Halász Bálint
Ferenc, az akaratos esernyő
Most, hogy végre lefürödtél, felvetted a pizsamát, megmostad a fogadat, és bebújtál az ágyba, igen, mesélek! Csak kérlek, ne sürgess! Olyan akaratos vagy, mint Ferenc! Hogyhogy milyen Ferenc? Természetesen, Ferenc az akaratos esernyő! Még nem hallottál róla? Akkor épp itt az ideje! Hogy érted, hogy ez nem is egy rendes mese? Hogy össze-vissza beszélek, mert a rendes meséknek van eleje, közepe, vége, és úgy kezdődnek, hogy egyszer volt, hol nem volt? Ez igaz. Hadd szedjem össze a gondolataimat. El is kezdem, csak ne légy olyan akaratos, mint Ferenc!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Se nem kicsi, se nem nagy, inkább olyan közepes. Nem voltak benne toronyházak, se metró, és villamosból is csak egy volt, egy sárga, magányosan csilingelt a közepes várost átszelő körúton. Bánatos volt, mert senki sem figyelt rá, de nem csak rá. Ahogy a városokban lenni szokott, az emberek, ha találkoztak az utcán, nem mondták, hogy Hello, István!, Szia, Eszter!, De jó a frizurád, Dóri!, Mi újság, Marci?, Szevasz, Peti! Nem volt szokás köszönni, de még egymásra mosolyogni, biccenteni vagy odaintegetni sem.
Ez alól csak két kivétel volt, Szépné és Zoltán. Mindketten a villamos végállamosánál dolgoztak. Szépné egyedül élt a kisfiával, de boldog volt a munkájával, a Táltos utcai iskolában tanított, éppen ott, ahol Zoltán zenekarának volt a próbaterme. Zoltán basszusgitározott. Így Szépné és Zoltán rendszeresen összefutottak a megállóban, és a magányos villamosra várva szóba elegyedtek. A többi várakozó megbotránkozva méregette őket, hogy mit fecsegnek össze. Minek kérdezi meg Zoltán, hogy milyen az iskola, és Szépné miért érdeklődik, hogy hol tájcsízik Zoltán.
Mit mondasz? Hogy ez nem is egy mese, és Szépné meg Zoltán biztosan egymásba fognak szeretni, és ez fúj! És ráadásul mi van az esernyővel? Most mondom.
Valóban, Szépné és Zoltán megkedvelték egymást, bármiről szívesen beszélgettek, csak egy témát kerültek kínosan: az időjárást. Nincs mit szépíteni Közepesvárosban az idő pocsék volt. Nem arról volt, szó, hogy hébe-hóba jött egy kis zápor, vagy egy-egy erősebb fuvallat, néha egy kis fagy. Nem elég, hogy esett, fújt a szél, és dermesztő hideg volt, de mindez egyszerre és állandóan: hétfőtől vasárnapig, hajnaltól késő estig. Ezért bármi, ami védelmet tudott nyújtani az időjárás viszontagságai ellen, a legnagyobb kincs volt. Közepesvárosban az emberek nem a legújabb telefonra gyűjtöttek, hanem gumicsizmára, esőkabátra, de leginkább esernyőre. Ez utóbbinak volt a legborsosabb ára. Főleg egy olyannak, amelyiknek a kinyitásával nem kellett bajlódni, hanem egy gombnyomásra működött.
Így, amikor a villamosmegállóba menet Zoltán meglátott egy kapualjban egy gazdátlan esernyőt, nagyon megörült. Főleg azért, mert látszólag csodás darab volt: bár a vászna kicsit megviselt, de még így is ragyogó tengerkék és fehér színekben pompázott, görbe fogantyúja pedig itt-ott berepedt ugyan, de igazi fából készült. És a nyele közepén ott tündökölt a nyitógomb. Mert nem akármilyen esernyő volt, hanem a leggondosabban készített, legmodernebb, egy Felhő Rettentő, és abból is a legújabb, a C típus. Ezért a köznyelv röviden csak Ferencnek hívta. Közepesvárosban mindenki egy ilyenről álmodozott, kicsi és nagy, szegény és gazdag egy Ferencet szeretett volna. Ugyanis, aki ilyen esernyővel rendelkezett, az biztonságban tudhatta magát, bármilyen viharban vagy orkánban. Csak egy bökkenő akadt, Ferenccel nem rendelkezhetett akárki, mert annak lelke volt. Pontosabban Ferenc akaratos volt, mint egy szamár. Hogy az makacs? Igazad lehet, főleg, ha Eszter nénitől hallottad, ő anyanyelvi szinten beszéli a közmondásokat. Elnézést, tudod, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Akkor most Ferenc egy ló? Nem, és nem is szamár! Ő egy akaratos esernyő.
