Smelka Sándor
Tanika és a lim-lomok
Egy nap az történt, hogy új gazdája lett a háznak, aki megállt a legnagyobb szoba kellős közepén, és csípőre tette a kezét.
– Azt a mindenségit – mondta szikrázó szemekkel –, hát ez a vén, ócska, limlom szamovár mit keres itt? Ki iszik ma már szamovárból? Kinek van otthon ilyen ódivatú cucca? Milyen szó az, hogy szamovár?! Vár? De kire? De mire? Na, én nem várok senkire, úgy kiszórom innen, mint a sicc!
Úgyis tett, kirakta az árokpartra.
Nagyon szomorú lett a szamovár. Sírt, rít, csak úgy ömlött a könnye minden eresztékéből. Amikor elfogytak a könnyei, megrázta magát, körülnézett. Ekkor látta, hogy fel is út, le is út, ezért aztán felkerekedett, és elindult a gyalogúton.
Ment a bodzabokrok mellett, a patakparton, titkos ösvényeken, árnyas utakon. Egy fahíd árnyékában találkozott a megfakult dísztökkel.
– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle a kiszuperált szamovár.
– Dísztök vagyok – dünnyögte a dísztök –, de ilyen fakón, már nem vagyok olyan díszes, leszedtek a falról, és kidobtak.
– Gyere velem, ne szomorkodj itt, ennél minden jobb.
Immár ketten mentek tovább a bodzabokrok mentén, árnyas ösvényeken. Egy kút káváján megpillantottak egy kopott kolompot.
– Hát te ki vagy? – kérdezte a kiszuperált szamovár és a fakó dísztök.
– Én vagyok a kopott kolomp – kongott a kolomp üresen –, valaha főkolompos voltam, de mióta már a hangom is megkopott, nem tudnak használni semmire. Így aztán kitettek a kútra.
– Ó, te szegény kolomp! Gyere velünk. Nehogy kútba ess!
Így mentek tovább a sás között a parton, a csobogó patak mentén. Ment a kiszuperált szamovár, a fakó dísztök, a kopott kolomp. A mérges mákdarálóval a malátamezőn találkoztak.
– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle a kiszuperált szamovár, a fakó dísztök, a kopott kolomp.
– Nem látjátok?! – mordult a mérges mákdaráló. – Én vagyok a mákdaráló. Az egyedülálló, a csodaszép, mechanikus mákdaráló.
Bizony ez a mákdaráló nemcsak mérges volt, hanem kicsit beképzelt is.
– Mit csinálsz te itt?
A mákdaráló dühösen megforgatta kallantyúját.
– Az emberek vettek egy modernebb, elektromos mákdarálót, mert már nem volt kedvük, idejük kallantyúzni. Egyszóval kidobtak.
– Na, akkor gyere velünk te is.
Ezután már négyen vándoroltak tovább: a kiszuperált szamovár, a fakó dísztök, a kopott kolomp és a mérges mákdaráló. Mentek a zsombékokon keresztül, susnyásban, dzsindzsásban, a kiaszott kukoricaföldön, a tarhonyamezőkön. Egy nyárfa tövében találkoztak a tarka teáskannával.
– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle a kiszuperált szamovár, a fakó dísztök, a kopott kolomp és a mérges mákdaráló.
– Én vagyok a tarka teáskanna. Az új konyhában mindent kicseréltek, fehérek lettek a bútorok, a lábasok, a tányérok, a kannák, a poharak. Túl tarka voltam köztük. Kilógtam a sorból, eljöttem.
– Na, gyere velünk, ne maradj itt egyedül.
Tovább mentek az esőben, a napsütésben, sárban, porban: a kiszuperált szamovár, a fakó dísztök, a kopott kolomp, a mérges mákdaráló és a tarka teáskanna.
Ekkor találkoztak Tanikával.
– Hát ti kik vagytok? – kérdezte tőlük Tanika.
