Kovács Frigyes, Kara Tünde és Katkó Ferenc
Cs.Tóth János
Valódi színházművészet
Lear király-előadás Békéscsabán
Hitszegés, átok, bosszú, álnokság, megvetés, árulás... Sorolhatnánk a fogalomsort, amely Shakespeare drámáinak sötét oldalát jellemzi. Lear király történetét látva, hallva, érzelmeink azt jelzik a kevesebb pulzussal, a visszafogott lélegzéssel, hogy a színpadon a mai ember játéka (is) zajlik. Peter Brook a maga kora színházi hivatással járó felelősségről ezt írta: „A mi saját Shakespeare-színházunk kényelmes szórakozást nyújtott a turistáknak, megnyugtató stílusban, de sokat gyötört a gyanú, hogy ez így rendkívül távol áll a merész Erzsébet-kortól, amely szenvedélyesen kutatta az egyéni és társadalmi tapasztalatokat, és metafizikus érzékkel nyúlt a rettegés és az ámulat jelenségéhez.” A békéscsabai előadásnak is fel kellett vállalni a mondandót, hogy a huszonegyedik század emberének az aktuális (melyik örökérvényű mű nem az?) revelációt megadja a rettegéstől az ámulatig. A színpadon zajló sorstragédiák mögött emberi fájdalom van. Ennek legfőbb oka a hatalomvágy, az uralkodást az élet központi elemének tekintő felfogás. Kiegyenlíti ezt a vele ellentétes értékek tárháza: a hűség, az önzetlenség, az áldozatvállalás, a jóakaratú életvezetés, akár az igazi életben (is).
Rubold Ödön és Csomós Lajos
A rendező Chris Rolls a mába helyezi a történetet. Elegáns nyitóképpel indít. Akárha az angol miniszterelnököt látnánk a színen. Áttetsző pulpitus, elegáns öltözetű hölgyek és urak, középen maga az államfő és körbeállják a hivatalos funkcionáriusok, mint az egyezmények aláírásakor szokásos. A fekete-fehér és a fém színeiből álló oszlopcsarnokban vagyunk. Lear nagyvonalúan kezd, lenyűgözi a nézőt könnyed, de jelentőségteljes beszéde. A nálunk alig ismert Balthazar Gracián (Cervantes és Lope de Vega kortársa volt) 17. századi gondolatai illenek ide: „Légy úr szóban és tettben. Így mindenütt boldogulsz, és eleve tiszteletet keltesz magad iránt. Az ilyesmi mindenütt megmutatkozik: a társalgásban, a szórakozásban, sőt, a járásban, de még a nézésben és a hajlamokban is. Nagy győzelem a szívek hódítása; ehhez azonban nem dőre vakmerőség… kell, hanem fensőbbséges jellemből folyó és az érdemektől támogatott méltóságteljes előkelőség…” Így áll előttünk Lear, gesztusai meggyőzőek, tekintete uralja a közönséget. Mielőtt végleg elolvadnánk szavaitól, egy racionális és egy irracionális döntést hoz. Szétosztja vagyonát, és hirtelen felindultságában kitagadja szeretett legkisebb lányát. Dicsérni kell a királyt, kifejezni szóban a szeretetet, mert azt akarja hallani, láthatóan ehhez van szokva. A nézőnek ilyenkor eszébe jutnak diktátorok a közelmúltból, meg az is, hogy vajon létezett-e alattvaló, aki nem dicsérte és fényezte a királyt, persze, a szemébe elsősorban. A meghökkentő lépés egyik magyarázata ez lehet. Vagy mire épült a családban a személyes érzelmi kommunikáció, kérdezné egy mai pszichológus. Nehezen hihető ugyanis, hogy a király kedvenc, legkisebb gyermeke hirtelen a legalávalóbb lett. Nem tudunk mást ésszerűen elfogadni, mint hogy Lear fiziológiai, szellemi leépülése megkezdődött, melynek első, drasztikus jele útra indítja a tragédiák sorát. Persze, a két jutalmazott leánya „ésszerű” segítségére bármikor számíthat, amit felindultan elutasít. Lear kálváriája és számkivetetté válása, a becsapottság érzete, a dramaturgia logikája szerint majd a darab végére „rendeződik”.
