Bernáth Zsolt
Végállomás fogadó
(részlet)
A múzeum közvetlenül a vakondtúrásra emlékeztető domb tetején lévő masszív torony szomszédságában található. Sebtében átlapozom az útikönyvet, megtudom, hogy az erődítmény a Clifford-torony, és I. Vilmos király építette majdnem ezer éve. Amikor ilyet hallok, hogy „első Vilmos”, mindig eltűnődöm, honnan tudta, hogy lesz második vagy harmadik is… Vagy csak az utókor ragasztotta rá a sorszámnevet? A töritanárom ilyenkor szokott kizavarni az óráról. De visszatérve a toronyra, szomorúan olvasom, hogy 800 éve százötven zsidót öltek meg itt, többségük öngyilkos lett, hogy elkerülje a mészárlást. A tornyot később börtönként használták, a 17. század végén felrobbant, majd újjáépítették, és továbbra is rabokat őriztek benne. Csak hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. Az emberi faj, ha egyszer más bolygóra látogat, bízvást tarthat majd továbbképző tanfolyamot kegyetlenkedés témakörben az érdeklődő idegeneknek.
Világos már az is, hogy Yorkot miért látogatják előszeretettel a kísértetek. Ezeréves, még meleg nyomok vezetnek vissza a régmúltba. Csoda-e, hogy ezeket a nyomokat olykor idefelé is követi valaki? […]
A prospektus szerint az első emeleten található az előadóhelyiség, amelyet ma Anglia egyik leghíresebb „szellemfotósa” látogat meg, a helyi rajongók nagy örömére. Anya valóban ettől remél inspirációt arra vonatkozóan, miképpen vigyék színpadra Oscar Wilde darabját?
– Ártani nem árthat – szögezi le a kérdezett.
Nem vitatkozom.
Az előadóterem előtt csak pár érdeklődő ácsorog, mivel a többség már elfoglalta a helyét odabent. Az ajtó mellett egy kis asztalka, székkel és egy fiatalemberrel, aki minden jel szerint a belépőjegyeket értékesíti. A srác rám pillant, és abban a pillanatban tudom, hogy anya egyedül fogja végighallgatni a bizonyára érdekfeszítő előadást.
A fiú tizenhat-tizenhét éves lehet, és a szeme olyan, mint egy szürkés színű szelíd tó felszíne, amelyben visszatükröződik az ég kékje. Láttam már ezt a szempárt. Vagy hasonlót. Bár kétlem, hogy keverhet-e kétszer ilyen pazar színt a genetika vagy a Jóisten.
– Szia – hebegem. A kezem izzad, lábam citerázik. Pedig nem egy eget rengető dolog jegyet kérni… Nem is a jegy. Nem is az angol szöveg. Nem is a szavak.
– Kettőt? – kérdi a fiú, szemöldöke mókásan felszalad a homloka magasságába.
– Csak egyet – rebegem. Anya most az arcomba hajol, elvigyorodik, bólint. – Igen, egy jegyet kérünk. – Átveszi a belépőt, felhúzza az orrát, és int: – Szia!
És már ott sincs. Látom, amint bevonul a terembe: esküdni mernék, hogy rázkódik a válla, és nem a zokogástól. Bent éppen megjelenik az előadó, és fakulnak a fények, csendesül a tömeg moraja. A színpadra lépő figura olyan, mint Drakula gróf: makulátlan öltöny, hófehér, viaszszerű bőr, keményített gallér, cilinder. Magas és karót nyelt.
– A nagyapám – közli a srác, és a fejével az emelvényre érkező férfi felé int. – K-kihagyod az előadást?
A fiú dadog. Talán ő is zavarban van? Vagy alapból beszédhibás?
– Ki… mármint… igen – dadogok én is. Jól van, eddig profin megértjük egymást. Az angolok egyébként sem arról híresek, hogy minden erővel igyekeznek kifejezni az érzelmeiket. Szóval csak pókerarc. Ami nem könnyű.
– Honnan jöttetek? – kíváncsiskodik a fiú. Nem sok dolga akad már, az utolsó látogató is bement, és hallom, elkezdődött az előadás. Úgy teszek, mintha erősen lekötné a figyelmemet a kivetítőn megjelenő első fotó, addig sem kell azon törni a fejem, hogyan tegyek jó benyomást. A fénykép egy lépcsőfeljárót ábrázol, a lépcsőn valami fehér, ködszerű alak.
– Az egyik leghíresebb kísértetfotó – jegyzi meg a fiú. – Még az is lehet, hogy igazi.
