Színházi programok

 

 

 

DSC_1247
Borbély Szilárd a Debrecenistenasszony két szereplőjével,
Mészáros Tiborral és Mercs Jánossal

 

 

 

DESZKA 2011 4. nap


Debrecenistenasszony (felolvasószínház), Alkotópárok: drámaírók és rendezők (beszélgetés), Elnémulás, A kaméliás hölgy, A kisinyovi rózsa



Kora délután Borbély Szilárd Debrecenistenasszony című, Kazinczyról és Csokonairól szóló darabját olvasták fel a Csokonai Színház művészei. Mint ahogy azt a kezdés előtt a szerző elmondta, a művet eredetileg egy Kazinczy-pályázatra írta, de, minthogy hozzá közelebb áll Csokonai személye, lírája, mindkét költőt beleszőtte a történetbe. A szöveg 60-70 százalékban dokumentumokon alapszik, ezekhez írt hozzá Borbély, illetve tettek hozzá a színészek. A Debrecenistenasszonyt korábban be is mutatták, mint előadást, úgyhogy most ehhez képest egy egyszerűbb verziót láthattunk - amit persze lefokozás lenne szimpla felolvasószínháznak nevezni. Sokkal több volt ez ugyanis annál, hiszen a színészek nem csupán felolvasták a szöveget, hanem gyakran el is játszották a jeleneteket, a nagy számban jelen lévő közönség örömére. A klasszikus szerzők emberi közelségbe kerülnek Borbély darabjában, ami nem nélkülözi a humort és a fentebb stílt sem. Az életrajzi tényeket követő történet szinte végig Debrecenben játszódik. Kazinczy Kufsteinből szabadulván jön a cívis városba, itt találkozik Csokonaival, udvarolnak ugyanannak a nőnek, és vetélkednek költőként is. A Csokonai halálát is elbeszélő történet Kazinczy a vaskalapos debreceni urakkal szembeni küzdelmeire és Török Sophie-val való házasságára is kitér, tehát a köz- és a magánszférát is megjeleníti. Debrecenistenasszony pedig nem más, mint Dea Debrecen, aki csak azt ismeri el, aki Debrecenben született, ott is élt és a helyiek meglehetősen poros elveinek megfelelően él. A Csokonai színészei rendkívül elevenné tették az egyébként önmagában is szórakoztató darabot, a maximumot hozták ki magukból és a szövegből a felolvasószínház műfajának keretei közt. (DF-KK)

 

DSC_1231

Balogh Tibor, Tasnádi István, Márton László, Csizmadia Tibor, Verebes Ernő, Vidnyánszki
Attila és Vinnai András az Alkotópárok: drámaírók és rendezők beszélgetésen

 

Alkotópárok: drámaírók és rendezők nyílt színi találkozása volt a február 12-én 11 órakor kezdődő műhelybeszélgetés. Márton László és Csizmadia Tibor, Verebes Ernő és Vidnyánszky Attila, valamint Vinnai András osztotta meg a közös munkákkal kapcsolatos élményeit, nehézségeket, örömöket a jórészt szakmai hallgatósággal. A beszélgetést Tasnádi István és Balogh Tibor vezette. Márton László és Csizmadia Tibor esetében a közös alkotómunka, sőt, A nagyratörővel kapcsolatos együttgondolkodás sem új keletű:  az először 1992-ben, Kolozsváron bemutatott darab próbafolyamatában a drámaíró mellett részt vett Csizmadia is. Valószínűleg ez az élmény is közrejátszott abban, hogy 16 évvel később éppen ő lett a rendezője immár a teljes trilógiának az egri Gárdonyi Géza Színházban. Mindketten elismerték, hogy alkotópárjuk jelenléte termékenyítő hatással volt a munkásságukra: Márton új nézőpontból láthatta saját művét, változtathatott is rajta a produkció kívánalmai szerint; Csizmadia pedig a kezdeti szakmai nehézségeit oldotta meg úgy, hogy „belekapaszkodhatott" egy szerzőbe. Vidnyánszky Attila zeneszerzőként ismerte meg Verebes Ernőt, akinek a szövegeit olvasva később új látószögekkel is megismerkedhetett. Úgy látja, hogy Verebes szövegei egészen meglepő „megvalósulásai" az ő ötleteinek. Verebes ezt azzal magyarázta, hogy a kapott - általános - ötlettől neki a konkrétig kellett megtennie az utat; és ezt szabadságként élte meg.

