Kertész Erzsi:
Hús vagy rizsa?
Lopez a pultnál állt, és az aznapi bevétel hűlt helyét szemlélte a kasszában. Antika hátul, a konyhában tevékenykedett. Csakúgy, mint három hete minden nap, ugrásra készen, hogy ha Lopez bekiabálná, hogy, teszem azt „Két kávé és egy zserbó rendel!”, akkor azonnal tálcára rakhassa a finomságokat. Lopez azonban ma sem kiáltott be semmit, legföljebb néha-néha szűrődött be a konyhába egy dühös szitok:
– Ezek az átkozott cecelegyek!
A három hete tartó eredménytelen várakozás volt az oka annak, hogy Lopez oda sem figyelt, amikor a bejárati ajtóra rávetült egy árnyék. S még a halk csilingelés is csak nehezen győzte meg arról, hogy megérkezett az Állat Kávézó első vendége!
Lopez a váratlan fejlemény hatására gyorsan összeszedte magát. Ahogyan azt az elmúlt hetekben begyakorolta, fontoskodó arckifejezést öltött, és az elfoglalt, ám mégis kedélyes vendéglátós több évtizedes rutinjával emelte szemét az újonnan érkező kedves vendégre.
A kedves vendég első pillantásra vérszomjas tigrisnek látszott.
Lopez gyorsan oldalra kapta a pillantását, majd újra odanézett, hogy immár végleg meggyőződjön róla: bizony, a kedves vendég egyfolytában tigrisnek látszik!
És nem holmi aranyos kis tigriskölyöknek. Sokkal inkább harapós kedvű, kissé már vénecske, de annál vérszomjasabb példánynak.
Lopez híres volt a lélekjelenlétéről. És a lélek most sem hagyta cserben: jelen volt.
– Á! Üdvözlöm a kedves vendéget! – rikkantotta színlelt derűvel, és a legtávolabbi asztalra mutatott. – Kérem, foglaljon helyet, azonnal jövök!
– Ugyan, hova menne? – kérdezte halkan, nagyon halkan a Tigris.
– Az étlapot hozom Önnek – dadogta Lopezből a lélek, mert már csak ő volt jelen.
– Megvagyok nélküle! – vakkantotta oda a Tigris, és merőn Lopez szemébe nézett.
Lopez annak idején megnyerte az antilop-iskolai bátorságpróbát éjszakai fűben-osonás kategóriában. De most, mi tagadás, Kínába szállt a bátorsága.
Közben a morcos Tigris egy közelebbi asztalhoz telepedett. Éles körmeivel szórakozottan csíkokat karcolt az asztal értékes fájába, miközben le nem vette a szemét Lopezről.
– Éhes vagyok! – suttogta.
Ekkor történt, hogy Antika megunta a konyhai szolgálatot, mely nem állt másból, mint üres porceláncsészék rendezgetéséből. Társaságra vágyott, ezért kecses szökellésekkel beugrált a kávézóba.
– Jaj, Lopez, megesznek a legyek! – megtorpant. Aztán felkiáltott:
– Úristen, Lopez! Ott ül egy tigris, annál az asztalnál! – Egész testében reszketni kezdett.
Lopez próbálta menteni a menthetőt.
– Bizony, egy tigris, Antika! Hát nem fantasztikus? Ő az első vendégünk! Ezért akciós krémes jár neki!
Antika földbe gyökerezett lábbal bámulta tovább a nagyvadat, és közben azt hebegte:
– De Lopez! Ez egy tigris…!
– Úgy ám, egy kedves vendég! – sziszegte villámló szemmel Lopez, elszánva magát akár arra is, hogy krémessel tömje be mind Antika, mind a látogató pofazacskóját.
– A konyhafőnök mai ajánlata – fordult a Tigrishez – habos kapucsínó, kókuszkocka, valamint…
– Hús nincs? – kérdezte kissé ingerülten a Tigris. Szeme most nagy sebességgel villódzott ide-oda a két antilop között.
– Húúúús? – Lopez megjátszott elképedéssel vonta fel a szemöldökét. – A Sütemények Világnapján?
Most a Tigrisen volt a meglepődés sora. Csöppnyi zavarodottság vett erőt rajta, de aztán újra elkomorult.
– Nem eszem süteményt. Csak húst! És végszükség esetén valamilyen köretet, esetleg.
– Van rizsa! – ragyogott fel Lopez szeme. – Ugye, Antika?
Antika még mindig a pult szélébe kapaszkodott, de reszketése az elmúlt percekben sokat javult.
– Van rizsa – nyögte. – Van tejberizsa, rizskoch, gyümölcsrizs…
– Nem kell a rizsa! – bömbölte a Tigris, és az asztalra csapott.
A kakadutollakkal teletömött díszváza az ütés hatására átszelte a teret, és hangos csörömpöléssel a kávézó túlsó végében landolt. Már Lopez is csak lapított, és zavartan gyűrögette zsebes kötényét, az Állat Kávézó hímzett feliratával.
A Tigris hirtelen fölállt. Antika és Lopez egy szempillantás alatt a fagylaltos pult mögött termett. Csak a fülük hegye kandikált ki a cukrozott tölcsérek mögül.