– Hogy? – ocsúdok fel. A srác szeme nevet. Van is miért. De nem azon mulat, hogy beveszem-e a kísértetmesét.
– A barna hölgy a Raynham Hallból – magyarázza. – A fotó először 1936-ban jelent meg a Country Life magazinban. De a hölgyet korábban is többször látták már. – És a szemembe néz, most először úgy igazán. […]
– Te elhiszed ezt? – próbálok társalogni, könnyedén, ahogy egy ólomgalamb repülhet a felhőkben.
A srác lebiggyeszti száját.
– Bármi lehet. De a papa nem ezzel foglalkozik. Ő nem kísértetfotós, hanem szellemfotós.
Aha. Angie utalt már korábban a két fogalom közti különbségre. Bámulom a fiú ajkát, végül is mindegy, miről szövegel, csak még sokáig ne hagyja abba. Szemlátomást nem zavarja, hogy ha nem figyel, dadogni kezd. Vagy csak ügyesen leplezi.
– A kísértetfotós kísérteteket fényképez, temetőben, elhagyott házakban, régi erőszakos b–bűncselekmények helyszínén. Hol a saját szemével is látja a jelenést, hol csak a fotón tűnik fel előhívás után, ahogy ezen is. A szellemfotós azonban p-portrékat készít élő emberekről, műteremben, beállítva, megvilágítva, ahogy szokás. És megesik, hogy a lefényképezett emberek mellett, mögött feltűnik egy meghalt rokon. Persze ez csak a sötétkamrában derül ki.
– És ezzel keresi nagyapád a kenyerét? – firtatom hitetlenkedve.
– Generációk óta. Már az ő nagyapja is ebből élt.
Azon töprengek, hogy mondják a dadogást angolul. Megvan: stammering. Valahol azt olvastam, hogy aki hadar, arra érdemes rászólni, hogy beszéljen lassabban, de a dadogást nem illik észrevenni, mert csak annál inkább zavarba jön az illető.
– Miért dadogsz? – érdeklődöm elbűvölőnek szánt mosollyal.
A fiú szemében elborul a kék ég.
– Nem d-dadogok – közli.
– Dehogynem – kötöm az ebet a karóhoz. – De engem ez egyáltalán nem zavar.
Tapintatból egyes. Bevágódásból nulla.
– Jobb, ha csatlakozol az anyukádhoz – fordul el a fiú, és visszaveszi a szórólapot. – Nem kell fizetni.
– De…
– Viszlát – int, mintha egy kellemetlenkedő bogarat hessegetne el. Igaza van.
– Sorry… – suttogom, de a fiú már olyan messze jár, mint a barna hölgy a kísértetfotón. Nem is én vagyok, aki bevonszolja magát a terembe, megkeresi anyát, és lerogyik a szabadon hagyott székbe. A könny sem lehet a sajátom, a szipogás sem, amely az orromban fészkelődik. […]
Ekkor szólal meg anya telefonja.
Nem hívtuk fel apát, jut eszembe, és kitisztul a fejem.
Anya kapkodva veszi elő a mobilt a táskájából, kerüli a rosszalló pillantásokat. Elnémítja a hívást.
Mélyet sóhajtok, a tüdőm megkönnyebbülten fogadja a beáramló oxigént.
– Mi lelt? – ragadja meg anya a karomat, és tőle szokatlan komolysággal néz a szemembe.
– Semmi – nyelek. – Bunkó voltam a sráccal.
Homlokránc. Sok.
– Az alatt a pár perc alatt? – hitetlenkedik anyám.
– Ja – mondom gyászosan.
Az orromra koppint. Akkor szokta ezt csinálni, amikor azt akarja mondani, hogy szeret.
– Nyugi. Feltalálták már a bocsánatkérést.
Karon ragad, nem épp kíméletes módon, és a fiúhoz vonszol. Hagyom magam, végül is okos enged…
– Helló! – hangzik a felszólítás, akárha párbajra hívná ki a srácot. Az meglepve pillant fel. Megismer, elfintorodik. Még egy ilyen, és a következő kép, ami készül rólam, egy szellemfotó lesz.
– Parancsol?
– A kisasszony mondani szeretne valamit.
A kisasszony egyelőre csak imbolyog, mint egy gólya. A srác kérdőn néz rám, de a szeme kéklik, ami bizakodásra ad okot.
Ekkor mentőötletem támad.
– Orsi vagyok – nyújtom a kezemet. A fiú nézegeti egy darabig, mint valami frissen felfedezett új puhatestűt, majd tétován megfogja.