 

DSC_1243
Verebes Ernő, Vidnyánszky Attila

 

Vinnai András és Bodó Viktor ismeretsége is régről datálódik: mindketten színészként kezdték, ugyanabban a társulatban. Közös alkotói munkájukban nem differenciálódnak annyira a szerepek (együtt is írnak például), és ahogyan Vinnai fogalmazott: „amikor nem dolgozunk együtt, akkor is együtt dolgozunk". Csizmadia Tibor - minden szóbeszéd meg színházi pletyka ellenére - hisz abban, hogy „az élő szerző a jó szerző". Fontosnak tartja a folyamatos konzultációkat, a szerző is részt vehet a szöveg húzásában, átformálásában. Márton László ehhez hozzátette, hogy olyan is történt már, hogy egy színész „súlyossága" miatt kellett, számára is nyilvánvalóan, átszervezni a szöveget. Vidnyánszky számára azonban nem ennyire nyilvánvaló a szerző bevonása, különösképp a húzási folyamatba, mert a szöveggel való foglalkozás számára intim viszony. A szereplő alkotók kivételesen jól működő munkakapcsolata azonban nem feltétlenül törvényszerű: a megszólalók közül többen is említettek ellenpéldákat is, vagy olyan eseteket, amikor a szerző a személyes érintettség okán nem is tudott társsá válni az együttgondolkodás folyamatában, játékterében. A beszélgetés során számos darab történetébe, kulisszatitkaiba is belátást nyerhettünk. Végül Tasnádi a közönség felé terjesztette ki a vitatkozás lehetőségét (vissza is kérdeztek azonnal, hogy akkor a saját esetében mi is a helyzet). Zárásként pedig, immár kötetlenebb formában, több hozzászólóval  a rádió- és tévéjátékok sorsáról esett szó. (FWÉ)


elnemulas_04_copy
Elnémulás

 

A debreceni színháztól a kiváló Mesés férfiak szárnyakkal mellett egy minden nemes szándéka ellenére eléggé sikerületlen előadást, az Elnémulást is láthattuk a DESZKA Fesztiválon. Hubay Miklós példázatszerű, a pátoszos, prófétikus hangnemet sem nélkülöző kamaradarabja egy kihalás előtt álló népről, és annak utolsó két képviselőjéről szól: Alelujáról (Újhelyi Kinga), az utolsó nőről, aki terhes, ő lenne tehát a jövő reménye; valamint Renegátról (Bakota Árpád), aki rejtőzködik, letagadja származását, úgy próbál életben maradni. Hozzájuk érkezik Patrick, a hajmeresztően naiv szerzetes (Kristán Attila), akit eleinte körülbelül csak a kihalófélben lévő nép nyelve érdekel, maguk a még élő emberek nem. Nincs konkretizálva, milyen népről is van igazából szó. Annyit tudhatunk meg, hogy egy elnyomatásban, kisebbségben élő egykori közösségről, amelyet azonban igyekszik nem egyértelműsíteni a szerző. Tehát nem mondhatjuk ki, hogy mondjuk valamelyik határon túli magyar közösségről vagy a teljes magyarságról beszélne, még ha nyilván ez a két lehetőség is az, amelyről Hubay szólni akarhatott. Árkosi Árpád rendezésével sok probléma van. Bár néhol következetlen maga a szöveg is (például a szerzetes hol alig tud magyarul, hol meg nagyon is helyénvaló módon beszéli a nyelvet; s a darab formanyelve is avíttasnak hat), a díszlet, a jelmez, az ének és a zene csak még kuszább képet teremt. A szóban forgó nép teremtéstörténete amolyan napistenhitről tanúskodik, a nő jelmeze sámánizmusról, az előadás tere pedig mintha egy piramis belseje lenne, a gyerekkórus egy csuvas költő verssorait idézi, miközben mintha azért mégiscsak a magyarságról lenne szó... Szerencsétlenül keverednek a kultúrák, nem sikerül így az általánosságok szintjére helyezni a történetet, inkább kaotikus az. Az idősíkok is össze-vissza, kívülről nézve értelmetlenül keverednek: az őskorra, az ókorra, a középkorra, a jelenkorra és a jövőre utaló jegyek is vannak az előadásban, miközben az egyetlen idősíkban játszódik... A gyerekek régi csuvas dalokat énekelnek, az előadás végén rádió szól, diszkózenével... A színészekről így nehéz is lenne írni, hiszen több szempontból - a díszlet, a jelmezek és a zene átgondolatlansága, valamint a szöveg következetlenségei miatt - is rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek, a kudarcról nem ők tehetnek. (DF-KK)

