A mi ezerkilencszázötvenhatunk
Na, ez a MI az, ami nincs. Legalábbis mint a magyarok közössége, mint nemzet nincs, mert az 1956 előtti évtizedben és az utána következőkben mindmáig sokan és sokat tettek azért, hogy ne legyen. De volt-e valaha is „nekünk”(?), magyaroknak történelmük során valódi (legalább lelki) közösségünk, nem inkább csak egyes magyarok lelki készültsége létezett a közösségre, a szent (nek vélt) ügyek, értékek közös vállalására? Szeretjük azt hinni, szeretünk úgy emlékezni, hogy legalább az alatt a tizenhárom nap alatt volt. Pedig hát, sajnos, akkor sem, hiszen nem csak az oroszok álltak a barikád túloldalán, nem az oroszok öltöztek be állatias tettekre is képes pufajkás karhatalmistának, és a forradalom vérbefojtása után is „mi”(?), magyarok (némi külső támogatással) tartottuk zsarnoki uralom alatt magunkat a Kádár-korszakban. (Van-e min csodálkoznunk napjainkban?)
De mielőtt belezavarodnék, szeretném hangsúlyozni, hogy a mi mindettől függetlenül mégis, a magyarok nagy többségét átölelve, akkor is létezett. Sőt, ma is létezik: azon mai magyarok lelki-szellemi értékközösségeként (pártállástól függetlenül), akik a forradalom és szabadságharc legáltalánosabb célkitűzéseit és rövid időre elért eredményeit, a nemzeti függetlenséget, a többpárti parlamentáris demokráciát, a demokratikus szabadságjogok és az emberhez méltó (gazdasági, szociális) életkörülmények biztosítását vállalják, ma is a legszentebb ügyeik közé sorolják, s ebből következően, a sárba tiprásuk során létrejött hatalmi berendezkedést és annak bűneit elítélik. Nem olyan bonyolult ez azért…
Így, ezáltal vallhatjuk mi, 1956 után születettek is a magunkénak, személyes ügyünknek a forradalmat, vállalhatunk közösséget a forradalmárokkal, és hajthatunk fejet tisztelettel az emlékük előtt. Én is például (mert a MI mindig az énekből tevődik össze – minden hivalkodás nélkül), aki debreceni egyetemistaként már a nyolcvanas évek elején, október 23-án albérleti lakásunkban egy szűkebb baráti társaságnak tartottam előadást Gosztonyi Péter ronggyá olvasott, lapjaira hullott könyve alapján (1956 A magyar forradalom története, München, 1981), s aki 1989. március 15-én Gyulán, Petőfi szobra előtt már első mondatával 1956-ra emlékeztetett és az akkor történtekkel vont párhuzamot. Ki többet, ki kevesebbet, én ennyit tehettem, tudtam tenni.
És létezik a mi, ebben a Bárkában, egyrészt a szerkesztők, szerzők, olvasók ’56 emlékének áldozó közösségeként, másrészt elsősorban a szűkebb régió 1956-jára koncentrálva. Ugyanis ennek a számnak az anyagát jórészt 1956 jegyében állítottuk össze: már az e sorokat megelőző szépirodalmi összeállítás egy része is az ötven évvel ezelőtti eseményekre utal, de a továbbiakban tesszük közzé a Békés Megyei Könyvtár és a Körös Irodalmi Társaság által Békés megyei alkotók számára kiírt szépirodalmi pályázatának díjazott alkotásait, a Műhely rovatunkban, memoár, interjú és tanulmányok idézik fel a Békés megyében történteket, de a kritikai rovatunk is az ’56-tal, illetve a Kádár-korszakkal kapcsolatos szépirodalmi és társadalomtudományi kiadványokkal foglalkozik.
Mi így próbálunk emlékezni és emlékeztetni, tisztelegni az arra méltó elődeink (és kortársaink) előtt…
Megjelent: Bárka 2006/5