– Kidobott kacatok vagyunk – mondta szomorúan a szamovár.
– Hova mentek?
– Sehova. Vándorlunk, jövünk-megyünk, bóklászunk, kolbászolunk fel-alá.
– Gyertek, lakjatok a házamban – mondta nekik Tanika.
– De én csak egy kiszuperált, divatjamúlt szamovár vagyok.
– Nem baj, meglásd, a polcon nagyon jól fogsz mutatni.
– De én csak egy fakó dísztök vagyok, egyáltalán nem vagyok díszes.
– Sebaj, az én szememben díszes vagy.
– De én csak egy kopott kolomp vagyok. A hangom se túl jó már.
– Nem baj, kiakasztalak a kapumhoz, és mikor vendég jön, te fogod jelezni. Meglásd, a te hangod lesz itt a legszebb.
– De én csak egy régi mákdaráló vagyok. Kinek van ideje már a kallantyúmat forgatni?
– Majd én forgatom a kallantyúdat. Imádok kallantyúzni!
– Én csak egy tarka teáskanna vagyok, aki kilóg a sorból.
– Ne aggódj, nálam nem lehet kilógni a sorból.
Így történt, hogy mindenki talált egy zúgott magának Tanika házában.
És azt mesélik, hogy mikor Tanikához vendégek jönnek, a kolomp lelkesen kolompol, és mindenki oda van a kissé kopott hangjáért. Amikor beljebb mennek a vendégek, és meglátják a szamovárt, a dísztököt, a mákdarálót és a teáskannát, rendre összecsapják a kezüket.
– Hogy ezek milyen szépek! – kiáltják.
Ilyenkor a szamovár mosolyog, a tök fényesebb lesz, a teáskanna pedig belepirul a dicséretbe. Állítólag a mákdaráló is felhagy a zsörtölődéssel egy időre. Bár ez nem biztos.
Sétáljunk a réten
– Mi van a kalapod alatt?
– A hajam, Tanika!
– Az csicsereg így?
– Nem, a gondolataim csicseregnek.
– Hogy csicseregnek a gondolatok?
– Előbb kisétáltam a rétre, és hopp, a madárcsicsergés egyszerre csak beugrott a fejembe.
– Ha kimegyek a rétre, az én fejembe is beugrik?
– Hát, ettől senki sincs biztonságban.
– És nem fáj?
– Nem ám! Csak meg kell szokni, mert először kicsit zavaró, hogy csikiz a sok csicsergés.
– Hogy történik?
– A legfontosabb az, hogy nyitott füllel kell járni a réten. A madárcsicsergés csak a nyitott füleket keresi. Ez a legfontosabb.
– Lám, ez érdekes. Mik vannak még kint a mezőn?
– Mályvaillat, szélsuhogás, napfény.
– Ezek is beugranak a fejedbe?
– Igen, a fejedbe, orrodba, füledbe, szívedbe.
– Az orromba?! A fülembe, a szívembe?! Az se fáj?
– Nem, Tanika. Eleinte kicsit csikizi a szívedet, a füledet, főleg az orrodat. Minél többször mész ki a rétre, annál kellemesebb lesz.
– Tudod, mit? Mi lenne, ha kimennénk a rétre, és egy nagy-nagy kosárral összeszednénk madárcsivitelést, mályvaillatot, szélsuhogást, napfényt! Hazahoznánk a faluba az egész batyut, és hagynánk, hogy mindenki fejébe, orrába, fülébe, szívébe, beugorjon ez a sok-sok minden.
– Á, ezt így nem lehet. A madárcsivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt nem lehet hazahozni kosárba.
– Szatyorba se?
– Abba se. Csak a fejedben, orrodban, füledben, szívedben lehet hazavinni a csivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt. Mindenkinek ki kell mennie a rétre ehhez.
– És mi kimegyünk?
– Menjünk.
– De ugye nem fog fájni?
– Nem, Tanika, nem fog fájni.