 

kamelias
A kaméliás hölgy

 

A kaméliás hölgy című darab rendezője Kiss Csaba, de a szerzőség kérdése problematikusabb. Mindenekelőtt azért, mert a Pesti Magyar Színház címlapján íróként Kiss Csaba szerepel, és Debrecenben is elhangzik többször, hogy tulajdonképpen Kiss Csaba új darabjáról van szó - amelynek az ifjú Dumas regénye kiindulópontként szolgált. A színpadi megjelenítés összhatása valahogy mégis a francia klasszikus eredeti hangulatát, kódrendszerét mozgósítja a befogadóban, ugyanakkor kérdés, hogy a mű valamelyik 150 évvel ezelőtti színpadi megjelenítése ugyanezt tudná-e elérni. Kiss értelmezésében - ahhoz, hogy a mű sajátjává váljon - nem szükséges a szereplők neveit, de még meghatározó jellemvonásaikat sem kicserélni. Épp emiatt a színészekre is nagy feladat hárul, hiszen „aktualizált" szöveget mondanak, mai nyelven - de egy világszinten elhíresült történetet elbeszélve. Amúgy is nagy kihívás eljátszani egy ilyen darabot: és furcsa módon nem az erotika hangsúlyos jelenléte miatt, hanem - ahogyan a késő esti  szakmai beszélgetésen Kiss Csaba elmondta - azért, mert érzelmeket fogalmaz meg; és talán az egyik legnagyobb eredmény egy rendezőtől, ha a mai korban hitelesen tudja kimondatni egy színésszel, hogy „szeretlek". Mégis, ami összeköti a Dumas-regényt és a Kiss Csaba-előadást, talán éppen ez, a rendező által is kiemelt szempont: a tizenkilencedik századi hátterű romantikus alaptörténet érvényességeit a mai néző számára is megfoghatóvá tenni.  Valószínűleg emiatt nem tud, és nem is akar Kiss szabadulni a formai és tartalmi hasonlóságoktól. Ráadásul bizonyos értelemben mindkét mű önéletrajzi ihletésű, és valószínűleg a lélekben már be-, illetve lejáratott játszmák mindkét alkotót közelebb vitték ahhoz, hogy valóban hitelesen (nem meseszerű eltávolítottságban) mutasson meg valamit a világ(á)ból. Jó, hogy a színpadi megjelenítés nem törekszik semmilyen módon modernizálni a történetet, miközben a tizenkilencedik század korától mégis érezhetően távolságot tart. A viszonylag egyszerű díszletek, az ötletesen felhasznált tükrök, a mozgatható, forgatható szobabútorok is ezt az élményt erősítik, ahogy a korrekt színészi alakítások is. A baleset következtében sántító Gémes Antos így is meggyőző az ifjú és meggondolatlan hősszerelmes szerepében, figyelemre méltó Horváth Lajos Ottó tartásos Varville-je és Kubik Anna a korosodásával nehezen szembesülni akaró Prudence, jó látni Csernus Mariannt. A címszereplő Györgyi Anna játéka az úri kurtizán (mai kifejezéssel élve luxuskurva) Marguerite Gautier méltóságát és a halál árnyékában feltámadó és megfiatalító szerelmi vágyát, az azon végül felülkerekedő lelki nemességét közvetíti elsősorban. (ET-FWÉ)

