Csippán Péter
Pincemély
(részlet)
Dorka odaállt az anyja elé, és kitátotta a száját.
– Melyik fogad volt az?
– Nem tudom biztosan. Valahol hátul a bal oldalon.
– Mutasd! Nem látok semmit. Nem, szerintem nincs baj. Csak kellemetlen volt, ennyi az egész.
– Talán valami keményítőszemcse… – próbálkozott az apja. – Nem kellene megmutatni fogorvosnak? Lehet, hogy hajszálrepedések keletkeztek a fogzománcon és…
– Jaj, hagyd már! – torkolta le az anyja. – Nem hiszem, hogy bármi baja történt.
– Persze az is igaz, hogy ha jobban odafigyeltél volna a krumplira, akkor…
– Szóval én vagyok a hibás?
– Miért? Ki készítette a vacsorát?
– Én igenis rendesen megmostam. Na és, ha csakugyan keményítőszemcse, vagy mi a szösz? Vagy esetleg egy nagyobb sódarab? Te ragaszkodsz ehhez a nagyszemű vacakhoz! Ennyi erővel sótömböket is nyalogathatnánk!
Dorka csak állt, és nem értett semmit. Hogy a csudába jutottak el a csendes vacsorától a veszekedésig, egyetlen pillanat alatt?
– Én bemegyek a szobámba, köszönöm a vacsorát! – mondta, de egyikőjük sem figyelt rá.
Fáradt volt, és nem volt kedve ehhez az egészhez. Mostanában egyre többször estek egymásnak a szülei, olyan kis apróságok miatt, mint ez a mosott vagy mosatlan krumpli dolog. Nem értette, mert régebben ilyesmi sohasem fordult elő. Amióta viszont itt laknak, ez már nem az első eset. Mondom, hogy rossz hely ez, gondolta Dorka. Nagyon rossz!
Ahogy átment a nappalin, a szeme ismét megakadt a ketrecen. Az állat megint őt figyelte. Nézték egymást egy darabig, aztán bement a szobájába, és magára csukta az ajtót. Hallotta, hogy a szülei tovább vitatkoznak a konyhában, és már egyáltalán nem a krumpliban lévő kavics volt a téma.
Később jött az esti rutin: fürdés, fogmosás és az esti puszi. A légkör ugyan még mindig hűvös volt, de már érezhetően enyhült valamennyire.
– Jó éjt, anya! Jó éjt, apa! – és csattantak a puszik jobbra-balra.
– Dorka, ugye tudod, hogy…
– Tudom, anya, de most hadd menjek lefeküdni, mert iszonyatosan álmos vagyok.
És ez valóban igaz volt. Ő maga sem értette, hogy miben fáradt el ennyire. Úgy érezte, hogy menten leragad a szeme, egyszerűen képtelen volt nyitva tartani. Szabályos erőfeszítésbe került az is, hogy az ágyáig elérjen, és szinte azonnal el is aludt.
Álmában zavaros képeket látott maga előtt. Először a nagyanyját látta, aki egy kerekesszékben ült, és a kezét nyújtotta Dorka felé, amit ő valamiért képtelen volt elérni. Aztán éles váltás, és újra itt volt az új lakásban az anyjával. Csak ketten voltak, és Dorka álmában tudni vélte, hogy a szülei már elváltak, és az apja azért nincs ott velük. Ő már csak egy vasárnapi, akiért minden második vasárnap jön az apja…
Csatakosra izzadta a pizsamáját. Úgy ébredt fel, hogy legszívesebben sikított volna, hogy elég ebből az egész borzalmas rémálomból! És elég ebből a nedves valamiből, ami az arcába nyomakodik, és meleg levegőt fújtat rá. Meleg, maszatos és fúj! És egyáltalán mi ez?