Ezért kötött ki a kapualjban. Tudniillik, Ferenc nem hagyta, hogy csak úgy nyomkodják, nyitogassák, zárogassák. Még mit nem!, morgott. Hogy ő ázzon?! Az ő vásznát tépje a szél, hogy a frizura egyben maradjon? Szó se lehet róla! Őt verje a jég? Hogy is ne! Vele nem rendelkezhetett senki. És ha valakinek ez nem tetszik, akkor majd meglátja!
Közepesváros polgármestere meg is látta, azaz járta. Pedig a polgármester milyen büszke volt a legújabb szerzeményére! Már előre dörzsölte a tenyerét, hogy Nagyváros polgármesterét, majd jól megeszi az irigység, amikor meglátja a kezében Ferencet. Csakhogy, amikor a polgármester kiszállt az autójából, hogy átadja a hidat, ami összekötötte Közepesvárost Nagyvárossal, Ferenc megmakacsolta magát. A polgármester hiába rángatta, noszogatta, rimánkodott, az esernyő zárva maradt. Pedig aznap is úgy esett, mintha a dézsából öntenék. Nagyváros polgármestere majd megpukkadt a nevetéstől kollégáját látva. Közepesváros polgármestere csuromvizesen, megszégyenülve menekült vissza az autójába. Ahogy beült, és elindult a kocsi, Ferenc azonnal kinyílt. Így a sofőr nem látott semmit, és az autó kishíján neki ment a villamosnak. A sárga jármű ijedtében felberregett. Ez volt a szerencséje, az autó sofőrje nagyot rántott az autó kormányán, így elkerülték az ütközést. Nem sérült meg senki, de a hirtelen fékezéstől Ferenc kirepült a kocsi egyik ablakán. Ide-oda pattogott az autók között, míg végül egy kapualjban landolt. A vászna kiszakadt, a fogantyúja elrepedt, a gombja pedig beragadt. Így már senkinek nem kellett. Napok, hetek teltek el úgy, hogy bárki lehajolt volna érte.
‒ Ilyenek az emberek, csak addig érdekeltem őket, ameddig a hasznukra voltam – sóhajtott Ferenc egy reggel, de még be sem fejezte a mondatot, megragadta egy kéz. Egy nagy és erős tenyér szorította, viszont hosszú, finom ujjak fonódtak rá. Egy zenész ujjai.
‒ Milyen príma kis darab! ‒ forgatta Zoltán az esernyőt.
Ferenc meghatódott, és belesimult a kézbe, de aztán észbekapott. Az első jöttment egy kedves szavától nem fogja feladni az önbecsülését! Megrázta magát, vízzel borítva be Zoltánt. Jutott belőle Zoltán farmerja, kabátjára, de még az ingére is. A zenész úgy érkezett a megállóba, mintha egy pocsolyába esett volna, vagy egy kutya ugrott volna rá.
‒ Megtalált egy bernáthegyi? ‒ kuncogott Szépné, mert neki is ez volt az első gondolata.
‒ Tényleg lett kutyád?! – csillant fel Péter, Szépné kisfiának a szeme.
‒ Dehogy. Csak egy esernyőm – mutatta fel Zoltán Ferencet. – Azt hittem, jól fog jönni! Hogy elférünk alatta mind, és nem ázzunk meg!
‒ Ez jól hangzik! – mosolygott rá Szépné, és belekarolt Zoltánba, mire kisfia, Péter is közelebb lépett. Az eső pedig rázendített. Szépné, Péter és Zoltán reménykedve pillantottak Ferencre. De az esernyőt nem hatotta meg a családi idill. Zoltán hiába próbálkozott egyszer, kétszer, háromszor, Ferenc nem nyílt ki. Zoltán idegesen rángatta az esernyőt.
‒ Szóval te sem vagy különb a többieknél – gondolta Ferenc, és gonosz tervet eszelt ki.
Úgy tett, mintha engedelmeskedne, kinyílt, és mint egy hétköznapi esernyő borult az alatta állók fölé. Hagyta, hogy azok hárman azt gondolják, védve vannak az egyre sűrűbben kopogó esőcseppektől. Valójában Ferenc magába szívta az esőcseppeket, és amit nem tudott elnyelni, azt a megereszkedett redőibe gyűjtötte. És amikor a legkevésbé számítottak rá, összecsukódott, jól eláztatva mindhármukat.