– Mit ugrálnak? – mordult fel az éhes Tigris. – Most kimegyek a mosdóba. Mire visszajövök, legyen az asztalomon egy tányér frissen sült húsétel! – Majd zavart köhintés kíséretében a mellékhelyiség felé vette az irányt.
– Lopez! – kiáltotta remegve Antika a fagylaltos pult mögött. – Egy tigris van a vécében!
Lopez ráförmedt a barátjára.
– Ó, fogd már be, Antika! Hadd gondolkozzam!
– Min gondolkodsz, amikor tőled két méterre épp egy tigris pisil?!
– Hát, azon, hogy mihez kezdjünk vele!
– Úgy érted – Antika szeme elkerekedett –, hogy végezzünk vele?! De Lopez, én erre nem vagyok felkészülve!
Barátja azonban leintette.
– Félreértesz! De ne izgulj! Csak hallgass értelmes arccal, én meg majd beszélek, oké?
– Nem szereti a rizsát – emlékeztette Antika Lopezt, de a válaszra már nem jutott idő. Vízcsobogás jelezte, hogy a kedves vendég elhagyni készül a mellékes helyiséget.
S már ott is állt előttük újra. Szeme villámokat szórt, amikor meglátta az üres asztalt.
– Eddig türelmes voltam – kezdte fenyegető hangon, de Lopez félbeszakította.
– Uram, ugye tisztában van vele, hogy a húsevés milyen veszélyes lehet?
– Már akinek! – heherészett a Tigris.
– Önnek mindenképpen! – vágott ismét közbe Lopez. – A tigrisek körében egyre gyakrabban előforduló, végzetes kimenetelű hús-allergiára gondolok, Uram.
A Tigris eltátotta a száját. Antika apró sikolyt hallatott a fehéren villogó fogsor láttán. Lopez azonban rendületlenül folytatta.
– A Sütemények Világnapját is kifejezetten a tigrisek miatt rendezik. Hogy ki ne haljanak. És éhen se haljanak. A nap szlogenje úgy szól, hogy „Fánk a pofánkba!” Mióta ilyen veszélyessé vált a húsevés…
– Veszélyessé? – csodálkozott egyszerre a Tigris és Antika, de utóbbinak eszébe jutott, hogy értelmesen hallgatnia kell, ezért gyorsan javított:
– De még milyen veszélyessé! – aztán okosnak szánt arccal elhallgatott.
Lopez, aki nemcsak a bátorságpróbán jeleskedett, hanem színjátszó szakkörre is járt egykor, belelendült a szerepébe.
– A húsevés számos tigris vesztét okozta már! Gondoljon csak bele! Biztos ismer egy-két fajtársát, akik már nincsenek közöttünk…
A Tigris elkomorodva bólintott.
Lopez tovább ütötte a vasat.
– Na, és mit ettek? Mondja meg őszintén! Mit?!
A Tigris elszörnyedve meredt Lopezre.
– Húst ettek! Semmi mást, csak húst!
– Na ugye! – csapott le Lopez, és már emelte is ki a pultból a vaníliás rizspudingot.
– Kóstolja meg ezt! Ígérem, nem bánja meg!
A Tigris lerogyott a legközelebbi asztalhoz, és emlékek fátyolozta üveges tekintettel kanalazni kezdte a rizspudingot.
– Na, hogy ízlik? – kérdezte győzelme biztos tudatában Lopez.
– Hát… nyamm… kicsit a gazellahúsra emlékeztet… nyamm… inkább csak az utóíze. De ha muszáj, meg lehet szokni éppen.
Eltolta magától a félig kiürült pudingos tálkát.
– Ezt a kicsit meghagyom. Ugye, nem baj? Még szoknom kell az új izét… Ízét.
Antikáról lehullott a szájzár. Megkönnyebbülten szökkent elő a pult mögül.
– Köszönjük, hogy benézett hozzánk! Jöjjön máskor is!
Észre sem vette Lopez villámló tekintetét.
A Tigris azonban komolyan vette a kedves meghívást. Jött is azután, minden nap! Néha kicsit húsevő kedvében volt, olyankor Lopez hosszabban elbeszélgetett vele, és rizsát is kapott, körítésnek. Néhány hét múltán már elkötelezett vegetáriánus volt. Ekkortájt ötlött Lopez eszébe, hogy biztonsági őrként alkalmazza őt a Kávézóban.
Így lett a Tigris az Állat Kávézó állandó, megbecsült munkatársa. Bundáján csinos tábla hirdette: Állat Security. Ideje nagy részében a kávézó árnyas teraszán üldögélt egy hintaszékben, és verseket olvasott. Máskor „Rizibizi” címmel táplálkozástudományi folyóiratot szerkesztett, kifejezetten tigrisek számára. Ezeket időnként elszórta a dzsungelben.
A gúnyolódó fajtársakkal pedig nem sokat törődött. Csupán mindentudó arckifejezéssel azt dünnyögte utánuk:
– Majd rájöttök, hova vezet az a rengeteg hús!
Kasza Juli illusztrációja
