Papírhajó - Primér/Primőr

 

 Majoros_N__ra.jpg

 

Majoros Nóra

 

Az angyalok állata

 

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.

− Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.

Körülnéztek az angyalok is.

− Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.

− Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.

A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.

Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét.

− Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta.

− Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák.

− Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.

A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és megremegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket.

Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka.

− Kész az állat.

A Jóisten arca felderült.

− Mutasd!

A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani.

− Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka.

A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott.

− Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka.

− Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam.

− Akkor hát odaadjuk az embereknek?

− Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák.

Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt.

− Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.

Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.           

 

 

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny.

Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek.

Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe.

Végigélte a rókák keserves életét. Megszületetett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly.

Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén.

− Hogy haltál meg, angyalkám?

− Lelőttek.

− Fájt nagyon?

− A pokol tüze lehet ilyen kín.

− Az élet milyen volt?

− Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam.

− Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét?

− Keserves bizony.

− Az erdő milyen?

Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán.

− Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremtményed, mint az erdő.

A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt.

− Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat.

− Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra?

A Jóisten rázta a fejét.

− Hát akkor?

− Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem?

Szent Hubertusz bólogatott.

− Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna.

− Mondjad, szentem.

− A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.      


 Főoldal

2017. április 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA