Halász Bálint
Korom és az Ősz
Korom, a nyulunk emlékére
Koromsötét volt. Korom is sötét volt, mélyfekete, fényes bundájú nyúl. Kicsit magányos volt, de amúgy szeretett nyúl lenni, szerette a mélyfekete fényes bundáját, és a sötétet is szerette. Amint lement a nap, felmászott a nyúlól tetejére, és az eget bámulta. Azt a végtelen sötétet, ami úgy nyúlt el ott fent, ahogy ő lent, olyan nyulasan: hosszan, szétterülve minden irányba és békét árasztva.
Koromsötét volt. Korom bámulta a koromsötétet és mélázott. Ugyanis a nyulak nem csak szökkenni, makogni és mukogni, szuszogni és szusszanni tudnak, hanem mélázni. Korom különösképpen.
Meglepte, hogy ilyen korán sötét lett. Korom értelmes, tanult nyúl volt. Tisztában volt vele, hogy az évszak, amit az emberek találóan ősznek neveznek, mivel jár: hamar lemegy a nap. Illetve az évnek ebben a szakaszában a bárányfelhők könnyen begorombulnak. Eszüket vesztve kergetik egymást fent az égen, aminek persze sírás a vége. Olyankor Korom rendszerint bevonult a nyúlóljába, mert utálta, ha a csillogó mélyfekte bundája elázott.
De értelmes nyúl lévén, tudta, hogy az ősz több, mint egy marék örült birka az égen. Az ősz varázslat! Korom úgy képzelte, hogy olyan, mint a szomszéd, reszkető kezű öreg néni, aki állandóan panaszkodik, hogy itt fáj, és ott fáj, de azért mindig ad neki enni, amikor gazdái elutaznak. Az őszt is ilyennek gondolta, hogy amikor eljön az idő, az Ősz kikel a foteljéből, elcsoszog az előszobába, magára kanyarítja az ezerszínű esőkabátját, és nekiindul, hogy megsimogassa a világot. De ez nem egyszerű, hiszen a világ nagy, és annyi féle, ráadásul az Ősz meg egyedül van. Így érthető, hogy társra van szüksége erre a nagy útra, főleg az ő korában. Ezért viszi magával a bárányfelhőket. Akkor is, ha tudja, mennyire megbízhatatlanok és nem tudnak viselkedni, azért csak kiereszti őket a karámból. Azok meg persze azonnal szétszaladnak. Az Ősz meg loholhat utánuk. A nagy rohanásban lecsúszik róla a vízhatlan köpenye, és ahogy leér a földre, megfesti a fákat: a répa, kukorica, káposzta, karalábé, széna és szalma színeibe borítva az erdők leveleit. Ez az igazi csoda, csettintett Korom magában, ahogy így átgondolta; meg az, tette hozzá, hogy az Ősz ebből semmit sem vesz észre. Mert az Ősz meglett kora ellenére, vagy pont azért, meglehetősen hiú. Érdekli is őt, hogy néznek ki a fák? Őt az érdekli, hogy ő hogy néz ki, hogy áll rajta a kabátja, mit szól a világ, ha meglátja. Az Ősz nem olyan tanult, mint Korom, nem tudja, hogy a világnak nincs szeme, nem látja őt sehogy sem. De a nagyobb baj az, hogy az Ősz sem látja, mit csinál. Hogy miközben össze-vissza kalimpál, hogy megizgassa magán a kabátját, lever mindent: hullanak a levelek, ágak, a fák, néha még az állatok, sőt a csillagok is.
Pont ez történt most is.
A Korom körüli koromsötétet egy fényes csík szakította fel. Egyenesen feléje száguldott, és el is találta volna, ha Korom az utolsó pillanatban nem ugrott volna el; egy óriási nyúlszökkenéssel bent termett a nyúlóljában. Közben az a valami hatalmas robajjal becsapódott, és letarolta a bambuszerdőt Korom lakhelye mellett. Korom ijedten szaglászott ki az óljából: nem érzett füstszagot, de nem érzett csillagszagot sem, igaz, ez utóbbit lehet, fel sem ismerte volna, mert még soha nem szagolt csillagot. De neszezést hallott onnan, ahol az imént még a bambuszrengeteg volt.
– Bárki vagy, ne merj közelebb jönni! Élesek a fogaim, és nem félek használni őket! – makogott elszántan a sötétbe, miközben a nyúlszíve majd kiugrott a helyéről.
