Markó Béla
Tollaslabda
Az egyre kékebb szilvafák között
egy lassú ide-oda repülés
a férfitól a nőig,
aztán vissza,
egyetlen szó szabályos íve
a láthatatlan cérnaszálon,
de úgy, hogy csak a test meghosszabbítása
érinti meg a másikat,
illetve valójában csak a labdát,
ahogy először szinte szégyenkezve
rajzolódik az alig felhőzött égre
valami ilyesmi: szeretlek,
aztán egyre gyorsabban pattogva:
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
el kell jutni egyfajta bensőséges ütögetésig,
hogy oda-vissza húzódjék az egyre
ritmikusabb vallomás
a két izzadt test között,
amíg egy adott pillanatban elhalkulnak,
és csak a háttérből hallatszanak a tücskök,
nagyon pontosan működnek az ütők,
ezek a már-már láthatatlan protézisek,
a teljes kapcsolat,
a hosszú sorozat,
amikor nem esik le a labda,
csak pendül minden forduláskor,
s aki kívülről nézné,
most már trágárnak tartaná,
erősnek és rugalmasnak,
mint amikor egymásba csúsznak a nemiszervek,
töri-zúzza a fényes leveleket egy szilva,
ahogy elszakad s lehull,
már csak a finoman csipkézett labda
húzza fáradhatatlanul a szálakat a levegőben,
egy férfi és női ágyék összekapcsolódva egymással,
és teljesen különválva tőlünk,
egyetlen önfeledt madár odafent,
hol a férfihoz,
hol a nőhöz közelítve,
majd megszünteti mindkét testet,
magához von minden forróságot,
ott lüktet elviselhetetlenül hosszan a középpontban,
és amint az utolsó szál elszakad,
több tonnás súllyal belezuhan
a tücsökcirpelésbe.
Kettő
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
(Szabó Lőrinc: Az Egy álmai)
Különös élőlény a Kettő,
egyszerre keveset él,
könnyen pusztul,
és újra meg újra feltámad,
tagjait összecsomózza,
belebotlik önmagába,
s zuhan egy feneketlen szakadékba,
de onnan is visszakapaszkodik,
két szája van időnként,
és úgy beszél, mintha önmagának felelgetne,
máskor meg eltűnik mindkét szája,
illetve egymásba csukódnak a nyílások,
ilyenkor mindkét végén összekapcsolódik,
és önmagát áramoltatja önmagába,
aztán teljesen leválasztja
egyik felét a másikról,
és így tesz-vesz két külön helyen
ugyanabban az időben a Kettő,
majd visszatér, és saját húsát szaggatja,
mint egy vergődő, sikoltozó, izzadt szörnyeteg,
két kezével tördeli két kezét,
hangosan szedi a levegőt,
s végül megnyugszik,
mosolyogva járkál a kertben,
látszólag megint kettészakítva,
ám közelről tisztán kivehető a vibrálás,
amely továbbra is összeköti,
s a láthatatlan cérnaszálakon,
mint apró kötéltáncosok,
egyik testből a másikba sétálnak
jóleső félszavak,
vagy még annyi sem talán,
inkább valami közösen használt csend,
előleg egy hosszabb hallgatáshoz.
Visszatartás
Mint lyukas fogban az ételmaradék
vagy pangó vizelet a húgyhólyagban,
az itt-ott megcsillanó pocsolya,
a finom penész a hajlatokban,
a lassan rothadó hulladék a testben,
s ahogy ropog a csontváz
az ide-oda röpködő verébben,
a folyamatos visszatartás,
hogy valamennyi mindig ott marad,
s hogy sohasem pontosan akkor,
amikor mardosni kezd az éhség,
nem is az egészet,
hanem csakis az egyik részét,
és mindig inkább a felszínen,
ahogy a körmöd végigsiklik a bőrön,
de most még nem hasít bele,
s ahogy a hányingert leküzdve
átcsúszik a nyelv egy másik szájba,
és kétségbeesetten próbálja betölteni azt is,
de aztán visszahúzódik megint,
nem tudom saját testemet elfoglalni
vagy kiüríteni teljesen,
mert mindig marad bennem egy tücsök
vagy egy félbehagyott mondat,
cirpelnek, poshadnak, terjeszkednek,
vesémben leülepszik a homok,
s mindenféle váladékból
színes köveket gyúr az epém,
néhány tört ágat s levélfoszlányt egybegyűjtök,
erjed az elhullt szilva a földön,
méz és bűz szivárog odalentről,
tele vagyok törmelékkel,
jól ellenőrzött érintések vesznek körül,
duzzadás, behatolás, forróság,
feszítés, szorítás, készülődés,
jajgatás, elárasztás, belegondolás,
visszahökkenés, túlélés,
s ismét valamennyi haladék:
coitus interruptus
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
