III. Bábos Drámaíró Verseny:
a rendezők nyilatkozatai
A III. Bábos Drámaíró Verseny rendezőit arról kérdeztük, hogy mi volt az első reakciójuk a darabok olvastán, milyen kihívásokat látnak a szövegekben, esetleg milyen elképzelések körvonalazódtak eddig – amennyiben megoszthatóak.
Kuthy Ágnes
Már amikor Békéscsaba felé utaztam, azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy a kislányomnak épp Szabó T. Annát olvasok, a Fűszermadár című meséjét, és hogy most találkozni is fogunk. Már hónapokkal ezelőtt gondoltam arra, hogy felveszem vele a kapcsolatot, hogy dolgozzunk együtt, így nagyon-nagyon örültem, mikor őt húztam, hogy lehetőségem lesz végre megismerni. Aztán kiderültek közös pontok is: mindketten allergiásak vagyunk, mindketten aggódó anyák, és amikor meséltem neki a színészekről és kiderült, hogy az egyik lány kismama, akkor rögtön azt mondta Anna: „Tudom már, mi lesz a történet!”
Amikor először elolvastam, csak a hihetetlen csengő-bongó rímeit hallottam ki a szövegből, aminek nagyon örültem, és ez mindjárt párosult azzal a felismeréssel, hogy: „Szegény színészek!” Hozott egy klasszikus mesetörténetet, ami teljesen gyerekorientált, nagyon jól játszható szituációkkal – helyzet- és jellemkomikummal. Aztán jött a következő pánik, hogy hogy lesz ez bábos? És arra gondoltunk, hogy nem a figurákban keressük a bábosságot, hanem azt, hogy hogyan tudunk megjeleníteni egyes jeleneteken belül vizuális eszközökkel bizonyos dolgokat.
Katkó Ferenc
Vörös Istvánnal valahogy mindig összehoz minket a sors, már többször dolgoztunk együtt – drámaíró versenyeken és felolvasó színházi keretek között; az este még számolgattuk is, hogy hányadik alkalom ez. Bevallom, hogy örültem, hogy Vörös István jutott nekem, mert azt hiszem, eléggé egy rugóra jár az agyunk. Nagyon tetszett ez a kettős világ, amit ő megírt: hogy egyszerre kint is vagyunk – bent is vagyunk. Mindenképp zenés előadás fog belőle kerekedni – biztos ihletet kapott a szerző a tegnapi megnyitón a dalokból: nagyon sok verset írt bele. Remélem, hogy ebben a kettős világban, atkákon keresztül ki tudom vetíteni majd, hogy valójában hol is vagyunk mi kicsik és hol nagyok. Az a kérdés is rendkívül érdekes, hogy mi vagyunk belül vagy mi vagyunk kívül? Remélem, hogy izgalmas lesz. Úgy látom, hogy a színészek is szeretik a darabot, haladunk, párhuzamosan pedig készülnek a zenék is.
Kolozsi Angéla
Rendkívül jól szórakoztam a szövegen: egyfelől egyszerűnek találtam, ami nagyon színészbarát, de meg is ijedtem tőle, pont az egyszerűsége miatt. Markó Róbert ugyanis azzal operál, hogy ugyanazokat a szövegegységeket újra és újra visszahozza, de ezt nyilvánvalóan sem színészként, sem rendezőként nem lehet ugyanúgy interpretálni. Azaz: tökéletesen át kell látni, hogy honnan hová tartanak a folyamatok. Így van ez egyébként minden más színházi előadásnál is, csak most fokozottabbnak éreztem, hiszen egyáltalán nem segít ebből a szempontból a szöveg. És közben meg azt a fajta játékot hordozza, amit nagyon szeretek: ezerféleképpen megmutatni ugyanazt a helyzetet, és elhelyezni egy íven. A színészek is lelkesek voltak, már az olvasópróbán több és több ötlet jött – valahogy úgy érezhették, hogy: igen, ez vicces, de – igen, ez munkás. Meg kellett fejteni, de háromnegyed nap után az látszik, hogy tudjuk mind, hogy honnan hová tartunk.