Adamik Zsolt
Mese pöttyök esetére
AnniPanni épp a Táltos utcában totyogott Sábakutyával, mert az beszélni akart a tengeralattjárós törpékkel, csak nem tudta, hol laknak. És akkor odaröpült AnniPannihoz egy katicabogár, a vállára ült, és azt mondta:
– Figyelj csak, nekem most el kell ugranom, kiszabadítani a Lófogú Szamurájt, nem lehet, hogy addig vigyázol a pöttyeimre?
Sábakutya észre sem vette a katicabogarat, olyan pici volt – úgyhogy nem szólt bele a dologba. Különben is el volt foglalva a szaglászással, mert a tengeralattjárós törpék megtalálása nem egyszerű dolog.
– Rendben – mondta AnniPanni, mert bár a katicabogár erősen bandzsított, alapvetően jó fejnek tűnt. – Vigyázok, csak siess vissza értük, jó?
– Oké, köszi! De oda ne add őket senkinek! – mondta a katicabogár, rádobta AnniPannira a pöttyeit, aztán kardot rántott, és elrobogott kiszabadítani a Lófogú Szamurájt.
AnniPanni pedig csupa pötty lett. Nem is hét, hanem 45378 pettyes. Volt rajta pici pötty, nagy pötty, pirosabb pötty, rózsaszín pötty, paprikapötty. Pöttytenger lett AnniPanni – pont, mint egy katica.
Csak a katica elfelejtette mondani, hogy a pöttyök viszketnek, sőt, olykor még fájnak is. AnniPanni mocorgott, dörgölőzni akart, kaparászni őket, de nem volt mit tenni, ha megígérünk valamit egy katicának, akkor azt meg kell tartani. Úgyhogy igyekezett nem levakarni magáról pöttyöket. És mivel ettől a sok mindentől a tengeralattjárós törpék még nem lettek meg, ő meg Sábakutya baktattak tovább a Táltos utcán. És akkor a Nagytemplomnál szembejött velük Basabusa bácsi.
– Hű, te lány – állította meg Annipannit. – Azok ott valódi katicapöttyök rajtad?
– Az bizony – bólogatott AnniPanni. – Pontosan 45378 darab.
– Hohó! – ámélkodott Basabusa bácsi, és akkora lett a feje az irigységtől, mint egy túltöltött vizes lufi. – Kaparj már le nekem néhányat! Hiszen ez még a csivigyémántnál is nagyobb kincs!
– Dehogy kaparok – közölte AnniPanni, és úgy rázta a fejét, hogy a szöszke haja táncot járt a feje körül. – Megígértem a katicának, hogy vigyázok rájuk.
– Ha nem adod, elveszem! – mennydörögte Basabusa bácsi, és már nyúlt volna, hogy eltegye a pöttyöket a bukszájába, amikor Sábakutya odaállt kettőjük közé, és megkérte a bácsit, hogy egy kicsit arrébb hőzöngjön, már ha lehet. Nagyon ügyesen kérte, mert Basabusa bácsi úgy elfutott, hogy ottmaradt a bukszája, és útközben megbüntette a rendőr is gyorshajtásért.
Annipanni megnézte: tele volt a buksza csivigyémánttal. Az meg pont jó lesz majd a Kisbandinak Star Wars-os legóra.
Mentek tovább Sábakutyával. És, valahol már a sarkon, ahol a sárga motor szokott állni, odarecsegett melléjük a kegyetlen Vasszajkó.
– Kirrkurr – dürrögte a borzasztó Vasszajkó –, katicapötty ez, én mondom, katicapötty ez, én mondom!
– Igen, az – és AnniPanni még hozzátette –, kéne, mi?
– Aha – mondta a Vasszajkó. – De mivel megígérted a katicának, hogy senkinek nem adod oda, inkább elmegyek a szerszámboltba jancsiszeget venni. Szevasztok!
És huss: már ott sem volt. Olyan gyorsan elverdesett, hogy csak az egyik piros szárnytolla maradt ott.
– Ez meg pont jó lesz apának a zakójába díszzsebkendőnek – gondolta AnniPanni. Baktattak, baktattak volna tovább, mert Sábakutya szagot fogott, amikor odalépett hozzájuk a Bizerga boszorkány.
– Ohhó, hajja, kedveském – hízelgett a vénséges Bizerga boszorkány, és bütykös ujjával AnniPanni orra felé kapkodott. – Add nekem a katicapöttyeidet, kincsem. Hát nem tudod, micsoda érték az? Tudnék belőle főzni fiatalító kencét, hogy megint szép legyek...
– Nem adhatom oda – ijedt meg egy picit AnniPanni. Aztán kihúzta magát, mert eszébe jutott, hogy azért micsoda dolog ez, hogy valaki így idejöjjön kellemetlenkedni, még akkor is, ha az illető egy boszorkány. – Megígértem a katicabogárnak, hogy vigyázok rájuk!
– Így bizony – közölte a katicabogár, akivel éppen akkor ért vissza a villamos. A katica kardot rántott, és úgy elpáholta a Bizerga boszorkányt, hogy az alig győzött az Állatkertig elfutni, ahol végül tevegondozó lett, és boldogan élt, míg meg nem halt.
– Szia! – köszönt aztán AnniPanni. – Mi lett a Lófogú Szamurájjal?
– Á, semmi – rázta a fejét a katica. – Félreértés volt, mert amikor felhívott, azt értettem a telefonban, hogy „Segítség!”, de ő azt mondta, hogy „Figyelj, tudnál majd venni hazafelé jövet korpáskekszet meg egy kis sós stanglit?” De látom, megvannak a pöttyeim, vissza tudnád adni őket?
És AnniPanni visszaadta. Hogy az milyen jó érzés volt! És a katicabogár, mielőtt hazarepült volna, adott AnniPanninak egy varázspuszit.
– Ez meg pont jó lesz anyának, ha jön a diplomaosztója – gondolta AnniPanni.
Úgyhogy AnniPanni és Sábakutya gyorsan hazaszaladtak. És mindenki nagyon örült annak, amit a pöttyőrzésből hoztak: Kisbandi a csivigyémántnak, apa a dísztollnak, anya pedig a varázspuszinak.
– Ha megkérnek, hogy ne vakard le a pöttyeidet, az a leghelyesebb, ha nem vakarod le – állapította meg végül AnniPanni.
– Bizony – bólogatott Sábakutya.
– Bizony – bólogatott anya meg apa meg Kisbandi.
– Bizony – bólogattak a tengeralattjárós törpék a Táltos utca végében az ereszcsatornába bújva, de azt éppen akkor nem hallotta senki sem.
