Papírhajó - Primér/Primőr

Dávid Ádám

Piroskarantén

(részlet)

Piri szívből utálta a boltban kapható szájmaszkokat. Az egyik szorította, a másik lötyögött rajta, a harmadiknak folyton elszakadt a gumija, a negyedik meg nem állt jól neki. Micsoda mázli, hogy a nagymamája varrt neki egy maszkot tűzpiros vászonból! Attól fogva folyton az volt rajta, sokszor még otthon is elfelejtette levenni.

Most is épp a homlokára tolva díszelgett a feje búbján, mint egy menő napszemüveg, a nadrágja farzsebéből pedig egy fertőtlenítőspray meg egy pár pink gumikesztyű kandikált elő. Az anyja reggel küldött neki egy SMS-t, hogy hívja már fel mamát, és vásároljon be neki. Piri azóta próbálta őt Skype-on elérni, de nem járt sikerrel.

– Vedd már föl, mama! – morogta maga elé. – Én is utálom az online shoppingolást, nem csak te. Százezer százalék, hogy most is a kezedben van a régi telóm, le nem szakadnál róla. Mama! A füleden ülsz? Megint elfelejtetted bekapcsolni a hallókészülékedet? Mama!

Ekkor végre megjelent Mama a képernyőn. Iszonyú magas, sípoló hang hallatszott: bekapcsolta a hallókészülékét. Az ágyában feküdt elmaradhatatlan virágmintás otthonkájában, és egy pohár (szintén elmaradhatatlan) vörösbort szürcsölgetett.

– Szia, Pirikém! – mondta a nagyothallók nagy hangján. – Én nem tudom, mi történt már megint ezzel az 5G-vel.

– Én viszont nagyon is jól tudom – biggyesztette el a száját Piri.

– Mesés, kicsikém! Akkor légy szíves…

– Hol volt, hol nem volt.

Erre a hívás ismét megszakadt, Piri pedig kifakadt:

– Mama! Ne már! Megőrjít az öreglány! Persze ő ragaszkodik hozzá, hogy a videó be legyen kapcsolva, mert ha már állítólag olyan okos ez az almamasina, akkor látni is akarja a kisunokáját.

Közben mama valami csoda folytán újra felvette, és mondta tovább a magáét:

– Biztosan azért nem működik ez a fránya alma, mert kiharaptak belőle egy darabot.

„Hihetetlen ez a Hófehérke! – gondolta Piri. – Fel se tűnt neki, hogy megszakadtunk. Inkább adtam volna el az iPhone-omat, komolyan!”

De mama csak folytatta:

– Persze ha egy nagyobb csomagot rendelnél…

Na, itt Pirinek végleg betelt a pohár.

– Talán nem kéne folyton videózgatni meg cuki cicás gifeket küldözgetni az összes ismerősöd összes posztjához, és akkor akár még a bevásárlást sem velem kéne intéztetned! Mama…

Jól esett neki kimondani a véres valóságot.

Mama egyáltalán nem jött zavarba. Inkább tovább magyarázott:

– Próbáltam én azt a rendelést, Pirike, de múltkor is azzal jött nekem a Teszkó, hogy cukikat vagy sütiket vagy mi a francnyavalyákat használ. Na, mondom, ez kezdetnek jó lesz, rákoppantok, de már az összeset felvásárolhatták, mert nem volt ott semmi. Se isler, se francia krémes, de még egy fonott kalács se!

Piri már nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül annyit mondott:

– Csak mondd, hogy mi kell, majd én beteszem a kosárba.

– Milyen kosárba? ¬– kérdezett vissza mama. – Ugye nem akarsz nekem bemenni a Teszkóba, ebben a helyzetben?

– Nem, mama. Ez egy olyan virtuális kosár. Benne van a telefonban.

– Na ne szédítsél engem az almás hókuszpókuszoddal.

– Diktáld, hogy mi kell, és a futárszolgálat majd kiszállítja neked – próbálta megnyugtatni Piri, de nem járt sok sikerrel.

– Még csak az hiányzik! Be nem engedek én senki vadidegent, az hótziher! – tiltakozott mama.

– Ne parázz már! A vírushelyzet miatt csak leteszik a cuccokat az ajtó elé. Igény szerint még le is fújják távozás előtt.

