Nádasdy Ádám
Állványzat
Az állványzaton senki. Fölszerelték,
aztán elmentek. Aprókat nyikordul,
ahogy a szél fújja és nekidől.
Nagyon profik voltak pedig, ahogy
az elemeket összerakták, egyre
merészebben. Üres. Nem füttyöget
a hízásnak indult melós a nőknek,
nem uzsonnáznak sorban ülve, lábat
lógázva, őszintén, a férfiak
családi gondokról szemérmesen
morogva valamit a többieknek.
Senki. Az elemek tökéletes
harmóniában illeszkednek össze,
többféle méretben. Elektromos
csavarbehajtót használtak, olyan volt,
mint mikor valaki vita hevében
a hajszárítóval kezd hadonászni,
pedig még vizes a haja-szakálla.
Most csend van. Elmentek. Tán tévedés
az egész állvány, nem is ide kellett.
Eltévesztették. Másik épület.
És érezték is, hogy figyelem őket.
Elbújtak, röstellik lebontani.
Miféle korlát
Korlátozás az is, hogy szeretem.
Hogy szűk utat jelöl ki, figyeli,
hogy botlok bele a saját bokámba.
Erre azt mondja, hogy korlátlanul
szeret. Na jó, de énvelem mi lesz?
Ha korlát, akkor hadd dőljek neki,
kapaszkodjak, főleg, ha lefelé.
Az mindig nehezebb, mint fölfelé,
a süllyedés a kényesebb irány,
fékezve szorongatni valamit,
korlátot, amely csengő hangot ad,
ha megrúgom a víz alatt. Muszáj
nekem a korlát, ezt hangoztatom,
már a szemébe mondom, élvezettel,
de nem szereti hallani. Szabadság,
azt hangoztatja folyton; meg miféle
korlát? Pedig hát az kell, az a lényeg.
A szomorúság
A szomorúság hová tud szaladni?
Hová igyekszik? Hová menekül?
Élőlény, eszik, talán vacka is van,
éjszaka is hallom a szuszogását,
pedig nagyon keményen elzavartam,
mégis itt dekkol valahol közel.
Megkóstolja a csipszet, szendvicset,
érzem a könnyek ízét mindenen.
Befordulok egy sarkon, szembejön,
és akkorákat sóhajt, hogy megállok.
De minden rendben van, mondom neki,
menj el. Egy kicsit bírd ki egyedül.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