‒ A frizurám! – túrt a hajába Szépné szörnyülködve.
‒ A ruhám! – kiáltott fel Zoltán, és megmarkolta a komisz esernyőt, hogy behajítsa egy közeli kukába, de Szépné kisfia, Péter kikapta a kezéből.
‒ Ne dobd ki! Szerintem ez a legviccesebb esernyő a világon, és a legszabadabb is! – szorította magához az esernyőt.
Utána vidáman ugrált vele egyik pocsolyából a másikba. Közben Ferenc, hol kinyílt, hol bezáródott, de láthatólag Pétert nem zavarta, hogy az esernyője önálló élet él. Sőt, szórakoztatta, nagyokat kacagott közben. Hamarosan Szépné is, aztán már Zoltán, végül ez egész megálló vele nevetett. A jókedvük átragadt az érkező villamosra, ami vidáman csöngetett az ugrándozáshoz. De nem csak ő, a dugóban várakozó autókból is kiszálltak az emberek, és nevettek. A polgármester sem volt kivétel, az ő autója is ott toporgott, de kiszállt, és csatlakozott a kacagókhoz. Aztán egyszere elnémultak mind, mintha angyal szállt volna el felettük. Mosolyogtak, ugyanis igazi csoda történt: kisütött a nap! És itt a vége, fuss el véle!
Hogy érted, hogy ez milyen mese volt? Hogy így nem lehet befejezni? Azt kérdezed, mi lett Zoltánnal és Szépnével, meg a kisfiával, Péterrel? Majd elmesélem holnap, ha megígéred, hogy nem leszel ilyen akaratos, mint az a bizonyos Ferenc. Még akkor sem, ha ő a legviccesebb esernyő a világon. Igen, jól mondod, a legszabadabb is. De tudod, ő egy esernyő, és nem kell holnap iskolába mennie…
Hal János
Az Orfűi tónak gazdag az élővilága. Vannak benne lusta sügérek, tudálékos kagylók, elfoglalt csigák és szigorú busák is. Ott él három legendás hal: a kívánsághal, Elza néni, a pontyok matektanára és Hal János. No meg a parton az ősellenség: Rezső, a horgász.
Az első számú legendát már évek óta nem látták, és a másodikat meg tegnap óta, így a harmadik legenda, aki akkor még nem volt az, vidáman ébredt. Ugyanis Hal János egy pontydiák volt, és remélte, hogy elmarad a matek, és helyette előadhatja az új viccét.
‒ Miért nem hord cipőt a kívánsághal? – próbálkozott a sügéreknél az iskolába menet.
A sügérek inkább tovább sütkéreztek, a kagylók keresztrejtvényt fejtettek, a csigák pedig a dolgukra siettek.
A haliskola kapujában a későket Busa igazgató várta. Így nemhogy nem volt kíváncsi Hal János viccére, de még rá is pirított: A hal hallgat!
Hal János megfordult, és meg sem állt a kívánságkútig.
A kút valójában egy kőhasadék volt, amit neve dacára, egy vízi lény sem mert megközelíteni. Úgy tartották, hogy már nem a kívánsághal él ott, hanem egy félelmetes ragadozó lakik a hasadékban. A bestia állítólag pontyokat reggelizett, keszegeket ebédelt, és pisztrángokat vacsorázott. Ezt onnan gondolták, hogy a barlang előtt nagy halomban állt a halpikkely. Hal János is félt, de közelebb úszott, és belesuttogta a kívánságát a hasadékba:
– Hadd mondhassam el az új viccemet!
Ahogy a kérését kimondta, a barlang szájában légbuborék jelent meg. A gömb felületén megcsillantak a barlang bejáratát borító halpikkelyek. Olyan volt, mint egy csillag, ahogy szétszórta az ezüstfényt a tóban. De ahogy elérte a felszínt, kipukkadt.
– Ott fent minden lehetséges! – nézett utána Hal János, és már úszott is.
Fent kidugta a fejét. Ahogy körbenézett, elakadt a lélegzete. Nem attól, amit látott ‒ csodás zöld erdőt, vakítóan kék eget, puha fehér felhőket ‒, hanem a horogtól, amibe beleakadt.
Erős rántást érzett, és a következő pillanatban már a főellenség, Rezső horgász kezében találta magát.
Rezső leakasztotta Hal Jánost a horogról, és bedobta egy műanyag vödörbe. A vízben Hal János egy ismerős pontyot pillantott meg.
– Jó reggelt, Elza néni! ‒ köszöntötte a legendás matektanárt.