Amikor kinyitotta a szemét, először nem is fogta fel, mit lát. A sötétben egy nagy, lapos és nedves orr böködte türelmetlenül. Az orr, amit hosszú szőrszálak kereteztek, az arca előtt matatott, szuszogott. Ahogy Dorka jobban megnézte, az orr egy méretes, szőrös pofában és két gömbölyű, fekete szemben folytatódott. Valahol hátul tányérnyi, kerek füleket is sejteni lehetett. Egy egér, gondolta Dorka. Egy óriási egér! És azt tette, amit a legjobb megoldásnak gondolt ebben az esetben: sikított. És csak sikított és sikított, mert úgy látszott, hogy ez a rémálom nem akar véget érni.
Csak másodpercekkel később tűnt fel neki, hogy nem egyedül sikít. A borjú nagyságú egér hátra ugrott, és szemmel láthatóan, füllel hallhatóan ő is sikított. Hogyan tud sikítani egy egér?, villant át Dorka agyán, és a döbbenettől elhallgatott. Az állat úgy tűnt, hogy ebben is utánozza, mert ugyanabban a pillanatban ő is abbahagyta a sikítást. Arra gondolt, hogy ha egészen lassan az ágya végébe húzódik, akkor talán kislisszolhat az ajtón, hogy riadóztassa a szüleit. Legnagyobb meglepetésére azonban az ágya nem volt sehol. Azaz, hogy ő nem volt az ágyában, és ahogyan jobban körülnézett, egyre biztosabb lett benne, hogy nem is a szobájában van. Valami sötét és poros helyen fekszik, már amennyire ebben a félhomályban meg tudta állapítani.
Az egér továbbra is őt bámulta, csupán az orra mozgott idegesen.
– Szia, egér! Jó kis egér vagy, ugye? Nem bántanál engem, ugye? – próbálta meggyőzni inkább saját magát Dorka, aztán óvatosan, kerülve a hirtelen mozdulatokat, felállt.
– Akkor most én mennék is – mondta, és lassan hátrálni kezdett, bár továbbra sem volt arról még csak halvány lila gőze sem, hogy miként is kerülhetett ide, és hogy hol van egyáltalán. Megy ez, gondolta. Az egér nem mozdul. Csak lassan, nyugodtan. Ám ekkor a hátrafelé tapogatózó keze falat tapintott. Bumm, itt a vége. Tett néhány tétova lépést jobbra, aztán balra, de a keze mindenhol falat érzett maga mögött. Hátat fordítani nem mert az állatnak, így aztán az egyetlen értelmes dologhoz folyamodott, ami eszébe jutott: sírva fakadt.
– Szervusz! – mondta egyszerre egy hang a sötétből. Erre Dorka abbahagyta a sírást. Bámult bele a sötét félhomályba, és megpróbálta megtalálni a hang tulajdonosát, de az egér mögötti részeket nem tudta kivenni rendesen. Kézfejével megdörgölte a szemét, hátha így megpillantja azt a valakit, aki ráköszönt, de így sem látott senkit. Az a lényeg, gondolta, hogy van itt még valaki rajta kívül, aki segíthet megmenekülni az óriási egértől.
– Szervusz! – mondta ismét a hang. Dorka csak most vette észre, hogy milyen furcsán is hangzott ez a szervusz. Kicsit kásás volt, mintha az illető teli szájjal beszélt volna hozzá. Különösen az sz-ek nem voltak tiszták. Amikor harmadszor is elhangzott a szervusz, tudta, hogy nem hagyhatja szó nélkül, muszáj reagálnia valamit, mielőtt az illető elmegy.
– Halló! – próbálkozott. – Van itt valaki? – kérdezte és persze rögtön tudta, hogy mennyire ostoba is a kérdés. Valaki ráköszönt, tehát az illetőnek itt kell lennie a közelben.
– Igen, ami azt illeti nagyon is van. Itt állok előtted – hangzott a válasz.
Meresztette a szemét, hátha megpillantja a hang tulajdonosát, de senkit sem látott.