– Jon – szól, és most nem dadog. – Igazából Jonathan, de… izé… a barátaimnak csak Jon.
– Akkor én a barátod vagyok? – hallom a saját hangomat. Mikor lettem ilyen tökös?
– Min múlik? – kérdez vissza, és mosolyog. Most megint hova lett a beszédhibája?
– Hát… – állom a tekintetét. – Nem rajtunk?
– Welcome to York – mondja a fiú, és elengedni a kezemet.
Jon és Orsi. Jól hangzik.
A tömeg oszlik. Tulajdonképpen elfogytak az okok, amiért tovább maradnánk. Ez a gondolat rémülettel tölt el. Holott anya nem siettet, inkább úgy tesz, mintha nagyon lekötné a figyelmét valami a folyosó túlsó végén.
– Te… – kezdem pedzegetni a következő alibi-témát. – Te is az őseid nyomdokaiba lépsz majd?
– Mármint? – bambul.
– Hát, ez a szellemfotós izé…
Határozottan nemet int.
Nézzük egymást egy darabig. A szem nem dadog. […]
– Van telód?
Megütközve húzom elő a mobilomat. Mit gondol ez, Magyarország egy dél-amerikai dzsungel közepén található, és fával fűtjük az internetet? De aztán megértem, hogy szelfizni készül. Vagy hasonló.
– Csinálok rólad egy f-fotót – közli ellentmondást nem tűrően. Nem feltétlenül értek vele egyet. Miért ő rólam, és nem én róla? Miért nem ketten?
Int, hogy álljak a fal elé. Kelletlenül engedelmeskedek. Hát, ez nem lesz egy spontán kép. Az ilyen típusú beállított fotókon mindig úgy nézek ki, mint a legbárgyúbb tekintet címért induló legesélyesebb versenyző.
Ismét megszólal anya telefonja, ezúttal felveszi. Kicsit odébb lép, hogy ne zavarjon minket, vagy mi ne zavarjuk őt.
Jon közben elindította a fotós alkalmazást. Nagy gonddal komponál.
Anya hangosan mond valamit a telefonjába, nem értem.
Idétlenül állok a fal mellett. Vigyorgok.
Nyüszítést hallok a távolból. Kutya? Macska?
Halk kattanás hallatszik, jelzi, hogy Jon végre hajlandó volt exponálni.
– Orsi… – hallom anya hangját.
– Megnézed? – kérdi Jon, és átnyújtja a mobilt. Visszakeresem a képet.
– Kislányom – mondja anya. Sosem szólít így.
A kép pontosan olyan, amire számítottam. Mosolyom, mint a Jokeré, és körülbelül olyan közel áll a természeteshez, mint gumicukor a bioeperhez.
Anya sír.
Jon elkomorodik, és segélykérőn pillant rám.
– Apa… – hallom, de ez nem lehet anya hangja. – Az apukád…
A fényképen, mögöttem…
Zokog. Anya zokog, és mondani akar valamit. Az arca… olyan öreg az arca…
Jon felkiált. Kitépi a kezemből a telefont, és kétségbeesetten bámulja. Majd mellettem terem, kapkodva fényerőt állít, és belenagyít a képbe, hogy jobban kivehető legyen…
… a mögöttem lévő árnyék.
Nem is árnyék.
Egy alak.
Egy arc.
Képtelen vagyok tovább nézni.
– Mi a baj, anya? – ennyit tudok kipréselni magamból.
Jon remegő kézzel adja vissza a mobilt. Valamit mondani akar, de annyira dadog, hogy egyetlen szót sem értek. Szeme könyörög, hogy nézzem meg a képet újra. Kényszerítem magam, hogy nyitva tartsam a szemem, és ne törjem össze a készüléket.
Már értem, miért nem akarja Jon folytatni a családi hagyományokat.
Apa áll mögöttem a fényképen. Nem is áll, hiszen csak az arca kivehető, az is csak azok számára, akik ismerik. A vállam fölött, tágra nyílt szemmel, rémülten néz bele a kamerába. Mint rab a cellájában a kivégzés napján.
– O-orsi – szól Jon. Most helyesen ejti a nevem. – Ez itt… a-az apukád?
Erre nem lehet felelni. Nem akarok. Nem tudok. De a tekintetem nem hazudik.
Jon mély lélegzetet vesz, uralkodik magán.
– Ha ő itt van… A-akkor…
Erőlködik még, de képtelen beszélni.
– A kórházból hívtak… – mondja anya ijesztően monoton hangon. – Egy órája történt… Agyvérzés.
