Borbély Szilárd a Debrecenistenasszony két szereplőjével,
Mészáros Tiborral és Mercs Jánossal

 

 

 

DESZKA 2011 4. nap

Debrecenistenasszony (felolvasószínház), Alkotópárok: drámaírók és rendezők (beszélgetés), Elnémulás, A kaméliás hölgy, A kisinyovi rózsa

Kora délután Borbély Szilárd Debrecenistenasszony című, Kazinczyról és Csokonairól szóló darabját olvasták fel a Csokonai Színház művészei. Mint ahogy azt a kezdés előtt a szerző elmondta, a művet eredetileg egy Kazinczy-pályázatra írta, de, minthogy hozzá közelebb áll Csokonai személye, lírája, mindkét költőt beleszőtte a történetbe. A szöveg 60-70 százalékban dokumentumokon alapszik, ezekhez írt hozzá Borbély, illetve tettek hozzá a színészek. A Debrecenistenasszonyt korábban be is mutatták, mint előadást, úgyhogy most ehhez képest egy egyszerűbb verziót láthattunk - amit persze lefokozás lenne szimpla felolvasószínháznak nevezni. Sokkal több volt ez ugyanis annál, hiszen a színészek nem csupán felolvasták a szöveget, hanem gyakran el is játszották a jeleneteket, a nagy számban jelen lévő közönség örömére. A klasszikus szerzők emberi közelségbe kerülnek Borbély darabjában, ami nem nélkülözi a humort és a fentebb stílt sem. Az életrajzi tényeket követő történet szinte végig Debrecenben játszódik. Kazinczy Kufsteinből szabadulván jön a cívis városba, itt találkozik Csokonaival, udvarolnak ugyanannak a nőnek, és vetélkednek költőként is. A Csokonai halálát is elbeszélő történet Kazinczy a vaskalapos debreceni urakkal szembeni küzdelmeire és Török Sophie-val való házasságára is kitér, tehát a köz- és a magánszférát is megjeleníti. Debrecenistenasszony pedig nem más, mint Dea Debrecen, aki csak azt ismeri el, aki Debrecenben született, ott is élt és a helyiek meglehetősen poros elveinek megfelelően él. A Csokonai színészei rendkívül elevenné tették az egyébként önmagában is szórakoztató darabot, a maximumot hozták ki magukból és a szövegből a felolvasószínház műfajának keretei közt. (DF-KK)

 

Balogh Tibor, Tasnádi István, Márton László, Csizmadia Tibor, Verebes Ernő, Vidnyánszki
Attila és Vinnai András az Alkotópárok: drámaírók és rendezők beszélgetésen

 

Alkotópárok: drámaírók és rendezők nyílt színi találkozása volt a február 12-én 11 órakor kezdődő műhelybeszélgetés. Márton László és Csizmadia Tibor, Verebes Ernő és Vidnyánszky Attila, valamint Vinnai András osztotta meg a közös munkákkal kapcsolatos élményeit, nehézségeket, örömöket a jórészt szakmai hallgatósággal. A beszélgetést Tasnádi István és Balogh Tibor vezette. Márton László és Csizmadia Tibor esetében a közös alkotómunka, sőt, A nagyratörővel kapcsolatos együttgondolkodás sem új keletű:  az először 1992-ben, Kolozsváron bemutatott darab próbafolyamatában a drámaíró mellett részt vett Csizmadia is. Valószínűleg ez az élmény is közrejátszott abban, hogy 16 évvel később éppen ő lett a rendezője immár a teljes trilógiának az egri Gárdonyi Géza Színházban. Mindketten elismerték, hogy alkotópárjuk jelenléte termékenyítő hatással volt a munkásságukra: Márton új nézőpontból láthatta saját művét, változtathatott is rajta a produkció kívánalmai szerint; Csizmadia pedig a kezdeti szakmai nehézségeit oldotta meg úgy, hogy „belekapaszkodhatott" egy szerzőbe. Vidnyánszky Attila zeneszerzőként ismerte meg Verebes Ernőt, akinek a szövegeit olvasva később új látószögekkel is megismerkedhetett. Úgy látja, hogy Verebes szövegei egészen meglepő „megvalósulásai" az ő ötleteinek. Verebes ezt azzal magyarázta, hogy a kapott - általános - ötlettől neki a konkrétig kellett megtennie az utat; és ezt szabadságként élte meg.