A lélektani elemeken túl a dráma tartogat mondandót minden kor nemzetei számára is. Alban hercege a frank csapatok megjelenésekor kijelenti: elsősorban az országot kell megvédeni. Különös, miközben a néző Cordélia pártjára áll, úgy érezve, mellette az igazság, Shakespeare azt sugallja: de hát a saját hazájára támad idegen csapatokkal a királyapját kereső leány. Ezek szerint áruló?! Számos polémia fogalmazható meg a rejtett uralkodásra és őszinte engedelmességre mutató vágyról meg az erotikáról. Mindezek vége a megsemmisülés, a halál. Shakespeare engedi a gyűlöletet, a szeretetet. Elválasztja a kéjt a szerelemtől, amikor a két uralkodóvá lett leány vonzalmát ábrázolja Edmund iránt. Kész az okfejtés: a paráználkodást bünteti az Úr! Elég régi tízparancsolati tétel ez.
Babócsai Réka, Kovács Frigyes, brit katona
Békéscsabán már csak a régi színházba járók emlékeznek arra, milyen izgalmas volt a Miszlay István-féle teátrum az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években. A tisztelt publikum a mai napig – aminek éppen 50 éve – élvezheti a kezdeményezésére létrejött Gyulai Várszínházat. Számos jó és közepes előadást lehetett tapasztalni az elmúlt évtizedekben, meg voltak bukások is természetesen. A mostani Lear előadás expresszív erejű, szokatlanul tiszta elemekből álló és sokkolóan hatásos produkció. Maximálisan professzionista Chris Rolls rendezése. Nem csupán rendezte, hanem megrendezte Lear király drámáját. Magától értetődik, hogy a brit Nemzeti Színházban, a Királyi Shakespeare Társulatnál és a Királyi Operaházban szerzett tudás és tapasztalat önmagában is kitűnő ajánlólevél. Ám volt már a hazai színházkedvelőknek része abban, hogy sztárnak kikiáltott szakember csalódást okozott. Itt azonban a színművészek és a rendező alkotótársakká váltak, mint nyilatkozta a rendező, minden udvariaskodás nélkül. Folyamatos edzésben vannak a csabai előadók. Már negyedszer rendezték meg az idén a Jókai Színházban azt a drámaversenyt, ahol gyors szereptanulással és bravúros műszaki segédlettel zajlanak a produkciók. A teátrum ilyen irányú nyitottsága is hozzájárul ahhoz, hogy egy-egy vendégrendező otthon találja magát a csabai társulatnál. Arról se feledkezzünk meg, hogy évek óta rendszeres a külhoni rendezők meghívása Békéscsabára.
A Walesből jött díszlet-és jelmeztervező, Sean Crowley munkássága is elismerésre méltó, de letette névjegyét a Jókai Színházban is inspiráló alkotótársként. Hányszor láttunk már nem korszerű „rendezői” színházat. Most érezni lehetett, hogy a rendező és művésztársai szeretik, amit csinálnak, szeretik az embereket, és van bennük alázat a remekmű iránt. Bármennyire is mai színpadképet választott színhelynek a rendező és a díszlettervező; lehet azt üzemcsarnoknak vagy egy multi-cég raktárának nevezni, sikerült saját világot teremteni az alkotói vízió által. Azért tudott érvényesülni a mű üzenete, mert mindehhez hajszálpontos elemzés járult, és olyan színészi fogalmazásmód, ami a belső tartalmat felszínre hozta.
