Balogh Robert
Dadogni
Ki szórt a fűbe virágmagot?
A világban rejtett mintázatot,
rendet ki és miért vetett?
Nincs ösvény a rengetegben?
A szirmok száma mit jelent?
A természet szépen dadog?
A vöröslő telihold, a kiszáradt tó,
a félbeszakadt madártoll,
a könyvben maradt elütés,
az anyajegy a legszebb arcon,
a kacska kéz, az öngyilkos,
a rák, a háború, a földrengés,
istennel, sorssal, gondviseléssel,
szabad akarattal, entrópiával indokolható?
Vagy az idő a gyógyszer, a jó nyugtató?
Önmagában a sötét a nincs?
A világ csak falra vetült árnyék?
Fény nélkül a hiány sem létező dolog?
Kifogyott a gyufa
Magánynak a forma,
belül a csend.
A semmiből a kortyba,
magunkba csöppent.
Macska a homály,
a lábnyomokba néz.
Ujjlenyomatnak a pohár,
üvegnek marad a kéz.
A kudarc sem örök,
úgy döccennek a szavak,
mint szép mondatok után
a pipiskedő pillanat.
Oly lassan görbít a kor:
anyám kezében,
fiam keze a lányom
kezében, az enyém.
Ha kihullik a tejfog,
kellett az üres skatulya,
amiből kifogyott a gyufa,
hogy tovább zörögjön
a múlt idők mosolya.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
