Tatár Sándor
Nyájmenedék. Illúzió.
Összebújunk a szavak rissz-rossz ernyője,
szakadozott ponyvája alatt, rosszízű emlékeinket,
pislákoló ellenérzéseinket félretéve
közel-fészkelődünk egymáshoz, itt-
és magunkra maradottak –
mindig rossz lelkiismerettel:
melegítettük-e (próbáltuk-e legalább)
azt a lelket-testet, aki most, megosztani,
megosztva-enyhíteni nem tudott kétségbeesésből
vagy józan, becsületes számvetés után
(okos fejével biccentve, csalás nélkül)
végső vízszintest húzva maga alá
(arról rugaszkodva el)
távozott?
– Miféle otthontalanság már az, amelyből
hazatalálni jó a semmibe?
És mi az, amivel mi meg tudunk békülni,
együtt tudunk élni, amivel a nekünk is bíránkká lett
„szökevény” nem tudott?
Sem a tehetetlenségükben
(megszégyenítettségükben?) fecsegőknek,
sem a pillantásukat egymásról zavartan elkapó
elnémultaknak nem fog megadatni
a tiszta lelkiismeret luxusa.
ŐszIgáz
Itt lényegében már november:
nyirok, takonykór és sötétség.
Ne gyere már semmi modernnel!
Kiitta itt már mind sörét rég.
Az aranysármány-nap másnak dalol már.
A gyöngyházlepke-szél más égtájon csapong.
A lomhatestű dél, forrón, ma hol jár?
– tejüveg-mögött-infralámpa napkorong.
November van már: afterparty –
ólmos a köd, tócsák, takonykór;
látni, ahogy az idő némán elpereg.
Már szinte kedv kél most meghalni,
de téged nem lophatnak ki karomból!
(hogy végképp gáz boomer legyek)
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
