tette ezt, mert módja volt nem ölni embert, és ennek a lehetőségnek örülök. Arról, hogyan esett fogságba, nem tudok, de ismerek akkorról néhány történetet. Talán nem ide valóak. A gyerekeimnek már elmeséltem.

Nekem is megvannak a szüléstörténeteim, nem érzem kevésbé hősnek magam. Nagymama fiatalon szült, utána fel sem merült következő gyerek lehetősége. Öt gyerek közül volt a legidősebb, és azt gondolta, egynek könnyebb mindent megadni. Apám születése után pár nappal hozzánk is megérkeznek az oroszok. Öt ember: egy elöljáró és négy közkatona, a legfiatalabb valami pártember kölyke, nem lehet fegyelmezni, azt mondja a hadnagy, aki kiküldi a suhancot a lovakhoz, hogy a belső zsebből elővehesse a saját gyerekeinek gyűrött képét és a Vlagyimiri Istenanyát. Dédapámnak, Vendelnek magyaráz, aki beszéli a nyelvüket, a nagy háború utáni fogságban megtanulta, így-úgy megértik egymást. Vologya közben odakint tizenhat éves nagy-nagynénémet szemléli, aki esővizet melegít a pelenkamosáshoz. Segít leemelni az üstöt, aztán a mocskos katonacsizmáját a vízbe meríti, hogy a lány csutakolja le. Nagy-nagynéném mellbe taszítja, a fiú elterül a tanyaudvar sarában, árad a szájából a szenny. Épp akkor nyílik a tanyaajtó, kijön a másik négy orosz, nevetik a kölyköt, ki tudja, hogy folytatódott volna különben. Kisbaba, kisbaba, becézték odabent tejes képű apámat, és mindegyik az otthon maradottakra gondolt. Vologya a következő pár napban késével felhasítja néhány helybéli ló hasát, egyet pedig elköt a sajátja helyett. Hozzánk nem jönnek többé. Sem hivatalos forrásokban, sem a tisztelendő atya naplójában, amit majd én viszek el a szegedi jezsuitákhoz, nem esik több szó az oroszokról. Kis falat vagyunk nekik.

Nagyapám harminckilenc kiló, amikor hazatér a fogságból. Ha kiszámítjuk, alig több, mint egy felnőtt ember vázának, zsigereinek és bőrének súlya. A legyengült testet csak fokozatosan lehet etetni, hogy a bőségtől meg ne részegüljön. Nagyapám alig bír mozogni, de hazajött, mert céltudatos. Van egy nyolchónapos fia, akiről azt se tudta hazatérte napjáig, végül megszületett-e. Árpádnak akarta nevezni, de már nem járt a tábori posta. A fiú neve Zoltán. Apámat minden éjjel ringatni kell, Nagymama a lábujjára kötött madzaggal mozgatja a bölcsőt. Nagypapa azt mondja, tud ez a gyerek anélkül is aludni. Július van, de szükségét érzi az asszonyi melegségnek maga mellett.

Én a képen majdnem negyvenkilenc éves vagyok. Az életem kevésbé regényes, mint Nagymamáé. Kevesebb benne a küzdelem, és jóval több a gyónás. Háromszor annyi gyerekem van, és hatványozottan nagyobb (ha őrá gondolok, már-már szégyenletes) kényelemben élek. A férjem kissé fiatalabb, mint én, ami az egyik fiunk szerint mélyen erkölcstelen. Az ujjunkon a gyűrű a nagyszüleimé. Ők harminchárom évet éltek együtt, mi most tartunk a huszonharmadiknál. Őszintén bízom abban, hogy több jut nekünk, mint nekik.

Nagymamám ebben a hónapban ünnepelné a 100. születésnapját. Harminchárom éve halott. Felsőtestem ugyanazt a szöget zárja be, ugyanazzal a földdel, mint az övé.

Az író feladata, hogy ne szakítsa meg az emlékezést. Odakészítse a kéz alá a relikviákat. Duruzsoljon a fülbe, lehetőleg mindenkinek a maga belső hangján. Én ezért vállaltam el ezt a sorozatot.

Úgy hull le rólam

Ami (nekem) nagyban az erdő, az kicsiben a kert.

