Papp-Sebők Attila
(geológiai történet)
hogy elhitetted velem! gyerek
voltam még, elején annak, hogy
megértsem, és te végig elfordított
fejjel álltál, mialatt bajlódtam.
később nem képeztünk gyűrt-
hegységet, mint két kőzetlemez,
és most egy darab kő az öklöm,
fenyegetve ütök utánad.
hullámzási nyomokat hagytál
bennem, apám, puha üledéken
átfolyó víz.
(a szerelemről)
Radnótinak
miattad arcomat egy kőbe meríteném, megígérném,
hogy állandó maradok, megtapadok a fürtösfekete fák
gyomján, moháján, hogy kézbe vehess, és meghallgasd
a sziklák súlyos megindulását az anyaföldön.
ekkor olyan lesz a világ, mint egy rám zárt kupola,
sehogy sem érlek el. míg a lombok a folyóparton
fejet hajtanak, és meglepetten szimatolnak az
üszkösödő rönkök és bujdokoló, kopasz
holdvilágfejed után, a víz morajlása megriaszt.
maradok a helyemen, nézem a Kárpátok csúcsát
a vastag fény alatt. kábultság terjed szét bennem,
és azon tűnődöm, kinek az erdejét, kinek a munkáját
teszem tönkre épp.
(épphogy)
a fákon még bontatlan virágok,
a hegyeket fehér lepedő fedi,
szemedben feketére vert délután: süt
a hold, de nem rajzolja végig az erdőt,
és nem rohan és nem nyúlik messzire,
egy fa vékony csonkja fénylik egy ösvény
elején. úszni akarok, mondod, és forgatod
a gyökereid, hátha eléred a partot.
négykézláb mászol, zúg a megzavart
erdő, a folyó moraja szólítja iszapos
tested, és már nem bírod, nem bujkálsz,
maradsz, ahol vagy, kérges csonkod
épphogy beledől a vízbe.
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.
