Nagy Bandó András
Sárguló lapok
Apád mellé ülsz,
kezében megsárgult lapok.
Azt mondja: – Nézd csak!
Ez a fiú itt én vagyok.
Nézed a fotót,
nem érted, s kinyögöd egyszer
csak: – Mondd meg, apa,
mért van a kezedben fegyver?
Apád csak hallgat,
oka van: nehéz a válasz.
– Honnan is kezdjem –
kérdezi –, kettőt találhatsz!
– Világháború?
– Annál szebb: forradalom.
– Az ötvenhatos?
– Az. Immár elmondhatom.
– Él még az emlék?
– Most volt, nem is olyan rég.
– Itt sulis lehetsz.
– Igen, gyerek voltam még.
– Öltél is? Lőttél?
– Először még senkire.
Mert ránk se lőttek.
– Másodszor igen? Kire?
– Orosz tankokra.
– Nem volt benned félelem?
– Csak félelem volt.
Mert az egyetlen életem…
– Tudom, vigyázzuk!
– Ott mégis kockára tettük.
– Bátor vagy, apa!
– Voltam. És a bajt kerestük.
– Hősök születtek.
– Igen, de figyelni tudsz tán:
haltak is hősök,
vérük ott folyt el az utcán.
– Irigy vagyok rád!
Ott voltál a barikádon!
Megélt történelem,
én csak könyvekből látom.
– Tudod jól, fiam,
elvesztettem barátomat.
– Mesélted, apám.
– S ott lőtték el jobb lábamat.
– Azt nem sajnálod.
– Azt nem, de tudod, a bánatunkat:
elsirathattuk
pár napos szabadságunkat.
Jegyezd meg, fiam:
ilyen áron is megérte,
bal lábamat is
odaadtam volna érte.
Múlnak a napok.
Hőseik semmibe vesznek.
Sárguló lapok
jutnak az emlékezetnek.