Amikor beütött a krach, azt mondta a fiam, hogy ne csak ennivalót vásároljunk, vegyünk a kertbe magokat. A zsebkendőnyi kertünkben nincs már hely, minden talpalatnyi részt teleültettem, legutóbb a szeder helyére öt tőke szőlőt, egy majdani szép lugasnak, és három terebélyesedő ribizlibokrot is óvok a terjeszkedő golgotavirágtól. Ezek voltak a legutolsó égbe néző vállalkozások, azóta csak a málnavesszőket pótoltam. A virágok alig érdekelnek, mindössze egy mániám van: a lila levelű dolgok narancssárga virágú növényekkel való egybeültetése, ami költséghatékonynak és népszerűnek bizonyult az évek során azok körében, akiket magánmennyországomba engedtem. Harcosan komposztálok, és hatalmas hordóban gyűjtöm az esővizet. Még két kis tavacskám is van az árnyékos részen, amelyben néha – a gyerekek életkorának függvényében – aranyhalak élnek, Isten tudja, honnan érkező gőték, és ha a puli figyelme elkalandozik, leszállnak inni a feketerigók és a szürke egyenruhás gerlék. A kutya és a két macska elég éber, erről tollcsomók és huszonötezer forintos cickánytetemek tanúskodnak, amelyek egy e célra ásott gödörben végzik, rendszerint általam. Falusi leányzó volnék: meg se rezdülök.

Hogy jön ez ide, mondhatják most Önök. Teljes joggal, hiszen Önök a megrendelők.

Az ember, ha latint tanult, más összefüggésben látja a világot. Ez az én egyetlen luxusom (azért ennek még utána fogok gondolni). A kultúra szó gyökere a colo, colere ige, amely valaminek (például a kertnek) a művelésére utal, de jelent tiszteletet, ápolást is – például az istenek kultuszát, amelyből egyáltalán az emberi kultúra kialakult (természetesen a művészet segítségével). A kultúra szó sok-sok mindent jelent még ezen kívül is, de most erre a két vonatkozásra: a kertre és az utolsó egy évünkre, azaz az életünkre fogok koncentrálni.

Amikor tavaly márciusban „sittre vágtak”, azaz a veszély- és járványhelyzet miatt korlátok közé szorult az életem, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy végre megvalósíthatom kertészeti álmaimat. A tanítás és az írás, szerkesztés a laptop elé kényszerített, a mozgás hiánya miatt fájdalmat éreztem, és a fent említett fiam szerint még tartáshibám is kialakult. (Mit viszel magaddal a karantén hónapjaiból, hangzott el egy értekezleten a kérdés, én meg beírtam a megfelelő rubrikába: a púpomat.) Mindjárt érthetőnek tűnt, a fegyelmezetten író Hemingway miért pultnál, állva dolgozott. Így logikusnak látszik, hogy kikapcsolódásképp kertészkedésre adjam a fejem, annál is inkább, mert sok ingatlan böngészése, fejcsóválás és garasoskodás után ölembe hullott egy tisztes méretű terület: anyám – ahogy nálunk mondják – beleszabadított nagyanyám hajdani kertjébe, dióval, fügével, szilvával, szőlővel, két vénséges cseresznyefával – és rengeteg tarackkal, ameddig a szem ellát. A kert vagy tizenöt éve felásva sem volt, nemhogy rotálva, és úgy tűnik, már inkább szántani kellene. Lelki szemeim előtt megjelent egy csodálatos kert, zöldségekkel, gyümölcsfákkal. Első lépésként rávettem anyámat, a két öreg cseresznyefát vágassa ki. Apám oltotta ezeket, hogy nekem fényeskedjenek, az egyik korai volt, alig termett valami kis vízízű termést, a másik pedig gyalázatosan apró szemeket hozott – nem voltam büszke a pusztításra, de az egész valahogy előremutatónak tetszett, a holttesteket elvitte fizetségül a favágó, a tetemekkel nem kellett szembesülnöm. Ám ahol belevágtam kapával a földbe, mindenütt a tarack fonalai húzódtak, akármerre gombolyíthattam. Permetezni pedig nem fogok, gondoltam, ha már ilyen pihent föld jutott nekem. Így aztán kis lépésekkel haladok előre: most hat új gyümölcsfám kapaszkodik a földbe, pöszmétém és ribizlim, amelyeket piros masnival óvok a pusztítástól, amely egy fűkasza képében érkezik, szelídebb végén az öcsémmel. A tarack, jelentem, acélosan tartja magát, de a kultúráim körül visszavertem a támadást, ráadásul azt mondják, a paradicsomtól és a babtól joggal várhatom, hogy elrettentsék a gonosztevőket. Nem szorongok, hogy terem-e valamit, úgy kezelem, mintha ez lenne a hobbim, amibe belefektetek egy jelentéktelen összeget, miközben az ég alatt becsületesen hajladozom, és átdobálom a füvet a szomszéd néni tyúkjainak. Nem hitegetem magam az önfenntartás képességével, de érdekel a kísérlet maga.

Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy az én nemzedékem tette tönkre a világomat. Gyerekkoromban alig volt műanyag, nem volt sok tárgyra szüksége az embereknek, nem beszélve a korábbi generációkról, amelyek mindent hasznosítottak, a javukra fordítottak. Felicián atya, a nagymágocsi kapucinus szerzetes, akivel életem második interjúját csináltam, egy kimosott tejeszacskóban vitte haza a napköziből az ebédjét. Nekünk már minden kell, és nem csak a tárgyak. Az én nemzedékem kultúrája az internet, azon belül normaadónak tekinthető a „vezető közösségi média”, a maga sajátos szabályaival. Ha valaki halva fekszik, akkor a hozzátartozónak be kell feketíteni a kis kerek képet. El kell búcsúzni a halottól, aki bizonyára a fenti világban is nézi ezt a kék alapszínt. Gyertyát kell neki gyújtani, persze virtuálisan. Fel kell köszönteni az óvodás gyereket, aki még olvasni se tud, ám adatik tudtára mindenkinek, hogy kapott egy tortát (meg még valamit, ami nagyobb egy négyzetméternél, és jól fényképezhető). Tovább megyek: erről a gyerekről már magzat korában ultrahangos képet kell kitenni, bizonyítandó a létezését. Kicsit sok lett a kell. Jelen kell lenni – nekem is, mert hogy találnak meg különben az iskolából a gyerekek. Ma már nincs választásunk. Sőt: anyámnak már instagramja is van. Nem hallottad még ezt meg ezt? Hát fent volt a neten! Divatvegánok, örökéletkufárok, terasszisták, oltásszkeptikusok vesznek el az életemből, azokéból még inkább, akiknek ez a hamis világ nemcsak elsődleges, hanem kizárólagos vonatkoztatási pontja.

Régebben hallgattunk a bölcsességre, vagy csak kevesebb volt a választási lehetőség? Most az ostobák óbégatásától hangos a kert környéke – mindannyiunk közös kultúrája. Nem az utcán irritál a balgák kiáltozása, hanem reggeltől estig, mert nem tehetem meg, hogy befogjam a fülem. A kertem nagy részén zabolátlanul tombol a tarack, de az edényekben és a fák körül majd lassan-lassan minden rendeződik. Megvan a gyomnak is a helye, abban a világban, amelyre már nincsen ráhatásom.

Franciaország valószínűleg legszebb őskori lelőhelyére, a Lascaux-i barlangba több mint négy évtizede csak kutatók tehetik a lábukat. A korábbi embertömeg, a mostani heti tíz tudós meg a modernnél modernebb szellőzőberendezések megtették a magukét: több műalkotás megsemmisült, előbb az algák, „a zöld betegség” indult meg a falakon, majd egy formaldehidnek is ellenálló gombafaj meszelte le, amit csak elért. Utóbbi jó barátságban él egy baktériummal, amely lebontja a gombaölő szert. Ezek ellen antibiotikummal permetezték a falakat. Most épp a penész van soron: a Bikák termében két festményt is megtámadott, sötét, gyapjas réteggel vonva be, ami régen csak fekete volt, így hozva létre egy újabb, még bonyolultabb műalkotást, amelyről nehéz eldönteni, emberkéz műve, vagy a természet hozta létre. Úgy látom, az emberiség kezéből hamarosan kikerül a kezdeményezés, csak válaszokat adhatunk olyan erőknek, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva, és még csak nem is ismerünk. Remélem, a döntés olyan kezekben lesz, akik a kultúrát tartják szem előtt, annak minden értelmében, és nem adnak teret a taracknak.

Beltenger

A világ dolgai, válságok, járványok, kataklizmák ürügyül szolgálnak arra, hogy magunkról, vagyis az emberi természetről beszéljünk.

Mióta írónak tartanak, ügyeltem arra, hogy személyem mindig háttérben maradjon, az utóbbi egy évben pedig felszámoltam minden felszínes kapcsolatom. Volt, hogy éjszakákon át rettegtem, nappal azonban bíztam jószerencsémben. Szinte végtelenné tudom bővíteni a boldogság pillanatait, ha pedig ellenséges a külvilág, nagyon gyorsan visszatalálok ebbe a sajátnak mondható, ugyan korlátok közé zárt, mégis otthonos, külön térbe. Erről szól majd ez a sorozat.

Talán illenék bemutatkoznom, azaz a nyugati ember módjára csoportokba, közösségekbe sorolnom magam, mégsem teszem: majd menet közben megismerkedünk. Ezen a napon pattant ketté a kőgyűrű az ujjamon: vegyük akkor úgy, hogy ez a szabadulás.

