Molnár Krisztina Rita
Jaj, Lili, az az ing, mint egy angyal
– Lili? De jó, hogy hívsz! Szia!
– Szia, Boró, csak gondoltam, megkérdezem, hogy vagy? Milyen a limes túloldalán?
– Tessék? Nem értem. Hol?
– Csak vicceltem. Tudod, a Duna mentén húzódott végig régen a nagy vonal. A limes. A Római Birodalom idején. Vannak, akik azt mondják, még ma is más az élet a Duna innenső meg a túlsó partján. Szóval te most a Dunán túl vagy éppen, én meg alaposan innen, és csak ezért kérdeztem.
– Ja! Tényleg. Tanultuk is töriből. Te meg Bodzáson vagy ezek szerint, ugye?
– Aha, anyával. Nagymamáéknál.
– És jó?
– Aha, jó. Mint egy időutazás. Gondold el! Anya, nagymama, meg nagymama két nővére!
– Hű, hát nem biztos, hogy el tudom képzelni!
– Minden tele van kis csipketerítővel, hímzett párnákkal meg befőttekkel.
– Befőttekkel?
– Egyfolytában befőznek. Én meg segítek. Tegnap egész nap cseresznyét magoztunk, aztán befőztük télire. Pár nap múlva kezdődik a meggy is. Most meg pihennek a dunyha alatt a dunsztban.
– Tessék? Kik pihennek?
– A befőttesüvegek. Csak lassan szabad kihűlniük az üvegeknek, hogy nem romoljon meg az egész.
– Értem. És jó? Úgy értem, jól érzed magad így?
– Fura, de mit csináljak. Megígértem anyának, hogy eljövök vele. Nagyi szerint meg fontos, hogy megtanuljam ezeket a dolgokat. Hogy ha majd anyuka leszek, tudjam, hogy kell.
– Jaj. Hát nem tudom… Persze jó lehet ezeket tudni, de…
– Nem akarom anyát megbántani. Meg a nagyi nénikéit sem. Látszik rajtuk, hogy mennyire hisznek ebben az egészben.
– És ki fogja megenni azt a rengeteg befőttet?
– Hát ők. Meg ajándékoznak is belőle. Még a tavalyi fele is megvan a kamrában. Ha látnád azt a kamrát! Minden polcon hímzett terítővel!
– Nem is tudom elképzelni. Anya nem tesz a polcra terítőt.
– Ó, hát Eszter egész más, az biztos!
– Meg Bori sem.
– Bori?
– Tudod, Vencel nagynénje. Akinél nyaralunk itt Nagycsepelyen.
– Ja, igen. Jó fej?
– Nagyon! Minden nap csinálunk valami izgalmasat. Vagy semmit, de itt valahogy az is izgalmas. Annyi mindent tud! És olyan vidám!
– Hát, ez itt nem annyira izgalmas. Inkább… szóval inkább érdekes. Azt hiszem, ha itt vagyok, jobban értem, hogy anya miért lett ilyen.
– Hogy mindig a fejedben van?
– Ühüm. Meg hogy mindig olyan mogorva. Akkor is, ha mosolyog. Tudod. Mintha mindig valami nehezet kellene felemelnie.
– És már tudod, miért?
– Itt inkább csak valahogy jobban érzem. Mert itt mindig kell valamit csinálni. Nem lehet csak úgy ülni vagy bambulni vagy olvasni, vagy mit tudom én. Olyan, mintha csak akkor lennél érvényes, ha magadtól eszedbe jut, hogy felsöpörd a verandát, vagy leszedd a ribizlit, vagy bármit, ami hasznos.
– De olvasni is hasznos! Meg bambulni!
– Jó persze, szerintem is. De itt nem. Nem is értik. Azt mondják, ha valaki épp nem csinál semmit, hogy kezetlen. Hu. Érthetetlen.
– Ez tényleg. Én nem biztos, hogy két napnál tovább bírnám.
– De neked nem is a rokonaid. Mint nekem. Persze attól még nem könnyebb. Csak valahogy meg akarom érteni, hogy miért. Hogy anya miért lett ilyen. Meg meg is ígértem neki, hogy itt leszek vele egy hétig. Szóval…
– Értem, persze, nem azért mondtam.
– Na és te? Még nem is meséltél semmit.
