Molnár Imre
Eredet
Történetünk réges-régen játszódik, mikor a Földet még óriások, törpék, manók és tündérek uralták. Meg persze beszélő állatok. Ember viszont egy szál sem élt még.
Ekkoriban ‒ ha hiszitek, ha nem ‒ ugyanúgy, mint manapság, voltak szürke hétköznapok. Sőt, a legtöbb nap szürke hétköznap volt. Nem mondom, néha akadt egy ünnep, vagy sportesemény, ami lázban tartotta a lényeket, de ilyen ünnepnapból kevés volt. Így nem meglepő, ha azt mondom, hogy történetünk első napja egy szokásos szürke hétköznap volt. Legalábbis annak indult. De csak indult, mert a folytatás igazi ünnep lett két Földlakó, egy törpe és egy óriás számára.
Ugyanis ez a két csodalény, bármily hihetetlen, egymásba szeretett. Az óriáslány igencsak szemrevaló teremtés volt, nem csoda, hogy belehabarodott a törpe. Hogy az óriáslánynak mi tetszett a törpefiúban, az előttem is rejtély, de azt el kell mondani, hogy a fiú a törpék között igencsak fess, erős és bátor volt. És roppant magas is, három almát is egymásra kellett tenni, ha az akarták, hogy ne lásson át a felső alma teteje fölött. A legtöbb törpe egyébként alig volt magasabb, mint két alma. Csak a rend kedvéért leírom: óriásnőnk nagyjából öt méter magas volt, ami ilyen lányoknál átlagosnak számított.
Az ifjú szerelmespár eleinte nagyon boldog volt, de a mámoros első nap után jött a kijózanító másnap: rádöbbentek, hogy hatalmas méretkülönbség van kettejük között. És ebből bizony komoly problémák származhatnak. Gondolkodtak, mitévők legyenek.
A törpének jutott először eszébe egy lehetséges megoldás: a közelben lakik egy varázsló, az majd megnöveszti őt. Hamar el is mentek hozzá. Az jókora összeget elkért a varázslatért, méghozzá előre. Szerencsére az óriáslány jómódú családban élt, úgyhogy ki tudta fizetni a varázslót. Az elmormolt egy varázsigét, majd valami port hintett a törpére, hogy majd attól óriásra nő. De nem történt semmi, a fiú csak sokat tüsszögött, és sűrűn vakarta az orrát a por mellékhatásaként. De egy jottányit sem lett nagyobb. Hiába, a varázslók és efféle kuruzslók között már a régi időkben is sok volt a csaló. Hőseink átkozták a varázslót, de átkozták saját hiszékenységüket is. Szomorúan mentek haza, de úgy döntöttek, nem adják föl, valamit kitalálnak a méretkülönbség legyőzésére.
Ekkor az jutott eszükbe, hogy elmennek a tündérek fejedelméhez, ő nagyon bölcs tündér hírében áll, talán tud segíteni. Tudott is, legalábbis ő ezt állította, miután megkeresték hőseink a kérésükkel. Adott nekik egy berendezést, amibe ha valaki belenézett, mindent felnagyítva látott. Így ha az óriáslány ezen a szemüvegen keresztül ránézett törpe párjára, óriásinak látta őt. Nagyon boldog volt az ifjú pár, alig győztek hálálkodni a tündérnek.
De sajnos nem tartott sokáig az örömük. Ugyanis a készülék valóban mindent felnagyított, de elég zavaró volt a lánynak törpeként élnie egy világban, ugyanis a saját fajtársait olyannyira nagynak látta, hogy komolyan megijedt tőlük. Ekkor úgy döntöttek, inkább nem használják a szemüveget.
Viszont gondolkodtak tovább, mit tudnának tenni ügyük érdekében. Ismét jött az ötlet: meg kellene keresni a beszélő rókát, ő roppant ravasz állat hírében áll, talán tud segíteni rajtuk.
El is mentek hozzá. A róka nem jött zavarba, miután meghallgatta hőseinket. Azonnal előállt a megoldással: felajánlotta az óriásnak és kedvesének féltett kincsét, az ő szemüvege mindent lekicsinyített. A törpe nézze ezen keresztül szerelmét, és máris kisebbnek fogja látni őt. A lány meg a fiú megörültek, de ismét gyorsan elszállt jókedvük. Hasonló volt a helyzet, mint legutóbb, a készülék nemcsak az óriásnőt, hanem minden mást is lekicsinyített: saját fajtársait már nem is látta a törpe, és ezért mindenkinek nekiment. De a lány attól is félt, hogy kedvese a szemüvegen keresztül egyszer belenéz egy mély szakadékba, ám azt is kisebbnek fogja látni, és belezuhan. Ezért ezt az ajándékot sem használták tovább.
És egyre jobban kezdtek kétségbe esni, mert semmilyen ötletük nem vált be.
Végül még egy gondolatuk volt. A messze távolban lakik egy bölcs, aki állítólag mindenkin tud segíteni, őt még érdemes volna felkeresni.
De ez nem volt olyan egyszerű, mint az első három eset, most alaposan fel kellett készülniük az útra, hogy étel is legyen elég, másban se szenvedjenek hiányt a hosszú úton. Az óriáslány nem bánta, hogy neki kell cipekednie. Főleg hogy kedvese az ő méretéhez képest olyan kevés holmit vitt, hogy azt meg sem érezte.
Hosszas gyaloglás után értek el a bölcshöz. Mikor bekopogtak, kicsit féltek, hogy az nem nyit majd ajtót. De tévedtek, sőt a bölcs egészen barátságosnak és előzékenynek mutatkozott. Miután elmondták a kérdésüket, így felelt:
‒ Nem értem.
‒ Mit nem ért? ‒ kérdezett vissza a törpe és az óriás.
‒ Azt, hogy mi a problémátok.
‒ Hát... hogy én törpe vagyok, a kedvesem meg óriás.
‒ De ez miért gond?
Hőseink egymásra néztek, és hirtelen nem tudtak mit mondani.
‒ Szeretitek egymást tiszta szívvel?
‒ Igen! ‒ mondták mindketten.
‒ Akkor minden rendben. A felmerülő gondokat toleranciával és humorral kezelni tudjátok. Vagy talán féltek a pletykálkodástól? Hogy mit gondolnak a hátatok mögött?
‒ Nem, egyáltalán nem félünk ilyesmitől.
‒ A méretbeli különbségetek miatt ti egy rendkívül különleges szerelmespár vagytok! Erre legyetek büszkék, ne pedig problémát keressetek ott, ahol nincs.
Az óriás és kedvese érezte, hogy igaza van a bölcsnek.
Amaz pedig így zárta a beszélgetést:
‒ Most pedig menjetek haza, és szeressétek egymást életetek végéig.
Szerelmespárunk így is tett. Ugyan egyáltalán nem azt kapták a bölcstől, amit vártak, de mégis nagyon boldogok voltak.
Nem sokkal ezután pedig gyerekük született, úgy, ahogy az már szerelmespároknál lenni szokott. Aztán később még több, nem is kevés, több mint egy tucat! A gyerekek mérete se nem törpe, se nem óriás nem volt: az alacsonyabbak alig másfél méteresre nőttek, a legmagasabbak viszont a két métert is elérték. Természetesen csak azután, miután felnőttek. Ezek a gyerekek egy az új faj egyedei lettek, örökölték az óriás bátorságát és a törpe eszét. Később szaporodni kezdtek, és uralmuk alá hajtották a Földet. A mi nyelvünkön az ember nevet viselik.