Mama nem akart hinni a fülének.

– Micsoda ötlet a lábtörlőre tenni a friss, foszlós kalácsot?! Aztán meg lefújni valami méreggel... Pfujj!

– Szóval kalács kell? Végre valami! – Piri fellélegzett, és nyomkodni kezdte a telefonját. – Figyelj: van itt helyben sütött kakaós, előre csomagolt saját márkás, de az XXL-es gluténmentes kiszerelés most leárazva alig drágább. Melyik legyen?

Mama a fejét rázta, és belekortyolt a borába.

– Kalácsmentes glutén nincs? Ne cifrázzuk, Pirike. Jó lesz nekünk egy hagyományos, fonott.

– Oké, kosárba tettem – motyogta Piri, de közben azt gondolta: „Mi az, hogy nekünk? Ugye nem akarja, hogy már megint átmenjek hozzá? Kábé három hete is voltam!”

Mama közben kezdett ráérezni az online shoppingolásra, már mondta is a következő tételt:

– Meg aztán egy üveg vörösbor is jól jönne. Valami akciós, édes. Koccintani.

Piri a fejét fogta. „Aha. Jó, hogy nem tablettásat kér.” De csak annyit szólt:

– Na, találtam egy olcsó bikavért, rendben?

– Persze, Pirikém. És akkor együtt jössz majd ezzel a futárral?

– Nem, mama, még mindig nem érted. De várjál! Ennyi? Nem is kérsz mást? – kérdezte meglepetten Piri.

Mama csak legyintett.

– Túléltem egy világháborút és ötvenhatot, drágám. A véremben van a készletfelhalmozás. A Teszkóban nincs annyi Piroska szörp, löncshús meg halkonzerv, mint nálam, az hótziher! Csak megkívántam a kalácsot. Na, majd kenek neked jó vastagon a szilvalekvárból, ahogy szereted.

Pirinek már a szilvalekvár gondolatára is megsajdult a foga. Mama ugyanis mindig több éven át aszalta a frissen még fincsi lekvárokat, addig, amíg azok kőkeményre nem szikkadtak a spájzban. Mély levegőt vett, és még egyszer nekifutott:

– Figyelj, mama!

– Figyelek. Mást se csinálok, csak figyelek.

– Direkt azért kérek házhozszállítást, hogy ne fertőzzük egymást, tudod? Én most nem megyek hozzád.

– Nem?

– Nem.

Mama erre elhallgatott. Piri már kezdte azt hinni, hogy lefagyott a Skype. De akkor még hallotta, ahogy a nagymamája lassan annyit mond:

– Hát akkor egyedül ünnepelek.

Azzal kinyomta a telefont.

Piri nem értette, mit akarhat Mama annyira megünnepelni. A születésnapját pont egy hónappal ezelőtt ünnepelték. „Ennyire szenilis már az öreglány? – gondolta. – Na mindegy, lássuk azt a rendelést.”

Még egyszer átfutotta a kosár tartalmát:

1 db fonott kalács, 500 gr, 1 db Egri Bikavér, 12%, 750 ml.

Megadta a szállítási címet is, előre fizetett, majd leokézta a megrendelést.

És abban a minutumban, amikor Piri útjára indította a csomagot a nagy sűrű pesti panelrengeteg felé, felütötte a fejét a világháló vérszomjas pókja, az örökké farkaséhes Vírus.

Darálni kezdte a hivatalos szöveget, de közben már mamánál járt az esze:

– Köszönjük megrendelését – búgta Piri fülébe, majd magában hozzátette: „És egy újabb potenciális nyolcvan pluszos áldozat lakcímének megadását.” – A Tesco házhozszállítási szolgáltatása megkezdte a koronavírussal fertőzött csomag feldolgozását. A kézbesítést egy órán belül tudjuk teljesíteni.

– Egy óra? – motyogta Piri. – Na, ezt megírom mamának üziben. Fel nem hívom még egyszer!

A Vírus végre nyeregben érezte magát, és egy online hirdetéssel próbálta felhívni magára Piri figyelmét, amelyen ez állt: „Virágot az anyáknak!”

