Banner Zoltán
A parti őr éneke
A magyar költészet,
mint megáradt folyó
szeli át a pusztát,
a magyar ugart,
amely persze ma már
nem ugyanaz, mint Adynál,
csak a híres nyugati népek,
a belgák, a hollandok, a svédek
meg az amerikaiak fejében
ugar az ország,
de valójában van új ugar
a lelkekben, akik kiégtek,
vagy be sem gyújtottak
és dideregnek;
ilyen folyó nincs több
az egész világon,
és egyáltalán milyen
óceánba ömölhet,
hiszen már régóta
nem a víz az úr.
A magyar költészet folyója
egyre árad,
egy-egy verssor megállhat
ugyan egyetlen napra,
aztán a sodrás felülírja,
és nincs máshol, sehol
ilyen diadalmas hullámtemető;
és akik állunk a parton,
mert kiszálltunk rég az áradásból –
ameddig a szem ellát,
nem virítanak rétek, oázis,
csak a magyar költészet
folyója szeli, tagolja, értelmezi
az ugari szürkeséget
látjátok, feleim
mik vogymuk,
virágom, virágom
én tégedet, te engemet
azt a hegyet
a zsebkendőmnek
a négy sarkában is elhordom,
ha ez a folyó kiapadhatatlan,
aki keresztelkedni kíván –
ebbe lép,
amíg az Úr ideér.