– Te tudsz beszélni? – kapta fel Rezső fejét, és megbökte Hal Jánost – Mondjál még valamit!
– Miért nem hord cipőt a kívánsághal?
– Beszél! Ha beszél, varázserővel is bír! Ha varázserővel bír, akkor kívánhatok. Ha kívánhatok, akkor gazdag leszek... – és már emelte is ki Hal Jánost a vödörből.
– Ez nem pontosan így van... – szabadkozott Hal János.
– Hogyhogy nem? – vonta fel a szemöldökét Rezső. – Ha nem teljesíted a kívánságom, mehetsz a sütőbe a másikkal! – lóbálta meg Hal Jánost a műanyag vödör felett.
– Úgy van, ahogy mondod! Csak engedj el, meg Elza nénit is, és teljesítettem egy kívánságodat! – könyörgött Hal János.
– Csak egyet?! Minden mesében legalább három kívánság van! Mész a forró olajba Elza nénéddel! – Rezső már dobta is volna Hal Jánost a vödörbe, de a ponty kivágta magát:
– Mindig összekeverem a hármat és az egyet. Tudod, hadilábon állok a számokkal, ugye? – lesett Hal János a tanára felé, aki helyeslően tátogott.
– Én is – bólogatott megértően Rezső, majd megvakarta a fejét. – Rendben, legyen így. Ha teljesíted három kívánságom, elengedlek, meg ezt is itt, ni – bökött Elza néni felé – De mit is kívánjak?
– Esteleg világbékét, hogy az emberek éljenek a természettel harmóniában, és végül elmondhatnám a viccemet? – ajánlotta Hal János.
– Ugyan! Gondolkodom, de ha állandóan karattyolsz, nem tudok! Ne szakítsál félbe! – rágta a körmét a horgász.
– Ám legyen! ‒ Hal János nagyra tátotta a száját, aztán becsukta. – Nem szakítottalak félbe! Mi a második kívánságod?
– Te megátalkodott hal! Teljesen összezavarsz! Maradj már csöndben! – rimánkodott Rezső.
– Kívánságod parancs! – felelte Hal János, és összecsücsörítette a száját.
– Nem fogsz kibabrálni velem! Rengeteg pénzt akarok! – üvöltötte Rezső vörös fejjel.
Hal János némán bólintott, és belecsobbant a vízbe. Tudta, hogy nincs sok ideje. Nem szerette a matekot, de sajnálta volna, ha Elza nénit megsütik. Ugyanakkor ötlete se volt, honnan szerezhetne pénzt, a víz alatt nem voltak ilyen haszontalanságok. Hal János kétségbeesésében visszaúszott a kívánságkúthoz. Odaérve az üreghez, belesutyorogta, mi történt: pénz kéne, vagy Elza néninek annyi. A válasz megint csak egy buborék volt.
– Kihaltak a kívánsághalak – figyelte Hal János csalódotton a gömb röptét az ezüst pikkelyfényekkel. És belé hasított a felismerés – hát persze!
Felnyalábolt egy nagy adag halpikkelyt, és már úszott is velük felfelé.
– Szóval pénzt kértél, itt van, tessék! – hajította mindet a horgász a csónakjába.
Rezső először megörült a sok csillogó holminak, de amikor észrevette, mit kapott, már az öklét rázta: – Becsaptál, ezek csak pikkelyek!
– Halpénz – mosolygott Hal János. – Teljesítettem a harmadik kívánságodat is. Engedd el, Elza nénit!
Rezső tisztességes főellenség volt, szavát adta, ezért visszadobta Elza nénit. A matektanár elismerően biccentett Hal János felé, és elúszott.
Hal János is hazament. Remélte, hogy ezután egy életre felmentést kap matekból.
Nem így lett, sőt! Másnap Elza néninek első dolga volt, hogy Hal Jánost felszólítsa.
– Szóval összekevered a hármast és az egyest – nézett rá szigorúan, de aztán elnevette magát. – Ne félj, te csodahal! Csak vicceltem, de ebben te jobb vagy! Halljuk a tiédet!
Hal Jánosnak nagyot dobbant a szíve, az osztály összes pontya őt figyelte. Sőt a hős tettét Busa igazgató is eljött megköszönni, és híre ment az egész tóban, az iskola köré gyűltek a sügérek, a kagylók, és még a csigák is megálltak a kedvéért.
– Miért nem hord a kívánsághal cipőt? – kérdezte Hal János a közönségét.
Ahogy kimondta, megjelent egy buborék felette, a kívánságkút felöl pedig dörmögés hallatszott:
– Mert csuka!