– De rühellem a felugró ablakokat! – fintorgott Piri, és próbálta bezárni a reklámot, de a Vírus nem hagyta magát, újabb ajánlattal próbálkozott:

– Tekintse meg nagy anyák napi akciós művirágkínálatunkat!

Piri a fogát csikorgatta.

– Záródj már be, te…

A Vírus erre új csengőhangot telepített a telóra, ami ezt ismételgette idegesítő hangon: „ANYÁK NAPJA, ANYÁK NAPJA!”

Ez végre hatott. Pirinek hirtelen összeállt a kép. „Tényleg, ma van anyák napja! – futott át az agyán. – Anyunak dobtam is reggel üzit. Hát ezért akart úgy koccintani a mama! Muszáj lesz mégis átugranom hozzá. Kábé a futárral egyszerre oda tudok érni.”

Miközben felkapta a bőrdzsekijét, a Vírus virtuális tenyerét dörzsölgetve mustrálta Pirit, és tökéletes gazdatestnek találta. „És a virág? – gondolta vigyorogva. – Illem is van a világon!” Azzal újra felvillantotta a mobilon a hirdetést.

A lány erre észbe kapott.

– Ne már! A virág! Azt mégse a Teszkóból kéne rendelni.

A Vírusnak se kellett több. Máris az utcán termett, és botcsinálta virágárusként óbégatva kínálta a portékáját:

– Reklámáron a friss anyák napi virág, ajándék lufival!

Piri kinézett az ablakon, és fellélegzett. Csak azt furcsállta, hogy a fickót még sose látta a környéken, pedig az utóbbi hónapokban a telója mellett folyton az utcát bámulta, és az összes postást meg pizzásfiút már messziről felismerte.

– Hé, várjon! – kiáltotta, de a Vírus egy kicsit kérette magát. Úgy tett, mintha nem hallaná Pirit, csak mondta tovább a magáét:

– Utolsó csokor, aki kapja, marja.

– Nekem kell az a csokor! – folytatta Piri még hangosabban. Erre a Vírus nagy kegyesen felpillantott rá, majd kenetteljes hangon így szólt:

– Jöjjön, drága, ha siet, megvárom, csókolom a kezit!

– Rögtön jövök, de ugye biztos nem adja el addig?

– Biztos, biztos – hagyta rá a Vírus, majd magában hozzátette: „Biztos a halál.”

Piri a lépcsőházban rohanva a szájára biggyesztette a piros szájmaszkot, kezére húzta a gumikesztyűt, és egy perccel később kifulladva állt meg a virágárus előtt. A Vírus egyik kezében a fonnyadtka virágcsokrot szorongatta, a másikban meg egy jókora héliumos lufit „MUTER’Z DEY”-felirattal. A látszat kedvéért még egy szakadt maszkot is a szájára biggyesztett.

– Csakhogy megjött, naccsád! – kurjantotta. – Má’ azt hittem, rajtam ragad ez a szépséges csokréta.

– Bocsánat, siettem, ahogy tudtam – szabadkozott Piri. – Mennyi lesz?

– Ócsóér’ adom, 1699 pénz, és pont, mint az a randa akciós művirág a Teszkóba’a föliratos lufit csak magácskának egy ezresért megszámítom.

Piri a tárcájában matatott, és bosszúsan így szólt.

– Sajnos Csak tízesem van. Nem gond?

– Nem baj az, drága, akad nálam apró dögivel.

Piri elővette a pénzt, és lábujjhegyen ágaskodva a Vírus felé nyújtotta, hogy még véletlenül se érjen hozzá. Ő azonban tett egy lépést feléje, mire Piri hátrálni kezdett. Így keringőztek egy darabig a macsakaköves belvárosi utcán. Aztán a Vírus végre elvette a tízezrest, és egy ordas nagyot tüsszentett. Trombitálva belefújta az orrát a szájmaszkba, majd lehámozta magáról, belegyűrte a hasitasijába, és matatni kezdett benne a visszajáróért. Piri közben a dzsekije zsebéből ösztönösen előkapta a fertőtlenítőspray-t, majd a Vírusra szegezte, mintha egy pisztoly lenne.

– Tudja, mit? – mondta remegő hangon. – Tartsa csak meg a visszajárót, rendben?

A Vírus a fejét csóválta.