 

kisinyovi
A kisinyovi rózsa

 

Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című poémájára a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata egy olyan előadást készített (a tavalyi Thealter Fesztiválra eredetileg), amely - Tolnai művészetén és a saját korábbi munkáin túl - láthatóan számtalan forrásból táplálkozik a klasszikus avantgárd, az abszurd színházi elemektől a kortárs mozgásszínházi elemeken át (pl. Nagy József Jel Színháza) egészen a dramatikusabb karakterű felolvasó-színházi elemekig. A fentiekben járatlan néző számára a befogadása reménytelen próbálkozás, de az edzettebb beavatottak számára is kétséges eredménnyel kecsegtető, komoly kihívás - érzékelhető volt ez (az udvarias tapstól függetlenül) a debreceni fogadtatásán is. A kisinyovi rózsa című irodalmi alkotás (a mű eredeti, rövidebb változata épp itt, a Bárkában jelent meg) ráadásul tipikus „tolnaiáda", különböző valós élményeket, személyes emlékképeket, történeteket és képzelt világokat asszociatív módon burjánoztató, szertelenül, látszólag szabadon és kötetlenül csapongó, közbeékelésekkel, különböző természetű utalásokkal elterelt és visszaterelt, gyakorta hatalmas körmondatokban artikulálódó, „egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg", magánérdekűnek látszó „semmisségek" és (általuk is) metafizikai érdekeltségű alapkérdések körbejárása. A kisinyovi rózsa című Urbán-produkció egy nagyszabású kísérlet ezen irodalmi szöveg öntörvényű, alapvetően vizuális karakterű színpadi bemutatására?, megjelenítésére?, újraálmodására? Zavarban vagyunk: nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mit is csinál a szöveggel a társulat Urbán András irányításában. Az irodalmi szöveg ugyan folyamatosan jelen van a színészek elmondása révén, a színpadra hordott tárgyi elemekből, színészi akciókból építkező (zenei- és egyéb hanghatásokkal aláfestett) látványvilág időnként mintha épp azt „mutatná", amit szavakban hallunk, időnként mintha a mű konkrét és elvontabb elemei és Tolnai világának ismert motívumai elevenednének meg a szemünk előtt, de csak időnként és mintha. Valójában egy másik, szuverén világot látunk, amelyhez csak kiindulásul, elrugaszkodási pontként szolgál a szöveg, s ez a szuverén színpadi látomás és látványvilág ráadásul olyan jelrendszert működtet, amely önmagában, saját körein belül is szürreálisan szabad és asszociatív. A tolnais észjárás és alkotásmód találkozása az urbánival elvileg termékeny és eredményes is lehetne, ebben a megvalósulási formájukban azonban inkább ütköznek és gyengítik egymást. Vannak az előadásnak emlékezetes, szép pillanatai, de korántsem győzött meg bennünket arról, amiről Fábri Péter próbált a késő esti szakmai beszélgetésen, hogy miként a hatvanas évek végén az Új Symposion képviselte a modernitást a magyarországi elmaradottsággal szemben, úgy napjainkban lassan Urbánék fogják. Ez a fajta kizárólagos fogalmazás nem csak tévedés a fesztiválprogram válogatója részéről, de sértő is számos hazai állandó színházi és alternatív társulás progresszív művészetére vonatkoztatva. (ET-FWÉ)



 

2011. február 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA