„Talán egy-két klasszikus, mesteri módon
megírt krimi is ráférne arra a listára”
Majoros Sándorral Szepesi Dóra beszélgetett
– A novellák a mozgósítás idején játszódnak, a boldog békeidők utolsó pillanataiban. Irodalmi szempontból ismeretlen terep ez, a szarajevói merénylettől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot mutatja be, ahogyan a Monarchia hadserege Bosznián át vonulva készül a szerbek elleni összecsapásra.
A bemutatón elmondta, hogy tizenkét éves kortól bárkinek a kezébe adható a könyv. Egyetértek, sőt, úgy gondolom, érdemes lenne az iskolákba bevinni ezeket a novellákat, annyira közel hozzák a történelmet. Mi a véleménye erről?
– Ezek „régimódi” történetek, megírásuknál nem a kifejezésforma újszerűsége, hanem a bemutatott helyzetek különlegességének hangsúlyozása volt a legfőbb szempont. Nem foglalkoztam a „textussal”, sem azzal, hogy az írások eléggé modernek-e, és nem érdekelt, hogy a lineáris történetvezetés sokak szerint ma már túlhaladott. Véleményem szerint az olvasmányosság az olvasói érdeklődés felkeltésének alapfeltétele. A manapság divatos áradó, önmagukat gerjesztő szövegek olyan küzdelmet várnak az olvasótól, amelyre csak a legelhivatottabbak képesek, de az újdonságként ható történetekkel mindenki szívesen barátkozik. Egy tanárismerősöm nemrég azt mondta, mostanában legszívesebben csak klasszikus krimiket olvas, mert ezekben még megvan az írás élvezetéhez kellő írói fegyelem. Manapság a prózaírók többsége belebukik a történetmesélésbe. Részint, mert nincs meg hozzá az élményanyaguk, részint, mert azt tapasztalják, mindenki, aki számít, életérzéseket meg impressziókat vet papírra. Nekem sosem volt fontos, hogy trendi legyek, mert írás közben az vezérelt, hogy bármit megtehetek, csak azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy unalmasan írjak. Az olvasóval szemben ez az egyik legnagyobb modortalanság. A másik a hamisság. Lehet, hogy ez így ellentmondásosnak tűnik, mert mégiscsak első világháborús novellákról van szó, de Az ellenség földje darabjainak megélt élmény az alapjuk. Egyszerűen amiatt, mert a múlt század hetvenes éveiben Boszniában voltam katona, és békeidőben a katonaélet időn és korszakokon átívelő módon univerzális.
De visszatérve a kérdéshez: véleményem szerint az iskolások érdeklődésére ez a könyv azért tarthat igényt, mert képet kaphatnak belőle egy olyan világról, amelyről, bár ezer szállal kötődik a magyar kultúrához, mégsem tudunk szinte semmit. Ezek a novellák nem a háborúval foglalkoznak, hanem azzal, hogy miként változik meg az életről és a minket körülvevő világról alkotott elképzelésünk, pusztán amiatt, hogy egy szigorú rend és hierarchia alapján működő közösség részévé válunk. A nyolc történet nyolc helyszínt és nyolc, többnyire megoldhatatlan erkölcsi dilemmát mutat be, és ez a fiatalok számára is tanulságos lehet.
– Az olvasót megragadja a különös hangulat. Együttérzünk a civil életből kikerült fiatalokkal, akik talán még azt sem tudják, mi vár rájuk, először mintha csak kalandnak, „bulinak” fognák fel az egészet. Hogy lehet az, hogy szinte személyes élménynek tűnnek a történetek?
