Dávid Péter
Levél Orlai Petrics Somának
Fehéregyháza, 1849. július 31.
Dögvésszel vemhes ez a nyár,
és mi várjuk a halva szült időt.
Reménykertjeinkből mára talán
az utolsó száradt kóró is kidőlt.
Pedig valamikor élni születtünk,
a bőr még puha magzatmáz rajtunk,
nem szűnő felsírás lélegzésünk,
és vágy és szép közt feszül köldökzsinórunk…
Akkor mi az, ami most alattunk földet ingat?
És ki festette át a szeptember végi tájat?
Ki adta át kedves gondolatainkat
az agyunkra kérgesedő pusztulásnak,
ahonnan ez a nehéz vers is kinőtt?
Dögvésszel vemhes ez a nyár,
és mi várjuk a halva szült időt,
hátha minket mégis életben talál.
Egy gondolat ránt engem
vissza itt a végén, ha indulnék tovább:
hátha tényleg a halál készít vermet
nekem és fölém földet és lágy mohát.
Mert mindig túlerővel érkezik a halál,
az ember előle magába hátrál.
A költő meg, ha jobbat nem talál,
inkább eltűnik Segesvárnál.
A halál kegyetlen cenzúra,
törli a túlélés szövegeit.
A halál akasztófa, ami nyakamra
olvassa egy hóhér kötelmeit.
Nem, a halál csak vak üresség.
A disztichon két sora közt hever.
Hat verslábbal rohanunk felé,
mégsem tudjuk meg, mi lesz a pentameter.
A halál: ahogy Isten valamire vár,
csak titokban tartja még az ember előtt…
Dögvésszel vemhes ez a nyár,
és mi várjuk a halva szült időt.
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.