O.

„Háromszor nekiindultam, vágyódva erősen,/
háromszor surrant ki kezemből, mintha csak árnyék
s álom volna…”

Homérosz: Odüsszeia. XI. ének

A víz alatti csend zúgása, a pillanatnyi
felszínre bukkanásokkor fülébe csapódó furcsa
zajok váltakozó ritmusa! A zöldessárga,
végtelennek tűnő, némán fodrozódó víztömeg
nyugalma. A partokon imbolygó házak, fák,
izgő-mozgó emberek összevisszasága az odaúton.

Hajnalban, fél négy körül, farkasok óráján
talál vissza, ugyanaz a kőkapu a faluvégen,
ugyanaz a tábla, ugyanaz az aszfaltos út végig
a településen, semmi nem mutatja, hogy nem
ugyanaz volna, még az utca is az iskola
mellett, a templom tőle kőhajításnyira,
a temető, minden ugyanaz, még a zöld
vaskapu is, amelyet naphosszat annyit
„csattogtattak”, döndült a fém mindegyre,
ahogy szaladgáltak rajta ki-be, most csak a szél
játszott vele, terelgette jobbra-balra, ugyanaz
az utca, ugyanaz az udvar, a fák az udvaron,

a nyárikonyha, ahol a nagyanyja készítette a
moslékot a disznóknak minden „áldott” nap,
főtt a krumpli nagy kondérban a mosztos
(korpa-) kályhán, épp csak az enyhén langyos
víz nem volt ugyanaz, ami szembezúdult, amikor
kinyitotta a bejárati ajtót, nyitott szemmel kalimpált,
tempózott a belső, a középső szoba felé, asztal,
székek, ágy, kályha mellett hullámzott el, ami
furcsa mód ontotta most magából a meleget,

az asztal mellett apja, nagyanyja ültek tökmagozva
a pislákoló gázlámpa fényénél, a belső szobából épp
akkor anyja jött be, tüzet rakott a cserépkályhába,
dörzsölte a kezét fázósan, miközben ő azt hitte,
hogy örülnek neki, hogy látják, hogy itt van, velük
van, iszonyodva és szánalommal nézte az arcokat,
fonnyadt, öregre aszott babarcok voltak, közéjük
libbent és megrángatta a karjukat, a kabátjuk ujját,
nevüket mondta, kiáltotta, de egyetlen hang nem
jött ki a torkán, mintha ott sem lenne, mintha levegő
volna, mintha nem is ő lenne, miközben boldogan
kalimpál feléjük, ők meg kifejezéstelen arccal
lebegnek tovább, akár csak a magzatvízben.