 

 

Vinnai András és Bodó Viktor ismeretsége is régről datálódik: mindketten színészként kezdték, ugyanabban a társulatban. Közös alkotói munkájukban nem differenciálódnak annyira a szerepek (együtt is írnak például), és ahogyan Vinnai fogalmazott: „amikor nem dolgozunk együtt, akkor is együtt dolgozunk". Csizmadia Tibor - minden szóbeszéd meg színházi pletyka ellenére - hisz abban, hogy „az élő szerző a jó szerző". Fontosnak tartja a folyamatos konzultációkat, a szerző is részt vehet a szöveg húzásában, átformálásában. Márton László ehhez hozzátette, hogy olyan is történt már, hogy egy színész „súlyossága" miatt kellett, számára is nyilvánvalóan, átszervezni a szöveget. Vidnyánszky számára azonban nem ennyire nyilvánvaló a szerző bevonása, különösképp a húzási folyamatba, mert a szöveggel való foglalkozás számára intim viszony. A szereplő alkotók kivételesen jól működő munkakapcsolata azonban nem feltétlenül törvényszerű: a megszólalók közül többen is említettek ellenpéldákat is, vagy olyan eseteket, amikor a szerző a személyes érintettség okán nem is tudott társsá válni az együttgondolkodás folyamatában, játékterében. A beszélgetés során számos darab történetébe, kulisszatitkaiba is belátást nyerhettünk. Végül Tasnádi a közönség felé terjesztette ki a vitatkozás lehetőségét (vissza is kérdeztek azonnal, hogy akkor a saját esetében mi is a helyzet). Zárásként pedig, immár kötetlenebb formában, több hozzászólóval  a rádió- és tévéjátékok sorsáról esett szó. (FWÉ)

Elnémulás

 

A debreceni színháztól a kiváló Mesés férfiak szárnyakkal mellett egy minden nemes szándéka ellenére eléggé sikerületlen előadást, az Elnémulást is láthattuk a DESZKA Fesztiválon. Hubay Miklós példázatszerű, a pátoszos, prófétikus hangnemet sem nélkülöző kamaradarabja egy kihalás előtt álló népről, és annak utolsó két képviselőjéről szól: Alelujáról (Újhelyi Kinga), az utolsó nőről, aki terhes, ő lenne tehát a jövő reménye; valamint Renegátról (Bakota Árpád), aki rejtőzködik, letagadja származását, úgy próbál életben maradni. Hozzájuk érkezik Patrick, a hajmeresztően naiv szerzetes (Kristán Attila), akit eleinte körülbelül csak a kihalófélben lévő nép nyelve érdekel, maguk a még élő emberek nem. Nincs konkretizálva, milyen népről is van igazából szó. Annyit tudhatunk meg, hogy egy elnyomatásban, kisebbségben élő egykori közösségről, amelyet azonban igyekszik nem egyértelműsíteni a szerző. Tehát nem mondhatjuk ki, hogy mondjuk valamelyik határon túli magyar közösségről vagy a teljes magyarságról beszélne, még ha nyilván ez a két lehetőség is az, amelyről Hubay szólni akarhatott. Árkosi Árpád rendezésével sok probléma van. Bár néhol következetlen maga a szöveg is (például a szerzetes hol alig tud magyarul, hol meg nagyon is helyénvaló módon beszéli a nyelvet; s a darab formanyelve is avíttasnak hat), a díszlet, a jelmez, az ének és a zene csak még kuszább képet teremt. A szóban forgó nép teremtéstörténete amolyan napistenhitről tanúskodik, a nő jelmeze sámánizmusról, az előadás tere pedig mintha egy piramis belseje lenne, a gyerekkórus egy csuvas költő verssorait idézi, miközben mintha azért mégiscsak a magyarságról lenne szó... Szerencsétlenül keverednek a kultúrák, nem sikerül így az általánosságok szintjére helyezni a történetet, inkább kaotikus az. Az idősíkok is össze-vissza, kívülről nézve értelmetlenül keverednek: az őskorra, az ókorra, a középkorra, a jelenkorra és a jövőre utaló jegyek is vannak az előadásban, miközben az egyetlen idősíkban játszódik... A gyerekek régi csuvas dalokat énekelnek, az előadás végén rádió szól, diszkózenével... A színészekről így nehéz is lenne írni, hiszen több szempontból - a díszlet, a jelmezek és a zene átgondolatlansága, valamint a szöveg következetlenségei miatt - is rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek, a kudarcról nem ők tehetnek. (DF-KK)

 

---