Ecsédi Orsolya
Feketefehér
– Mi fehér?
– A hasunk!
– Mi fekete?
– A hátunk!
– És még?
– A szárnyunk!
– És még?
– Semmi más! Minden más fehér!
– Helyes! Ügyesek vagytok!
Kicsöngettek. A kis pingvinek kitódultak az osztályteremből az aulába.
Az osztályterem is fehér volt. Az aula is fehér volt. De fehér volt a tornaterem, az ebédlő és az udvar is. Mert mindegyik hóból és jégből készült.
– Ebédidő! – kiabálta a tanítópingvin.
Pong elgondolkodva piszkálta az ételt. Halat kaptak, mint minden nap. A pikkelyek ezüstösen csillogtak a hótányérokban.
– Tanár úr, ezt a színt hogy hívják? – kérdezte Pong.
– Félig fekete, félig fehér – simogatta meg a fejét a tanítópingvin. – De ezt majd csak harmadikban tanuljuk.
– Hm. Akkor viszont nem igaz, hogy minden más fehér! – csóválta a fejét Pong.
A tanítópingvinen a türelmetlenség jelei látszottak.
– Ezt majd, ha nagyobb leszel, megbeszéljük. Addig legyél türelemmel.
– De én most akarom megbeszélni! Mert azt viszont most tanuljuk, hogy minden más fehér, ami nem a hátunk vagy a szárnyunk! És ez egy nagy átverés!
A tanítópingvin ingerülten felborzolta a tollait.
– Már megint szemtelenkedsz? Minden fekete vagy fehér, és punktum! Legrosszabb esetben félig fekete, félig fehér. De ezt még ráértek megtudni, csak összezavarná a gondolkodásotokat. A világ fekete-fehér. A pingvin fekete-fehér. Lezártam a vitát!
– A pingvin? – vonta fel a szemöldökét Pong. – És milyen színű az a nagy folt a fülünknél? Az se nem fekete, se nem fehér.
A tanítópingvin az asztalra csapott.
– Miről zagyválsz? Nincs ott semmi!
– Itt – mutatta Pong a saját feje két oldalán, aztán a tanítópingvin fején is megpróbálta, de az a szárnyára csapott. – Olyan színe van, mint a napnak. Nem fekete. Nem fehér. És nem is félig fekete, félig fehér. Nagyon szép szín!
A zajra odatódult az asztalhoz a teljes tanári kar. Egymás szavába vágva bizonygatták Pongnak, hogy nincs ott semmi. És követelték, hogy azonnal fejezze be a rendbontást és zavarkeltést.
Pong már azt sem tudta, hogy hihet-e a saját szemének.
Később, amikor mér az udvaron voltak, körülvette az egész osztály.
– Én is látom ám azt a foltot – kezdte az egyik kis pingvin.
– És azt is látjuk, hogy se nem fekete, se nem fehér – értett egyet egy másik.
– Vajon hogy hívhatják ezt a színt? – töprengett egy harmadik.
– Talán nincs is neve! – találgatott egy negyedik. – A felnőttek valószínűleg tényleg nem is látják. Annyira jól megtanulták a feketét és a fehéret.
– Akkor nevezzük el! – dobta fel az ötletet egyikük.
Mindenki belelkesedett. De arra is hamar rájöttek, hogy nem is olyan könnyű nevet találni egy olyan színnek, ami se nem fekete, se nem fehér.
– Legyen mondjuk a neve... uhog! – vetette fel valaki.
– Á, ahhoz túl szép! Legyen inkább libonka!
– Nem jó! Sokkal jobban illik rá a puttyán! Csak próbáljátok kimondani! A fülünk puttyán! Hát nem klassz?
– De, ez tényleg egész jó. Viszont mit szólnátok ahhoz, hogy sárga?
– Fúj. Ez eddig a legbénább. Egy ilyen gyönyörű színnek nem lehet ilyen hétköznapi neve!
– Oké, igaz. Akkor mondjuk a szuszmif?
– Hű, ez jó! Szuszmif! Nem csak a foltunkra illik, hanem a napra is!
– Megszavazzuk?
Megszavazták. És annak ellenére, hogy senki más nem értette, miről van szó, használni is kezdték. Körülöttük meg mindenki csak lesett, hogy megőrültek, vagy mi.
Kihullott az egyik szuszmif tollad! Milyen szuszmif ma a napkelte! Beszuszmifodott a szemed, eszel te elég halolajat? Ilyeneket mondtak. Egészen addig, amíg maguk is fel nem nőttek, és rá nem jöttek, hogy ilyen szín nincs is.