Nem mersz már többé

átvágni a túloldalra

Leszállnak a vonatról, az állomás
előtt fel a városi buszra, majd le
megint a központban, átszédelegnek
a parkon, a „viccesek” épülete felé,
ahogy valamikor nevezte, belépnek az
épület kapuján, egy hermetikusan zárt
rendszerbe, ahol már este van, és
folytatódik tovább is az előcsarnokban,
az épületben néhány eligazító szó a
portásnak, ácsorgás az üres félhomályba
süppedt folyosón, várakozás, aztán
érkezik valaki, pontosan úgy néz ki,
ahogy rossz regényekben, filmeken
láttatják, alulról néz az arcába, neki,
aki alig észlel már valamit is a körülötte
zajló eseményekből, hogy van, kérdezi,
hülye kérdés, gondolja, miközben azt
nézi, hogy micsoda nyugalom van a
kérdezett arcán, pillantása is most lágy
és békés, és persze kérő is, szinte esdeklő,
pihenni szeretne, minél hamarabb ágyba
kerülni, igen, az osztályra, mondja nekik,
ahol átveszi majd valaki, egy fiatal, szinte
babaarcú nő, aki érzi a köztük levő rendkívül
szoros érzelmi kapcsolatot, és persze látja a
sorsát is a tenyerében, ezt sugallja a tekintete,
igen, érti, mondja ez a bájosan gyermekded
arc, jól van, nyugtatja, meséljen, mondja,
meséljen, lát-e a földön valamiket, drótokat
például, vagy mindenféle egyebeket, gödrök,
szövetek, erezetek, bogarak, mindent látok,
mondja, mindent, doktornő, és a nyílásokból,
a repedésekből mindenhonnét fejveszetten
menekülő bogarak törnek elő, összevissza
rohangálnak, forognak maguk körül,
fölbuknak, egymásba gabalyodnak, idegen,
artikulálatlan hangzavar minden most a
fülének, rémálmok, képek, futó, rohanó
képkocka mind a szemének, és már nem
egy bájos gyermekarcot lát szemben, hanem
valami gyűrött, bárgyú szatírarc imbolyog
előtte félelmetesen, ami hirtelen, széles
szárnycsapásokkal felemelkedik, elrugaszkodik
abból a jóságos arcból, testből, de előtte
megtorpan, segíthetek, kérdezi még az út szélén
tanácstalanul toporgótól, aki hallja saját lépteinek
roppanását, ahogy keresztülvonul a szobán, és
azt mondja ő rá akkor hirtelen, hogy nem.

Ájer

Ott nyújtózik a sínek között. Egyik kezével,
a jobbal az egyik sínnel párhuzamosan,
mintha Szentgyörgy felé, igen, mintha
arrafelé mutatna. A másik meg, a másik
meg valahová lefelé, le a… Hova lefelé?!
Nem tudom, mondja. Nem tudom. Mondaná,
hova, ha tudná. Valahová lefelé. A mélybe?
Nem. Nem tudom, mondta és reszketett,
remegett az álla, mint aki röstelkedik, hogy
lesújtó hírt hozott. Nem tudom, csak ezt
hajtogatta, az állkapcsa önkéntelenül kattogott,
arca, mint a pergamen. Rosszkor érkezett?
Épp ebédeltek, kanalazták a töltött paprikát
a nyárikonyhában. Nem tudom, hajtogatta.
Nem tudom. Olyan szépen sütött a nap azon
a nyári délutánon, olyan szépen, amikor az
utánfutón a mezőről… Honnan? A mezőről,
szénacsinálásból jöttek haza éppen, azt érezte,
hogy meglebbenti, hogy megérinti valami
felfoghatatlan öröm, könnyűség, boldogság,
ájer. Valami addig ismeretlen, varázslatos
eufória kerítette hatalmába. Teljesen váratlanul,
hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Földön
túli boldogság áramlott szét a testében,
mosta át szinte egyenként a sejtjeit. Mi,
kérdezte, mi? Mint egy kismadár a kebeléből
gyermekkorában, nagyjából pont akkor kiszállt
a, mondta, szellő, ájer, valami, mondta nekik,
és mutatta is, hogy huss, nekik, akik még akkor
sem fogták fel teljesen. Ülj le, nyugodj meg,
ülj le. Jó, mondta, és csattogott, kattogott az
álla, recsegett, reszketett, mert hogy a sógor,
hogy a sógor, most tudta meg, most hozták
a, neki is most, hogy a sógor, s hogy az egyik
keze, a jobb, Szentgyörgy felé, a másik, az
valahová lefelé, párhuzamosan a, mivel,
kérdezték, hát azokkal a, azokkal a, azok
között, nem is, mellett, velük párhuzamosan…
És a teste? És a fej? Igen, a fej, mondta, a fej,
hát az… Akkor még fogalma sem volt, mi az,
meghalni. Aztán már csak az átláthatatlan,
bensőséges, teljes védettség illúzióját keltő
sötétségre emlékezett. Arra, hogy azt érzi,
nem akar fölmerülni, felszínre jönni többé.

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.

Főoldal

2024. január 23.

Vissza