– Korom, ne bánts, én vagyok az! – jött a válasz a kintről.
– Ki az az én? Nem ismerek semmi féle ént! Ne merj közelebb jönni, mert megharaplak! – fenyegetőzött Korom, mert most már tényleg megijedt, és ahogy azok emberek, ő is próbált félelmetesebbnek látszani.
Riadalma csak tovább nőtt, ahogy huppanást, szökkenést, motozást hallott, utóbbit már közvetlen közelről, az ól bejárata felől. Korom hátrált volna, de nem tudott, így nagyra tátotta a száját, kivillantotta két metszőfogát, és összeszorította a szemét, hogy ne lássa azt a szörnyű fenevadat, ami átlépte a nyúlházának küszöbét.
– Mondtam, hogy ne félj! Nem bántalak, én vagyok az! – ismételte az idegen.
A hang Korom nyúlfülének igen kedves volt, mondhatni nyulas, így résnyire kinyitotta a szemét, hogy meglesse, mivel áll szemben.
A betolakodó nem volt nagyobb nála, és kisebb sem, pont akkora volt, mint ő, és alakra és küllemre is rá hasonlított: nyúlfeje volt, aminek közepén nyúlorr szuszogott, két oldalán pedig nyúlfülek lógtak hátra csapva. A nyúlfej nyúlmellkasban és nyúlelső- meg hátsó lábakban folytatódott, és Korom – bár nem volt benne teljesen biztos, mert koromsötét volt – úgy sejtette, hogy ez a meglehetősen nyúlszerű lény egy nyúlfarkincában végződik. És nem csak ebben hasonlított Koromra, hanem abban is, hogy olyan fekete volt, mint ő, koromsötét.
– Nahát – mondta Korom, aztán meg azt, hogy – Te tényleg én vagyok?
– Ki? Én te? Nem, dehogy! – rázta a fejét az a mélyfekete csillogó bundájú másik nyúl, aki nem volt Korom. – Én az Ősz vagyok.
– Az Ősz?! – vette jobban szemügyre a látogatót. – Én azt hittem, hogy az Ősz egy reszkető kezű öreg néni, színes esőkabátban, aki rohan a birkái után, szóval valaki habókos, kedves és varázslatos.
– Pont, mint egy nyúl, habókos, kedves varázslatos – helyeselt a fekete nyúl utána megrázta a bundáját, amitől Korom is elázott. Mérgesen vicsorgott a vendégére, aki viszont rámosolygott: – Amúgy az esőkabát és a birkák stimmelnek. Illetve azok a kerge barik letépték rólam, és elvitték magukkal. Így megáztam, amit kifejezetten utálok.
– Én is – bólintott megértően Korom.
– Ez volt az utolsó csepp! Nem csinálom tovább! Ideköltözöm hozzád. Mit szólsz?
– Na jó, de mi lesz a fákkal, a színekkel, az állatokkal, a csillagokkal?! – ágállt Korom – A világnak szüksége van rád!
– Csináld te, ha ennyire akarod! Én elfáradtam! Alszom – ásított nagyot a fekete nyúl és befordult a fal felé. Korom egy ideig nézte, aztán megbökte az orrával. – Mi van, mit akarsz? – pislogott rá amaz.
– Rendben! – jelentette ki Korom.
– Mi rendben? – kérdezte a fekete nyúl.
– Csinálom, leszek én az Ősz. De mutasd meg, hogyan kell! Én eddig csak a ketrec egyik sarkából a másikba ugráltam. A világ nagy és annyi féle, ráadásul egyedül vagyok, aztán meg ott vannak a megvadult bárányfelhők, akiktől vissza kell szereznem az esőkabátot! Mert megázni utálatos dolog! Szóval rendben, csinálom, de akkor segíts! Legalább az elején!
A fekete nyúl elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott és bólintott. Egy szökkenéssel kiugrott a sötétbe, majd egy másikkal már a nyúlól tetején volt. Ott tett egy kört, utána kinyúlt, olyan nyulasan: hosszan, szétterülve minden irányba, békét árasztva. Korom követte, a tetőre és a tekintetét a csillagokba.
Korom soha többé nem volt magányos, új barátjával együtt nézték a végtelen sötétet, aztán együtt próbálták visszaszerezni az esőkabátot. Sikerülhetett nekik, mert pont egy év elteltével, ugyanazon az őszi napon, a bambuszok helyén kinőtt akác levelei zöldből sárgába, majd répavörös színbe borultak.
