Kovács Dominik és Viktor
Viharköröm Kamorka kertjében
– Milyen jó lesz újra otthon! – kiáltott fel Zalán, mikor eszébe jutott a park, ahonnan a hullámdalú lány Harmatkövek Országába röpítette. – El sem hiszem, hogy mindjárt ott vagyunk Viharköröm Kamorkánál! Megszerezzük a harangot, odaadjuk Mandulának és már mehetek is haza.
Aztán hirtelen Szöcskegyúró Éliás férkőzött a gondolatai közé, Harcsafaragó Izidor, Aranyszív anyóka, Pipere Malvin és az egérárpa-fiú, a zöldcsend-asszony.
– Igazad volt, Harmatkövek Országa valóban gyönyörű. Egyáltalán nem bántam meg, hogy meg kellett tennem ezt az utat. Remélem, egyszer megszűnik Ötszázéves Gőg hatalma felettetek, és mindnyájan szabadok lesztek.
– Régóta terveztem, hogy egyszer elhozlak ide – mosolygott a hullámdalú lány. – Amikor először megláttalak, három- vagy négyéves lehettél; épp megsértődtél az anyukádra, amiért rád szólt, hogy ne a darázsfészek közelében játssz.
Zalán mosolygott, szégyenlősen hunyorogni kezdett.
Széles kerítéshez, lelakatolt paprikakedv-kapuhoz érkeztek.
A hullámdalú lány felsóhajtott.
– Nem lesz egyszerű bejutnunk Viharköröm Kamorkához – vélekedett. – Körülbelül negyedévente rádöbben, hogy mennyire gyűlöli az akácerdőket, örülhetünk, ha ilyenkor csak lelakatolja a kapuját, mint most. Volt már, amikor áprilisban hózivatarral lepett meg bennünket!
Zalán kiáltozni kezdett.
– Viharköröm Kamorka! Viharköröm Kamorka!
– Ezzel csak felmérgesíted – beszélt a hullámdalú lány, és énekelt.
Ezüstcsőrű kakukk, nézd csak,
Rőt a dala, zafír szeme,
Hangjára agg varjú röppen,
Vigyél el, Szél, valamerre!
Nem nyílt a paprikakedv-kapu.
– Pedig úgy hallottam, nagyon érzékeny a művészetekre…
Várakoztak. Bent a kertben időnként pulykafejjé lilultak, bugyrosodtak az almafák.
Nem nyílt a paprikakedv-kapu, hiába fújta öt nótáját egyszerre a hullámdalú lány.
Zalán türelmetlenkedve járkált a kerítés mentén.
– Hű, de szeszélyes, makacs uraság ez a Viharköröm Kamorka – élcelődött –, kíváncsi vagyok, vajon hogy tudja megóvni a saját gyümölcsfáit a rigolyái okozta fagyoktól! Bár amennyire bolond egy alak, lehet, ilyenkor nem is gondol rájuk, hiába ápolgatja, metszegeti őket egy éven keresztül!
Hirtelen kiegyenesedtek a fűszálak, dér és köd hullott mindenre.
– Megbántottatok! Megbántottatok! – a töpörödött, potrohos Viharköröm Kamorka gyér haja teljesen begöndörödött a felháborodástól, mikor kinyílt a paprikakedv-kapu, és a házigazda előbukkant a jövevények előtt.
– Én Viharköröm Kamorka vagyok, szél és zimankó nagyura, és ti megbántottatok!
– Nem akartunk megbántani, ne haragudj. A segítségedet kérjük – motyogta a hullámdalú lány. – És szeretnénk látni a kertedet, mert úgy hallottuk, igen szép.
– Persze, persze – dünnyögött Kamorka. – Bolondnak neveztek, de azért kell a segítségem! Még mit nem!
– Ötszázéves Gőg lánya, Mandula akar mindenáron egy sárga harangot a te kertedből! – mondta kétségbeesetten Zalán. – Ha nem teljesítem a kérését, örökre itt ragadok Harmatkövek Országában, Ötszázéves Gőg rabszolgája leszek!
– De hisz adtam már Mandulának egy harangot… az nem elég neki? – kérdezte szél és zimankó nagyura.
Zalán lesütötte a szemét.
– Azt én eltörtem.
Viharköröm Kamorka hosszan bámult maga elé, csodálkozott.
– Nem hittem volna, hogy az én harangjaimat szét lehet törni. Minden bizonnyal ez azért eshetett meg, mert Mandula sosem figyelt oda a dalra, ami a harangból szólt. Holmi ócska, csilingelő játékszernek hitte, idővel azzá is lett; ripityára törött.
Zalánék észrevették, hogy a paprikakedv-kapun belül vannak.
– Jöjjetek hát! – szólt megenyhülve Viharköröm Kamorka a barátokhoz.
A kerti ösvényen haladva vizet szóró szobrok néztek rájuk. Viharköröm Kamorka ugyanis tizenhat szépanyjáig felmenően szobrot állíttatott az őseinek, s időnként megállt beszélgetni velük. Meg is sértődött néha egyikre-másikra.
Fél óra is eltelt, mire elértek a Harangok Fájához.
– Szúbogarak, hernyók falják a belsejét – beszélt Viharköröm Kamorka.
Pontosan kilencszáznegyvenkét sárga harangocska illatozott a fán, nem látszott rajta betegség nyoma.
– Válasszatok hát egyet! – Viharköröm Kamorka most barátságosan mosolygott.
A hullámdalú lány jó ideig mustrálta a különös terméseket, mire kiválasztotta a legformásabb harangot.
Erős vagy és boldog vagy, tudom jól,
Ügyelj, homloktű-lidérc van elég,
Száradt galagonya, nyelőfüst-lég,
S lehet az ellenfél színaranyból.
– Jól jegyezzétek meg, mit mond a dal – mondta Viharköröm Kamorka.
Zalán is kezébe vette a különös hangszert.
Gyíkszemed van, mondták, te dühöngtél,
Vártad, míg körbenő a borostyán,
Azt hitted elrejt; súly voltál ostyán,
Sokat tudsz már, fújhat rád hideg szél.
– Mennyi mindent megtanultam itt, Harmatkövek Országában! – a sárga harang fénylett, Zalán hunyorgott.
– Fogytán az időnk – szólalt meg a hullámdalú lány. – Még ma el kell érnünk a villámdac-palotába.
Viharköröm Kamorka füttyentésére felhő ereszkedett a két barát elé.
– Elvisz titeket oda – vigyorgott szél és zimankó bohókás, töpörödött, agg nagyura. Zalán és a hullámdalú lány felmásztak a felhő tetejére.
– Minden jót nektek! – kiáltotta Viharköröm Kamorka, s egyszeriben virágba borult a kert minden gyümölcsfája.
– Vajon hány percig marad ilyen jókedvű? – nevetgélt a hullámdalú lány, miután a felhő elszállt a kert felett.
– Ötszázéves Gőg arra számít, hogy a rabszolgája maradok – beszélt Zalán. – Most majd nagy meglepetés éri!
A felhő a Diószemnyi Rónaság felé indult. Zalán és a hullámdalú lány a magasból egyetlen hatalmas akácerdőnek látta Harmatkövek Országát. Ha lejjebb ereszkedtek, azokat a helyeket is megszemlélhették, ahol útjuk során megfordultak. Kíváncsian várták, hogy megtudják, mi történt a különös alakokkal, akikkel találkoztak.
