Karácsonyi Zsolt
Első kanyar
Nem tudhatod, mi vár a legelső kanyarban.
Jó esély van rá, hogy nincs a kanyar mögött semmi,
jó esély van rá, hogy egy keskeny völgy,
ahol az elnyújtott, nagyon is elnyújtott vonalban felfejlődő test
vagy hadtest minden váratlannal szemben védtelenné válik.
Zúdulhat valami az óvatlanra, rágördülhet a vakmerőre bármi.
Egy elfelejtett hadsereg, egy tengerparti lakodalom,
egy földi szellem, aki egy kertben érezte régen jól magát.
Ez az első kanyar. Fontold meg, hogy beveszed-e.
Olyan, mint a gyógyszer, biztos vagy benne, hogy keserű,
biztos vagy benne, hogy torkodon akadhat,
mint egy rosszul rágott hamutál szilánkja,
mint egy rosszul emésztett emlék.
Ki akarod köpni, de nem lehet,
le akarod nyelni, de nem lehet.
El akarod felejteni – és elfelejted.
Sokszor. Ugyanúgy. Egymás után.
De a hatása, mint az első kanyar,
teljesen kiszámíthatatlan.
Megérzi Érósz szárnyait
Kilépek az Etna lángjaiból, felhúzom sarumat,
a sarut, amit a kráter szélén hagytam
annyi ideje már. Új fegyvereket hozok,
új szokásokat. Bejárom a nyomtalanságot.
Semmi sem utal arra, hogy léteztem,
hogy léteztél valaha.
Csak az illat, az illatod támad rám lassú,
kitartó lendülettel, akár egy elfelejtett mozdulat,
akár egy elfelejtett szárnycsapás.
A szirének
Kívülről fújom a róluk szóló összes éneket,
a pletykákat, a legendákat, a hivatalos változatot is.
Ismerem a rettegést a kikötőben,
ha a hangjuk szóba kerül, az az éles, átható sikoly,
az az édes, átható sikoly, a hang, ami tisztára mos
minden szavaktól szennyes fülcsatornát.
Két napja az árbochoz kötöztek, két napja alszanak
az evezőknél, évek óta alszanak.
Orpheusz alszik, Thészeusz és Héraklész,
Nesztór és Péleusz alszik – és mind alusznak.
Fülemből a viasz rég kiolvadt, koponyámból a
szem rég kialvadt, a szirének pedig a hajónál
köröznek, éjszaka és nappal, napszálltakor
és hajnalidőn.
Némán köröznek, teljesen némán.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
