Szokolay Domokos
Panoptikus fény
Végső soron nem kutatok mást, csak a mozgást,
a test egykori helyét a térben, s a levegőt megrezgető hangot,
az emberéletté kibomló homloklebenyi folyamatot,
írásjelekkel rögzített információt, s mögötte
a csuklót, amely tollhegyet mozgatott,
ujjnyomot a billentyűn, adminisztratív zsírrajzolatot.
De mi volt a titok, amelynek leple a mozgás,
emberéletnyi világegyetem,
ősrobbanás és összeomlás?
Csak azt ismerjük, mi jön utána:
az aktákban szétszórt életrepeszek
iratfolyóméterekben hömpölyögnek az alvilágba.
Halál ez,
a megismételhetetlenség és az emlékezet halála,
mert emlékezni csak a hatalom fog,
és a tudomány – önmagára.
Itt már csak ők működnek,
az ember nincs: nem izgága test többé,
nem mese, nem csillagkép,
hanem őrzési egység, rendszerezett,
eltárolható adat, elemeire bontható,
fénylő rácsozat. A kontroll alá vont az,
ami belőle megmarad.
Vajon ő volt-e az anyakönyv,
az eljárási irat, a napló, a vallomás,
bürokratikus folyamat,
aláírás,
értékelés és elszámolás?
Ő volt-e a szabálykövetés vagy a szabályszegés,
róla árulkodik-e az örökké megfigyelt érintkezés
közte és az állam, a hatalom és a tudás között?
A fénylő rácsozat a titkot fogja közre,
a sötétséget, a pupilla mögött szorongó lényt,
őt keresi ez a világos halál,
a panoptikus fény.
Végső soron nem kutatok mást, csak a mozgást,
a test egykori helyét a térben,
és őrzöm magamban a nemtudást,
hogy ne érhesse fény – a megfogalmazás,
ne legyen emlék vagy tényadat.
Mert mi lennék neked, ha nem volnék más,
csak homloklebeny és ujjlenyomat.
Feltámadás
Agancsa hullik a tavalyi dalnak,
az új még bátortalan, bújva dúdol,
tétován kerülgeti a hatalmát
vesztett fejedelem csontkoronáját.
A hazánk egy frissen kimeszelt szoba,
benne csak ágyunk és magunk, ölelve,
egymást vízbe merítve mosakodunk,
meztelenségünkre nyitjuk ablakunk.
Hajával törli meg lábunkat a föld,
egy felhőköpeny felé nyúl az erdő,
alján zörögnek az elhalt mondatok,
a magvat már nem hozó ótobozok.
Tizenhatos
A gyerekkorom akkor ért véget, amikor ráébredtem,
hogy Verne Gyula és May Károly
nem magyar írók,
Irapuato pedig nem regényes helyszín,
ahol fejekkel labdáznak az indiánok,
hanem annál is komolyabb:
a magyar futball Mohácsa
és Don-kanyarja
egyben,
s egész férfikorok vesznek oda a tizenhatoson,
az átlépésben megrekedve,
hol cselezve,
hol verekedve,
a nagy passzra várva,
hogy félgyerek szívük ütemére lőhessenek
az elmúlás kapujába.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