– Hát, Lili, röviden szuper. Hosszabban meg… Vencel nagyon helyes. Olyan jó vele, mintha… Olyan, mintha mindig is ismertem volna. Bori meg, a nagynénje nagyon kedves. És bohókás is, és lehet vele beszélgetni. Mindenről. De nem mászik a nyakunkra. Valahogy lehet tőle lenni, csak úgy. Kicsit hasonlít anyára, csak egyedül van. Vagyis van egy nagyfia, Arnold, de ő már felnőtt és Angliában tanul. Illetve van még egy fekete macskája, Susánna.
– Ez elég boszorkányosan hangzik.
– Inkább tündér, mint boszorkány. Pedig nem is csinálunk semmi különöset. Főzünk vagy lemegyünk a Balcsira, meg sétálunk a faluban. Annyi növénynevet tud, hogy az hihetetlen! Mondjuk ma történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Mi?
– Hát, tudod, mindig kocsival megyünk a Balcsira, Szárszóra. Van ott egy szabadstrand, ott szoktunk fürdeni. És Bori ma kitalálta, hogy hamarabb jöjjünk fel a partról és menjünk el abba a múzeumba, ahol József Attila lakott a nővérénél. Mielőtt meghalt. Vagyis nem múzeumban, persze, csak most múzeum. És persze először nem nagyon volt kedvünk, annyira jó a víz, és olyan jó csak úgy hasalni a kockás pléden Vencellel, Bori meg olvas a kempingszékén, szóval kicsit húztuk a szánkat, de nem akartuk megbántani Borit, és mondjuk igaza is volt, hogy ha már itt vagyunk, meg kellene nézni.
– És? Mi történt? Érdekes volt? Én még csak a szülőházában jártam Pesten. A gimis osztályommal. A Gát utcában.
– Jaj, Lili, ez több volt, mint érdekes. Nem tudom, mennyi időt voltunk bent, de végigbolyongtuk az egész kiállítást, pedig Vencel és Bori már voltak itt régebben. Minden fényképet megnéztünk, és mindent el is olvastunk, József Attila egész életét, és a verseit és nem tudom, hogy történt, de olyan volt, mintha megállt volna az idő. Nem gondoltam, hogy ennyire be tud nyelni engem egy múzeum. Annyira szép volt és olyan… fájdalmas, igen. Hogy ennyire egyedül volt egész életében. És hogy ennyi baj történt vele. És közben nem értem, hogy lehet, hogy annyira, de annyira szép verseket írt. És aztán egyszer csak odaértünk az ingéhez.
– Az ingéhez?
– Igen. Ott lóg, fentről, képzeld, Lili, az az ing, amiben elgázolta a vonat.
– Te jó ég.
– Olyan volt, jaj, Lili, látszanak rajta a szakadások, meg a foltok is, és közben tisztára olyan, mintha egy angyal lenne ott a levegőben a plexi mögött. Egy angyal, aki nem tud már elrepülni sehová.
*
Itt és ott
– Szia, anya!
– Szia, kicsi Boró! Hogy s mint? Milyen napotok volt? Fürödtetek?
– Igen, de képzeld, csak estefelé. Annyira meleg volt ma. Elég későn mentünk el, és előtte még megmutatta nekünk Piri néni a régi templomot, mert neki van hozzá kulcsa.
– Piri néni?
– Ja, igen, nem mondtam. Ő egy néni, aki itt lakik a faluban. Nem csak úgy nyaral, hanem itt él. Hatalmas kertje van. Már érik nála a ribizli, és vannak tyúkjai is, és irtó finom sütiket süt. Ma például barackos-túrósat hozott. Mert meghívta Bori ebédre.
– Jól hallom? Sütiket eszel? Ha jól emlékszem, nem szoktál édességeket enni. Vagy romlana a memóriám?
– Jaj, anya! Nem szoktam, de Piri néninek nem lehet nemet mondani, és nem is akartam megbántani, olyan kedves.
– Aha! Kedves és nem lehet neki nemet mondani. Majd megpróbálom ezt megtanulni.
– Ne izélj már, anya!
– Nem izélek, csak vicceltem. És milyen volt a templom? Szép?