Lear király szerepében Kovács Frigyes mutatja meg az uralkodó és a megalázott személyiség először örvénylő haragját, lelki vívódását, majd emésztő önvádját. A vihar-jelenetben érhetjük tetten a modern technikában rejlő együttes hatást: a szöveg, a mozgás, a hangok felfokozott erejét. Az újdonatúj hangtechnika eddig nem tapasztalt élményt nyújt a három síkban való hangzással. Néhány effektnél a színházi közönség megkapja az összerezzenés érzését is. Az új vetítővászon elevenséget, vizuális gazdagságot sugárzó hatása ennél a jelenetnél közelít leginkább a valósághoz. Nem véletlen, hogy egy ideje már ezzel operálnak a mozik. A Lear leányát alakító Kara Tündének (Goneril), ha nem frissen kapta volna a Jászai-díjat, erre a szerepre oda kellene adni. Lehánt minden fölösleget a figuráról, racionalitását csak erotikus vágya borítja meg. Dobó Kata (Regan) a csabai színházban az Elnöknőkben és a Stuart Máriában már vállalt komoly feladatot. Élvezettel és érzéketlenül büntet, majd összeérik alakítása a végkifejletben.
Bartus Gyula és Dobó Kata
Cordéliát Babócsai Réka viszi színre egy hippi, alternatív figuráját mutatva fel a jólszituált családban. Megindító líraisággal jeleníti meg találkozását apjával, akit vissza akar hozni a valóságba. A bolond szerepében Jancsik Ferenc nem csupán a színmű igazságait mondja ki, hanem a színház nagy öregjeként is felfoghatjuk bölcselkedését. Bartus Gyula, mint Gloucester grófja a hűség és a naivitás körforgásában – ha kell, fejjel lefelé is – érzékelteti az emberi drámát. Kent grófjának főúri és utcai szerepét élvezetes intenzitással játssza Rubold Ödön. Reppelős hangvétele a királyt óva-követő időszakban mutatja, hogy kedveli a szerepben lévő figurát. Czitor Attila (Edgar) a szöveg nélküli mozgásban és csöves, drogos elesettként is emlékezetest nyújt. Macsós és negatív szerep jutott Vadász Gábornak (Edmund), amivel becsülettel küzd. A maffiák kegyetlen világát jeleníti meg Tege Antal, amikor Cornwall hercegeként válogatott kínzások ámokfutójaként jelenik meg. A cselekmény fűzésében ezt a figurát kivezeti a szerző, amiként a Csomós Lajos által megformált Oswald is erre a sorsra jut. A kakastaréj hajviseletű, rágógumis alak kellő antipátiával jelenik meg a néző előtt. Szőke Pál (Gloucester bérlője), Koleszár Bazil Péter (Lovag), Szabó Lajos (Burgund hercege), Nagy Róbert (Frankföld királya) Bíró Gyula (Curan) tevékeny közreműködők abban, hogy a shakespeare-i világ a mában is értelmezhető legyen. Katkó Ferenc a végjátékot és a végszót vezényli, igazságot osztva fejedelmi okossággal, Alban herceg szerepében.
Összművészeti produkciót kap a közönség. Eleven, modern zenei lüktetés kíséri a szöveget, Gulyás Levente jóvoltából. Fotók, tűz, fegyverkattogás, vakuvillogás, még egy harci jármű is megjelenik a darab végén. A levetett cipő és zokni, majd lassított mozgássor jelzi a meghalt szereplők kivonulását a drámából. A csabai színház közönsége értőn dekódolja a rendezői elgondolást. Mintha beérni látszana az a munka, amit az igazgató-menedzser Fekete Péter évek óta végez. Az ő érdeme is, hogy emlékezetes előadást láthattunk a Jókai Színházban. Magasra tette a mércét, bízvást reméljük, hogy nem kell ismét évtizedeket várni egy ilyen színvonalas színházi élményre Békéscsabán.
Stábfotó
A fényképeket az A-Team készítette.
