Halász Bálint
A varázsló
Bálint, a névrokonom, varázsló volt. Nem volt igazán sem tehetséges, sem szorgalmas. Zűrös élete mellett nem maradt ideje, hogy elsajátítsa a mélyebb tudást és több gyakorlást igénylő mágiákat, mint például azt, hogyan lehet a semmiből valamit, a valamiből semmit, emberből macskát csinálni.
De Bálint így is elég jól elboldogult. Nyugdíjas királyoknak, királynéknak és királynőknek otthont adó intézményben lépett fel. Oda nem kellett a bonyolult mágia. Elég volt, ha az idősek otthonában szigorú diétára fogott egykori uralkodók szegényes uzsonnáját fejedelmi lakomává változtatta. Így lett a cukros teából egzotikus koktél szívószállal és napernyővel, a párizsis zsemléből frissen sült ropogós cipó kacsapástétomos szufléval, a pár szem száraz kekszből pedig csokikrémes dobostorta selymes cukormázzal a tetején.
A visszavonult királyok, királynék, királynők szeme könnybe lábadt a finomságokat látva. Egyként ujjongtak, tapsoltak, és vetették rá magukat a tiltott gyümölcsre, azaz koktélra, cipóra, dobostortára. Bálint nem győzte fogadni a gratulációkat az előadása végén, névjegyét a visszavonult arisztokrácia kézről kézre adta. Bálint nem élvezte a sikert, unta, túl könnyű volt elvarázsolni az előkelő közönséget. Így történt, hogy egyszer tényleg elvarázsolta őket. Ugyanolyan előadás volt, mint a többi: aggastyán királyi fők, előttük a tálcán csak jóindulattal ételnek nevezett dolgok. Bálint viccelődött, csinált pár trükköt, majd rátért a fő attrakcióra. Lendült a keze, ujjai a levegőben zongoráztak, elvonták a figyelmet, míg ő megszokásból mormolta azt a három varázsigét, amit ismert. De mielőtt még kimondta volna az utolsót, egy röpke pillanatra egy gondolat suhant át a fején. Mi lett volna, ha. Ha igazán tehetséges varázslónak született volna, ha nem csinált volna annyi mindent, csak a varázslással foglalkozott volna, ha nem érdekelte volna a pénz, a kényelmes élet, ha mert volna kockáztatni, mindent beleadni. Lehet, hogy akkor is elbukott volna, akkor is itt kötött volna ki. Megfáradt, múltba révedő tekintetek rengetegében, akik nem is rá kíváncsiak, hanem csak éhesek, éheznek az egykori nagyságukra, amikor még mindent megtehettek és mindent megehettek. Az evés szóra Bálint felocsúdott a merengéséből, elmondta az utolsó varázsigét, mosolyt erőltetett az arcára, és felnézett. Várta a tapsot, de az ezúttal elmaradt. A rászegeződő szemek furcsák voltak, nem acélkékek, nem smaragdzöldek, nem hidegrázóan borostyánsárgák vagy fátyolosak, vagyis ezek mind, de az alakjuk furcsa lett, olyan, mint egy kulcslyuk, vagy inkább egy macskaszem. A nemes arcélek kigömbölyödtek, bajusz- és szakállerdőbe vesztek. Bálint egy tucat szőrös cicapofával találta szemben magát. Hiába dörzsölte a szemét, a műsorra összegyűlt idős előkelőségek helyén egy alom ijedten nyávogó kiscica pislogott vissza rá. Próbálta összeterelni a riadt kisállatokat, hogy ellenmágiával próbálkozzon. De a mozdulataitól a nyivákoló jószágok még jobban megrémültek, és szétfutottak. Bálint pánikba esett. Nem ismert semmilyen varázslatot, sem kicsit, sem nagyot, sem olyat, amivel el tudta volna magát tűntetni, így kereket oldott.
Bár Bálint a varázsláshoz annyira nem értett, azért megvolt a magához való esze. Nem a legsötétebb erdő mélyébe vetette magát, nem kért menedéket a legmagasabb hegy csúcsára emelt kolostorban. Mert tudta, ott lehet a legjobban elrejtőzni, ahol a legtöbb ember él, tehát beköltözött a városba. Megfogadta, ha nem húzzák karóba, nem törik kerékbe, ha nem vágják le a fejét, ha megússza, akkor felhagy varázslással. Úgysem volt tehetsége és szorgalma hozzá. Ínyenc falatok elkészítéshez nem is kell varázslat. Tehát Bálint egy külvárosi fogadó konyháján kezdett el dolgozni. Élvezte, hogy ő saját kezűleg főzhet, süthet, habarhat, kandírozhat. Csakhogy a vendégek nem osztoztak Bálint örömében, nem kértek sem a kacsapástétomos szufléjából, sem a cukormázas csokitortájából, egyszerű ételekhez szoktak, rántott húst, sültkrumplit, piskótatekercset szerettek volna enni. A fogadó tulajdonosa könyörgött Bálintnak, ne bonyolítsa, nem kell ide fejedelmi vacsora, csak csinálja azt, amit kérnek. De Bálint a fejét rázta, neki elvei vannak. A tulajdonos kijelentette, akkor fel is út, le is út. Bálint az utcán találta magát. Előkelőbb éttermekbe nem mert jelentkezni, félt, hogy felismernék. Kisebb kifőzdékben dolgozott, de mindenhonnan kitették. A pénze pedig közben fogyott.
Amikor már csak egy árva lyukas bronz fityingje sem maradt, bármire hajlandó lett volna. Így jelentkezett receptírónak a Boldogan éltek, amíg napilap Konyhatündér rovatába. A főszerkesztő a próbamunkáját, a libazsíros kakukkfüves burgonyahasáb elkészítésének leírását, olvasatlanul dobta a kukába. Megveregette Bálint vállát, hogy akinek ilyen jó a fantáziája, az ne pocsékolja kajára, komolyabb téren kamatoztassa, és beosztotta Bálintot a Borzalmak Kicsiny Kertjének csúfolt rovathoz. Így Bálint tudósított arról, hogy K. János és K. Júlia kiskorúak előkerültek a legsötétebb erdő mélyéről, hogy ott milyen rémségeket tettek velük, illetve az átélt borzalmak hatására a két gyerek milyen rémtetteket követett el, kemencében megsütötték a megmentőjüket, szállásadójukat és későbbi foegvatartójukat, V. Boszorkányt. Bálintot a horrortörténetből leginkább a helyszín ragadta meg, a mézeskalácsból készült ház. Írásában az épülethez szolgáltatott egy alaprajzot és egy útmutatót, hátha valaki otthon vagy otthonául el szeretné készíteni. Címlapsztori lett. Ezek után a főszerkesztő neki adta a következő ígéretes esetet, Bálint készíthetett exkluzív interjút T. Pirossal. Az iskoláslányra egy hetes széleskörű kutatás után találtak rá, a legsötétebb erdő mélyén. Bálint kétkedve hallgatta a beszámolóját, nem tartotta túl életszerűnek az emberruhába bújt fenevad történetét, és azt sem, hogy az ordas képes lett volna egy egész öregasszonyt elfogyasztani. Így inkább T. Pirost arról kérdezte, mit vitt az idős rokonának. Így született meg az írás, amivel Bálint befutott: Mit tegyünk a piknikkosarunkba, ha farkaséhesek vagyunk? Később ez lett a recepteskönyvének a címe is. A mű több hónapig vezette az eladási listákat, több kiadást megélt, és Bálint még egy tucat folytatást írt neki. Bálint újra sikeres lett, ami persze azzal is járt, hogy a törvény megtalálta. Mégsem ítéltek el. Az arisztokrácia többszörösen is hálás volt neki, egyrészt, mert megszabadította őket a felmenőiktől, így már nemcsak a fele, hanem az egész királyság felett uralkodhattak, másrészt a főrendek nem sokat változtak, továbbra is imádták a hasukat, így Bálint szakácskönyvét is. Bálintot nemcsak királyi kegyelemben részesítették, hanem lovaggá is ütötték.
Bálint nem élvezte a sikert, unta, úgy érezte, túl könnyen varázsolta el a közönségét, és még mágia sem kellett hozzá. De már túl öregnek érezte magát, hogy valami újba kezdjen, hogy elvei szerint éljen, hogy éljen. Vagyonát egy ingyenkonyhára hagyta, ő maga pedig beköltözött a legmagasabb hegy csúcsán a lebontott kolostor helyén kialakított idősek otthonába. Bálint jól tűrte az ottani magányt, az állandó szelet, a hideget, egyedül az ellátással voltak gondjai. Ugyanis az egykori kolostor szerzetesei üzemeltették az intézményt, a konyhát cseppet sem lehetett változatosnak nevezni: reggelire, ebédre, vacsorára mindig ugyanazt adták, száraz kenyeret és vizet.
Egyik este Bálint a nagyteremben ült a többi öreggel, várták a vacsorát, jöttek a szerzetesek, kiosztották a tálakat és poharakat. Bálint undorral nézte maga előtt a tányért és a tartalmát. Kísértésbe esett, hogy megszegi a fogadalmát. De ekkor felcsapódott a terem ajtaja, és belépett rajta egy cilinderes, csupavigyor alak. Mélyen meghajolt, és bemutatkozott, ő Óz, a nagy varázsló, azért jött, hogy napfényt csaljon a szívükbe, először is a szegényes kosztjukat fogja fejedelmi lakomává változtatni, mert az örömök itt, a földön a teli hassal kezdődnek, jegyezte meg, és már hevesen gesztikulált is a kezével, az ujjai a levegőben zongoráztak. Bálint elmosolyodott, nagyot nyelt, és megnyalta a szája szélét. Meglepődött: nyelvét hosszú szőrszálak csiklandozták.