– Hát, nagyon fura. Annyira üres, de szép. Nagyon régi, azt hiszem, legalább háromszáz éves. És jó hűvös volt bent. Olyan volt, mintha egy óriási fehér barlangban ülnénk. Kongott. Vagyis visszhangzott a hangunk. Piri néni azt mesélte, hogy kislánykorában minden vasárnap tömve volt istentiszteleten. Most pedig csak a lelkészlakban gyűlnek össze nyolcan.
– Különös élmény lehetett.
– Az volt. Nagyon. Hogy ott vagyunk négyen ebben a hatalmas térben, és akkora volt a csönd. Meg sem mertem szólalni. De nem volt félelmetes. Inkább megnyugtató. Mintha egy olyan helyen lennénk, aminek semmi köze ahhoz, ami kint van. Olyan volt, mint egy időutazás egy nagy fehér űrhajóban.
– Nahát, mik jutnak eszedbe. De azt tudod, ugye? Hogy a templomok belső részét hajónak hívják. Templomhajónak.
– Nem, nem tudtam. Érdekes. Temploműrhajó! Na, ezt majd elmondom Vencelnek. A temető is érdekes volt egyébként. Mondjuk nem értettem, Bori miért akar nekünk megmutatni egy temetőt. Nem valami vidám program. De vele meg Piri nénivel vidám volt. Piri néni úgy beszélt a sírokról, vagyis azokról, akik alatta fekszenek, mintha régi jóismerősei lennének. Illetve neki azok is. De egyáltalán nem volt szomorú. Mert… szóval neki a halottak nem voltak borzalmasak, csak egyszerűen nem itt vannak, hanem ott. És neki az ott semmivel nem rosszabb, mint az itt. Mint a templomban. Neki a halottak egyszerre vannak a földben meg az égben, és ez egyáltalán nem zavarta. Hogy nem a földön vannak. Bori meg mindenféle növénynek örült. És Piri néni szedett gombát. Holnap megfőzi nekünk, azt ígérte.
– Jaj, remélem, ez a Piri néni tényleg ért a gombákhoz! Mondjuk a falusiak általában ismerik az ehető gombákat, de azért nem vagyok egész nyugodt.
– Ne aggódj, anya! Bori is megnézte, és igaz, hogy ő nem gombaszakértő, de a rókagombát felismeri.
– Hát, jó, bízzunk Boriban. Egyébként ma mi is a temetőben jártunk, képzeld.
– Tényleg? Pont ma?
– Igen, tudod, ma van Iza születésnapja.
– Ja, igen. Tudom, tudom. Sajnálom, hogy nem voltam veletek. Tamás? Nem volt nagyon szomorú?
– Kicsit más volt, mint máskor. Lili Bodzáson van, meg te sem vagy itt, szóval csak négyen mentünk. Apa, Misi, Tamás meg én. És nem is tudom. Persze, szomorúak voltunk, de nagyon békés délután volt. Tamás írt egy levelet Izának, amit odatett a sírjára. Gyújtottunk gyertyát és beszélgettünk. Inkább Misi volt nagyon komoly. Mintha most értette volna meg igazán, hogy Tamásnak más a története, mint neki. Hogy neki van még valakije odaát, aki nagyon fontos. Tamás pedig… Hát talán úgy, ahogy erről a Piri néniről mondtad. Mintha neki ez magától értetődő lenne már. De nem szomorú. Csak nehéz.
– És te? Neked, anya? Neked milyen volt?
– Nekem? Érdekes, hogy ezt kérdezed. Nagyon megnyugtató volt, hogy Tamás ennyire békésen gondol Izára. Lehet, hogy nélküle belevesznék az üres fájdalomba. Hogy teljesen elmerülnék benne. Ha mondjuk egyedül mennék a temetőbe. De így… így egyszerűen csak egy szép, tiszta délután volt.
– Akkor jó. Figyelj csak, anya, mennem kéne, mert megígértük Borinak, hogy ma este még segítünk felhozni a patakpartról egy csomó kivágott fatörzset a pincéhez. Nem haragszol?
– Dehogy, menj csak. És akkor holnapután jövünk érted. Nem megyünk későn, hogy még beleférjen egy fürdés a Balcsiban, jó?
– Persze, az nagyon jó lesz. Akkor sok puszi, anya. A többieknek is!
*Két részlet a szerző Térforgó című kisregényciklusa harmadik kötetének, A föld ösvénye című kisregénynek kéziratából.