Egy négyszáz méter széles ártéri erdő: ennyi adatott nekem a végtelenségből. Ha széltében nézem, alig több, mint a folyó változékony színű sávja, ha hosszában, lesétálhatok rajta egész a tengerig. Dolgozom rajta, hogy csak a hosszát lássam: a majdnem végtelen ezüst szalagot, rajta egy hatalmas kék medállal.

A lépteim maguktól is elvisznek a folyóig, lemegyek a dombról, egyenesen a vízig, ahol késő tavasszal a teknősök napoznak egy-egy mederbe borult törzs ágain. Az egyik ösvény végén felzubog a tisztított szennyvíz, itt érkezik a városom olcsó szappantól bűzlő mocska a Körösbe. Szinte mindig ül itt egy horgász, nem zavarja az átható szag, amit pár perc múlva nem érzek én sem. Sosem akarok beszélni az emberekkel, egy rövid köszönés mindaz, amit adni tudok. Legtöbbször igyekszem nesztelenül irányítani a lépteimet.

A lábam alá kora tavasszal is vastag avarpárnát terít az erdő, puhán visszarúgja a lépéseimet. A part itt-ott elemelkedik a medertől, meredeken szakad le, ahol csak az az egy-két hódcsalád tud építkezni, amely csodaszámba menő szaporasággal húzódott le ide nyugatról: akár a katedrálisok építőmesterei. Hollétüket erősen titkolom, de a várat időről időre felkeresem, meghajolva simogatom a fogak érdes nyomait. Sosem látom az állatokat, csak meredek csúszdáikat a víz felé, a fotózhatatlan szögben elhelyezkedő bejárat mögött ott szuszog alattam az eurázsiai hódcsalád. Vetélytársuk nincs: ezer métert, ötezer hódlépést hagynak egymásnak, hogy csak ritkán találkozzanak. Rokonaik, a vidrák kegyetlen teleken bemerészkednek a városba, ott viháncolnak a vízben, mint a kölyökkutyák.

Tavasszal felkeresem a kis rákok öblét: meredek parton kell leereszkedni, ott fickándoznak, ahol egy lefolyónál a hullámokat visszarúgja a part. Mindig megül valamennyi szemét is: lehozza a szomszéd országból érkező áradás, de a rákocskákat mindez nem zavarja. Újabb dolog, amit el kell tudni titkolni, ahogy a fekete gólyákat is.

Tavasszal kinézem a jó fürdőhelyeket, strandra úgyse mehetünk, se uszodába. A túlsó parton szépen tisztán tartott kis teraszok, ahová néha még autóval is le lehet menni. Az emberek odahúzatják a lakókocsit, a fák és az antennacsonkok közé madzagot húznak, arra teregetik a törölközőt, fürdőruhát. Lehozzák a kutyákat is: csupa jól nevelt ebet. A férfiak horgásznak, az asszonyok főznek, az unokák belekotnyeleskednek mindenbe. A családok most itt tudnak találkozni. Néha nézem őket az innenső partról, nem tolakodóan, épp csak annyira, hogy lássanak. Elég széles a folyó, nem viszi át a hangokat.

Kedvenc helyem gyalogosan szinte megközelíthetetlen, az általunk elérhető szinte legtávolabbi pont. Ismerni kell a fákat, mert a vadak taposta ösvényeket gyorsan benövi a gaz, a zöld folyosók összezárulnak az avatatlanok előtt. Nagy-nagy csönd van: balra mocsaras rét, jobbra az erdő, a kettő közti határvonalon egy vízmosás, fehérgyűrűs sommal. A fák elnyomják saját sarjaikat, nyáron mindent benő az aljnövényzet, tél elején mohos fatörzsek nevelik sárga kis lampiongombáikat. A férjem itt szokott megülni, egy kidőlt fának támaszkodik, a gyerekek is csak ritkán jönnek velem. A Körös három-négy méterrel van a part alatt, elszánt horgász vágott meredek lépcsőt a vízhez, az ásót egy farakás alá rejtette, a lépcsőt, nyomaikból ítélve, gyakran használják az állatok. Ha nincs sár, lemegyek, túlbolyongok a nekünk kijelölt határvonalon a rét felé. Az ösvény csak az őzeknek kényelmes, ők találják meg kívülem. A som és a szilfák, ezek itt az uralkodók. Az utolsó, elhagyott horgászhely gyönyörű: alig járható, keskeny lépcső, csak féloldalasan lehet leóvakodni, a terasz víz felé eső oldalán vén szilfa, ágai között méltatlankodó bagoly. A fa mellett gallykerítés: a csónakok népe ki nem találná, hogy nem az erdőből hozta oda az áradás. És a végevanon túl egy újabb, legutolsó terasz, még nincs lépcső. Oda fogok majd ásni egyszer egy grádicsot, lemegyek majd, és hallgatom az ijesztő csöndet.