– Talán nem esek bele a spoilerezés bűnébe, ha elárulom, hogy a könyv nyitónovellája, A névnélküli egy olyan szituációt mutat be, amikor a gyakorlatra szállított nehézlöveg kis híján belezuhan a szakadékba. Az értékes ágyú ott marad függve a meredély szélén, és nincs, aki az életét kockáztatva el merné onnan mozdítani. De aztán jelentkezik egy hegylakó, aki vállalkozik a lehetetlennek tűnő feladatra. Ez a szituáció megtörtént eset. A hetvenes évek közepén, katonaként tréleren szállítottuk a tankokat a szűk utakon a hegyek között lévő gyakorlóterepre. Ekkor történt az a baleset, hogy az egyik tréler tankostól, mindenestől megcsúszott, és ott maradt függve a szakadék szélén. A helyzet adott volt, csupán át kellett „transzformálnom” hetven évvel korábbra, amikor még lovak vontatták ezeket a járműveket. A másik hét novellában is benne lapul a „megtörtént” elem, de olyan alaposan körbeveszi a fikció burkolata, hogy szinte észrevehetetlen. Néha magam sem tudom, milyen vastag ez a burok, mert az írás, az irodalom varázsa abban rejlik, hogy elhiteti az olvasóval a hihetetlent. Jó példa erre Ray Bradbury Marsbéli krónikák című remeke. Tudjuk, hogy ezek a novellák nem lehetnek igazak, hiszen a Marson nem létezik olyan kút, amelyből suttogó hangok szivárognak elő, mégis elhisszük, hogy ez megtörténik. Az írás ettől válik irodalommá.
– Mostanában sok a vita a kötelező olvasmányok körül. Önre milyen hatással voltak a kötelező iskolai olvasmányok?
– A kötelező olvasmányokkal szemben az én koromban is létezett egy bizonyos tanulói ellenállás. Sokan el is szabotálták az olvasásukat, de nekem mindegyik kellemes meglepetést okozott. Erről a listáról sosem került olyan könyv a kezembe, amely közömbösen hagyott volna. A kötelező olvasmányok vezettek rá arra a szemléletre, hogy nem a könyv a fontos, hanem a szerzője. Nálam az indította be a láncreakciót, hogy eltűnődtem: ha ez az író ilyen jól megírta ezt a könyvet, ugyan milyen lehet a többi munkája? És sorban elolvastam mindegyiket. A kötelező olvasmányok – és a hozzájuk csatolt ajánlott irodalom – azért voltak alapvetően fontosak, mert abban az életkoromban, amikor bármilyen szellemi kalandba képes voltam belebonyolódni, olyan szűrőt állított fel, amelyen át csak a valóban érdekes és értékes művek jutottak el hozzám. Ha e nélkül az iránymutatás nélkül félig-meddig ösztönösen kellett volna kiválogatnom az olvasmányaimat, talán már az elején ráfutok néhány emészthetetlen anyagra, és elmegy a kedvem a további próbálkozástól. A kötelező olvasmányt emiatt ma is fontos „intézménynek” tartom. Van vagy háromszáz olyan magyar és világirodalmi alkotás, amely nélkül az ember kulturális analfabéta. Az olvasás egyszerűen nem úszható meg.
– Mit gondol, meg kellene újítani a kötelező olvasmányok listáját? Ha igen, hogyan?
– Erre azért nem tudok egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni, mert nem ismerem a listát – rég voltam iskolás –, de a klasszikusokhoz tűzön-vízen át ragaszkodnék. Nekem például a világképemet változtatta meg az Iliász, pedig hol vagyunk már Akhilleusztól, mondhatnánk. A változtatás viszont szükséges. Tény, hogy ma már kevesebben olvasnak azzal a magától értetődő rendszerességgel, amellyel az én generációm, így talán arra kéne törekedni, hogy valamilyen trükkel visszacsábítsuk a fiatalokat ehhez a tevékenységhez. Nem kéne félni például a könnyedségtől meg az egészséges humortól, mert ez nemcsak az irodalomban, hanem a mindennapi életben is hiánycikk. Talán egy-két klasszikus, mesteri módon megírt krimi is ráférne arra a listára.