– De hol vagy? – kérdezte. – Sehol sem látlak. Merre keresselek? Az egér mögött, vagy attól balra…
– De hát én nem is vagyok egér! – mondta a hang tulajdonosa, és az egérnek nevezett állat lépett egyet a lány felé. Valahonnan a magasból beszűrődő fénypászmákban Dorka végre teljes valójában megnézhette magának. Csakugyan nincs hosszú farka, de ettől még felőlem lehet egér, gondolta a lány.
– Dzsungáriai törpehörcsög vagyok – mondta amaz, és így, a fényben egyértelművé vált, hogy a hang csakugyan az ő szájából jön, sőt Dorka már azt is tisztán láthatta, hogy beszéd közben mozognak az ajkai. Kicsit furcsán, kicsit másképp, de egyértelműen formálták azokat a szavakat.
– Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Spricc, és ahogyan azt már említettem, dzsungáriai törpehörcsög vagyok.
Világos! Ezt az egészet csak álmodom, gondolta Dorka. Így már érthető, hogy kerültem ide, meg érthető ez a hatalmas, beszélő egér vagy hörcsög vagy micsoda. Oké, akkor csak fel kell ébredni, és kész! A filmekben ilyenkor csak megcsípik magukat, és sitty-sutty, máris lihegve ébrednek a saját ágyukban. Jobb kezével a bal karjához kapott tehát, és teljes erejéből belecsípett. A hatás kedvéért még a szemét is becsukta.
– ÁÁÁÁÁúúúúúúú! Ez nagyon fájt!
Amikor kinyitotta a szemét, csalódottan tapasztalta, hogy még mindig az előbbi félhomályos helyiségben van, és vele szemben ott áll a borjúnagyságú egér vagy hörcsög vagy mi a szösz.
– Te most tulajdonképpen mit csinálsz? – kérdezte a hörcsög.
– Megpróbálok felébredni – válaszolta Dorka. – Biztos vagyok benne, hogy ezt az egészet csak álmodom, és valójában az ágyamban fekszem. Nem tűnik túl valóságosnak, hogy itt vagyok egy sötét, poros helyen, ami akár a pincénk is lehetne, és egy hatalmasra nőtt egé… akarom mondani hörcsöggel beszélgetek. Szóval most éppen ezen vagyok.
– Aha – mondta a hörcsög. – Értem, de sajnos el kell keserítselek. A csipkedés nem fog segíteni, mert nagyon is ébren vagy, nagyon is velem beszélgetsz, és nagyon is igaz, hogy a ház pincéjében vagyunk.
– De hiszen ez sokkal nagyobb, mint a pincénk! – fakadt ki Dorka.
– Az, hogy mi mekkora, nézőpont kérdése. Én például mindig ilyennek ismertem. De azt hiszem, hogy nem árt, ha tisztázunk egy-két dolgot, mert elég kevés az időnk.
– De hát a pince…
– Kérlek, most hadd beszéljek én! A legegyszerűbb, ha a dolgok közepébe vágunk. Igen, az ágyadban aludtál el, de mi a magunk méretére zsugorítottunk, kicsempésztünk az ágyadból, és lehoztunk ide. Mindezt azért tettük, mert egy ősi és homályos jóslatot próbálunk követni. És most arra kérlek, gyere velem, mert már várnak ránk. Ennyit dióhéjban, hogy stílusos legyek.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte a lány.
– Ha azt mondom, szemmel tartunk már egy ideje?
– Szemmel tartottatok?
– Igen, szemmel tartottunk. De kérlek! Azonnal indulnunk kell!
Dorka gyors számvetést végzett. Egy: itt marad, és nem megy sehová. Ebben az esetben gondolnia kell arra, hogy magára haragítja a nagyra nőtt hörcsögöt. Kettő: megbízik benne, és követi szó nélkül. Ha bántani akarna, már megtette volna, okoskodott Dorka, és elindult az állat után.