– Ne sértsen meg! Tisztességes seftelő vagyok én, kérem szépen! Egy kis borravaló, az rendbe’ van, valamiből nekem is élni kell, ugye, de ezt itten tartsa csak meg – hadarta, és Piri felé nyújtott héthatezer lehapcizott forintot.

Piri ösztönből lefújta a Vírus kezében tartott pénzt, ő meg felordított, mint a patás ördög a szenteltvíztől, és mindent elhajított. A héliumos lufi a levegőbe emelkedett, de Piri még épp időben elkapta, majd azt is rögtön lefújta.

– Ne közelítsen! – tette hozzá a biztonság kedvéért.

A Vírus tartotta is a tisztes távolságot.

– Jól van már, naccsád! Nem kell úgy begőzölni, csókolom a kezit!

– Még csak az hiányzik.

– Pontosan. Aztán kinek lesz a csokréta? A kedves mamának?

– Ha annyira tudni akarja, igen, a kedves mamának viszem. De azért remélem, nem akar elkísérni.

Piri sarkon fordult, azzal útnak indult a panelrengeteg felé. A Vírus sóvárogva nézett utána.

– Dehogynem – motyogta. – Az utolsó utadra is elkísérlek majd a temetőben, te boszorkány!

Mama közben kedvetlenül gubbasztott az ágyában. A hallókészülékét kikapcsolta, így hát Piri hiába dörömbölt a bejárati ajtón.

– Mama! Mama! – kiáltozott. – Én vagyok az, Piri! Engedj be, légy szíves, semmi kedvem ebben a dzsuvás lépcsőházban ácsorogni, hallod? Már megint a füleden ülsz?

Ekkor szerencsére eszébe jutott, hogy a táskája első zsebében mindig ott lapul mama kulcsa. Matatott vele egy darabig az áporodott félhomályban, végül nagy nehezen csak kinyitotta az ajtót. Bátortalanul belépett a szobába, kezében a virággal meg a lufival, és szánakozva nézte a nagymamáját, aki úgy feküdt ott előtte, mint egy repedezett porcelánbaba.

A Vírus persze láthatatlanul egész úton ott ólálkodott mögötte. Ő is besurrant a lakásba, és módszeresen mindent összefogdosott. A kilincsekkel kezdte, aztán jöttek a bútorok, a falak, sőt még a szőnyegen is kéjesen meghempergőzött.

Mama ezalatt megvető tekintettel végigmérte az unokáját, majd éktelen sípolás közepette visszakapcsolta a hallókészülékét.

– Szia, mamikám! – mondta neki Piri. – Percek óta az ajtó előtt dekkoltam. Minden oké?

– Mit keresel itt? – kérdezett vissza mama.

A Vírusnak tetszett ez a hangnem. „Milyen morcos a vénasszony!” – gondolta, és lassan az egész szobát módszeresen összefertőzte.

Piri szépen vízbe tette a virágot, a lufit meg egy székhez kötözte, aztán folytatta a mondókáját:

– Figyu, mindjárt itt a kalács és a bor. Koccintunk, aztán uzsizunk egyet, jó? Addig is mozogj egy kicsit, nem fekhetsz itt egész nap!

„Igazat beszél, fekszel majd eleget… a föld alatt” – örvendezett magában a Vírus, miközben mama ágya szélére ült, hogy a paplant is megfertőzze.

Pirinek ekkor felcsillant a szeme.

– Van egy ötletem! – kiáltotta. – Mi lenne, ha játszanánk? Mint kiskoromban, emlékszel?

– Persze. Emlékszem – felelte mama, azzal újra matatni kezdett a hallókészülékével.

– Miért akarod kikapcsolni a kütyüdet?

– Hogy ne kelljen tovább hallgatnom a hízelgésedet.

– De mama, most mit forgatod úgy a szemed?

– Látni se bírlak, érted?

Piri erre csiklandozni kezdte mama oldalát. Ez végre hatott.

– Nem ér csikizni! – vihogott teli szájjal.

– Na, mama, most miért olyan nagy a szád?

– Hogy jobban elkaphassalak! – kiáltott fel mama. Váratlan lendülettel kiugrott az ágyból, és bicegve üldözőbe vette Pirit. Mialatt kuncogva kergetőztek, a Vírus belevetette magát a paplan közepébe.