Azok az Autogrillek az autópályák mellett, Itáliában! Még méterekre vagy a fotocellától, már tárul is fel az ajtó. Most nincs tömeg, hajnali kettő van, február, fényűzően kivilágított, hideg fényű pult veled szemben, és olyan kávéillat, amit a mennyekben remélsz. Összehúzod magadon a kabátot, beállsz a kasszánál a sorba, két ristretto, egy-egy babakonyha-csészében, a pultnál. Lemész az alagsori mosdóba, és megint az a benyomásod, hogy ebben az országban nincs két egyforma csaptelep. Lábbal indítós, érintésmentes, nyomós, tekerős. Egykor szobrokat cipeltek ide görög márványból, ma elegáns hotelek vizeldéit burkolják ezzel a kővel. Sic transit gloria mundi. Igyekszel senkinek sem az arcába nézni, úgy mész el az emberek mellett. Most már feltorlódik a sor, az emberek dideregnek a késő éjszakában, sápadtan húzzák magukon a kabátot.

Mire kiérsz a másik kasszáig, itthon ismeretlen árukkal lesz tele a kezed. Csak apróságok, édességek a kicsiknek, különlegességek, egy-két magazin saját magadnak. Rászoksz, hogy nem számolsz át semmit euróból, mert olyan ijesztő a végeredmény.

Velencébe igyekszel, a karneválra, mint annak idején Janus zarándokai Rómába, bűnbocsánatért. Nem feloldozásért mész, hanem a modern ember számára előírt kilométerszámot teljesíteni. Mindent látni kell, mindent megérinteni, beszippantani és felzabálni, hazahozni, amit csak lehet. Otthon aztán egész mást jelent a táskán a Roma felirat, a fényesre festett, San Marcón vett pestismaszk hátulján meglátod a Made in China feliratot. Aztán megszokod, hogy nagyvonalúan viselkedj, akár egy utazó, hogy ne vegyél semmi bóvlit, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy minden fölösleges, kivéve az atmoszféra megtapasztalását. Most már egyedül csak a látvány érdekel: a tenger elviselhetetlen szürkesége, a hajnal zsinórpadlásáról lecsüngő felhők, a móló cölöpein ülő, gátlástalan és agresszív sirályok.

Még mindig nincs fenn a nap, amikor megérkezel Cavallinóba. Lecsukod a szemed, szunyókálsz cseppet a nagy kalandig. Jegyet váltasz az első kompra, tolmácsolsz néhány embernek, a kasszában örül a nő, mert nem angolul beszélsz. Hajnal van, ő még mosolygós, ad néhány később kifizetődő tanácsot.

Velencében kevesebb a zsebtolvaj, mint Rómában, vagy ezerötszáz évvel csekélyebb a gyakorlatuk. Már minden évszakban láttad a várost, nem szorongsz, hogy nem fogod kiismerni magad. Könyvesboltba mész, aztán bámulod a halasok kirakatát. Tört jégben takarosan elrendezett, ismeretlen és számodra étkezésre tökéletesen alkalmatlan, fémesen csillogó vagy zselésnek tetsző testek. Amikor végképp elég a tömegből, felülsz egy vaporettóra, és körbe-körbe mész, kanyarog alattad a sok kis ruga: öregemberek arcán a ránc. A külső kerületekben már fák is vannak, gyönyörű tetőteraszok, fény és levegő. Egy hídnál kiszállsz, eszel valami egzotikusat egy kínainál. A vendéglők hátsó ajtajánál Dr. Oetker-pizzásdobozok, sötét bőrű szakácsok, akik ezen a két hétvégén keresik meg az álmos város éves jövedelmének felét.

Estefelé beáll a tömeg a Sóhajok hídjánál, lépésben halad a menetoszlop, egymást súrolja a sok fáradt test, drága sportdzsekik és kényelmes szövetkabátok. Aztán felszállsz a kompra, a hideg ellenére a fedélzeten támasztod a korlátot: már megint sötét van. Rácsodálkozol a város csíkká húzódó fényeire, ismét a tenger szagára.

Soha többet nem térsz vissza ide, gondolod.

Egy négyszáz méter széles ártéri erdő: ennyi adatott nekem a végtelenségből. Ha széltében nézem, alig több, mint a folyó változékony színű sávja, de ha hosszában, akkor lesétálhatok rajta egész a tengerig.

Főoldal

2021. április 12.

Vissza