Ebben a pillanatban csöngettek. Mama kifáradva lerogyott az ágyra, Piri pedig a Vírussal a háta mögött rohant ajtót nyitni.

– Végre itt a túlélőcsomag – kiáltotta Piri.

A Vírus erre elhúzta virtuális száját.

– Ne túlozzunk! Még hogy túlélő…

Piri kitárta az ajtót, és megtorpant a földre tett papírdoboz láttán. Ösztönösen előkapta a sprayt, de mama és a Vírus egyszerre ripakodott rá:

– Le ne fújd!

– De hát a vírus! – szabadkozott Piri.

– A vírus már hívatlanul beállított hozzánk a virággal meg a lufival – jelentette ki mama.

– Az nem lehet, én annyira vigyáztam!

– Sajnos nem eléggé.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte hitetlenkedve Piri.

– Érzem a csontjaimban – felelte mama. – Na, mit ácsorogsz ott? Hozd már be, mielőtt a szembeszomszéd lecsap rá!

– Majd inkább én csapok le a szembeszomszédra – vigyorodott el a Vírus.

Piri szó nélkül behozta a csomagot, letette az asztalra, és bontani kezdi a bort. Mama szórakozottan kezébe vette a lufit.

– Meg persze ne is adjuk tovább a Vadász Pistának.

– Kinek?

– Tudod, a szomszéd bácsinak. Morgó vén medve, de azért megkímélném ettől. Ez a dög vírus szőröstül-bőröstül felfalt minket. De könnyen lehet, hogy a torkán akadunk.

Piri töltött két pohár bort, és közben így szólt:

– Mindig is irigyeltem az optimizmusodat, mama, bár speciel pont neked elég rosszak az esélyeid. Mondjuk, a megérzéseid helyett inkább hinnék egy gyorstesztnek.

– Jól van, drágám – bólintott mama. – Ha már eleget mulatoztunk, kihívhatjuk őket. Figyelem ám a híreket, tudom, hogy szörnyű étvágya van ennek a kákabelű kisgömböcnek.

– Hé, vigyázz a szádra! – morogta a Vírus.

– De olvastam 104 éves háborús veterán túlélőről is – folytatta mama. – Szóval, tudod, a remény hal meg utoljára.

– Hát akkor… a túlélőkre! – mondta Piri mosolyogva.

– A túlélőkre!

Koccintottak. Ittak.

A Vírus kezdett ideges lenni. Bekebelezte őket, ahogy kell, erre ők nekiállnak poharazgatni? Tűrhetetlen!

– Hú de pocsék ez a lötty! – fintorgott Piri.

– Te vetted – nézett rá Mama.

– De te kérted.

– Fojtsuk le gyorsan egy kis lekváros kaláccsal!

Piri erre összerezzent, majd komolyan a nagymamájára pillantott.

– Tartozom egy vallomással, mama – mondta.

– Ki vele!

– Sose rajongtam a szilvalekvárodért. Vagyis a frisset szeretem, de te addig spájzolod az összeset, amíg teljesen kiszikkadnak, és kőkemények lesznek.

– Pont ilyen lekvárt csinálok belőletek! – vihorászott a Vírus.

– Sajnálom, hogy csak most mondod. Igazság szerint én is jobb szeretem a frisset, de még a nagymamám így tanította, én meg ragaszkodtam a hagyományhoz.

Piri megkönnyebbülten fellélegzett.

– Hagyjuk akkor a lekvárt. Mi lenne, ha kibontanánk egy halkonzervet?

– És mivel együk? Kaláccsal? – csodálkozott mama.

– Miért is ne?

A Vírus undorodva nézett rájuk.

– Pfuj, ez gusztustalan! Rosszul vagyok a halszagtól.

Mamának viszont megtetszett az ötlet. A kamrájához csoszogott, és matatni kezdett a polcon.

– Tölthetek még egy pohárkával? – kérdezte tőle Piri.

– Jobb ötletem van – csillant fel mama szeme. – Mit szólnál a mesterlövész célzóvizéhez?

Erre kihozott egy tonhalkonzervet meg egy bontatlan Jägermeistert.

Piri elnevette magát.

– Hoppácska! Dugijäger?