Megkérdeztük
a Kovács Dominik–Kovács Viktor
szerzőpárost
Arról már több helyen beszámoltatok, hogy az írás során felváltva ültök a klaviatúrához. Ehhez képest hogyan történik a szerkesztés? Főként a most megjelent, Lesz majd minden című regényetek kapcsán lehet ez érdekes – amikor visszakaptátok a kéziratot, hogyan kezdtétek el javítani, átdolgozni, szerkeszteni az anyagot?
Tulajdonképpen ugyanúgy, mint a korábbi alkotási folyamat során. Rácz I. Péter, a regény szerkesztője inkább a nagyszerkezetre vonatkozóan látott el bennünket észrevételekkel, tanácsokkal, jelezte, hogy olvasóként hol várna esetleg többet a szövegtől. Abban szabad kezet adott, hogy ezt milyen elv, ötlet, elképzelés alapján oldjuk meg. Általában hozzáírtunk a szöveghez, húzni nem nagyon kellett, így a szerkesztés nem különült el kimondottan az írástól.
Legújabb művetek – a drámák és novellák után – regény. Mi döntötte el, hogy ebben a formában szülessen meg a történet? Kinőtte a többi műfaj kereteit, vagy soha nem is volt drámai/novella formája?
Regényt írni régóta nagy vágyunk volt, pontosabban a kíváncsiság hajtott bennünket, szerettük volna ezt a műfajt, szerkezetet, terjedelmet is megismerni belülről. Ugyanakkor egy szöveg megírása során sosem a műfaj ambicionál minket, hanem sokkal inkább a téma. A téma határozza meg azt, hogy a végső forma novella legyen-e, dráma vagy éppen regény. Azt előzetesen is sejtettük, hogy a Lesz majd minden valamennyivel hosszabb terjedelmet igényel, mint a korábbi írásaink, de hogy végül regény lesz belőle, s nem novellafüzér, az első fejezet után vált világossá a számunkra. Ezzel pályáztunk a Móricz-ösztöndíjra, s a pályázatírás során már egyértelműen regényformátumban gondolkodtunk.
A Lesz majd minden a gyökerekhez nyúlik vissza – milyen kutatási, jegyzetelési stb., egyszóval milyen felkészülési folyamat előzte meg az írást? Be tudnátok avatni egy kicsit a műhelyetek világába? Milyen arányban szerepelnek benne tényszerű, fikciós és emlékadatok (ha ezek egyáltalán számotokra elválaszthatók)?
A szereplők mozgásteréül szolgáló körülményrendszert, a mezőgazdasági termelés mikéntjét, a különböző kertészeti eljárásokat vagy a néprajzi szokásokat kétségtelenül inspirálta az a régió, ahonnét származunk, a Dél-Mezőföld vidéke. Sok mindent fel tudtunk idézni a nagyszüleink gazdaságából, de az életkorunkból fakadóan nyilvánvalóan akadtak olyan folyamatok (például a dinnye „fészkelése”, azaz magról vetése), amelyekre nem emlékezhettünk. Ha bármi ehhez kapcsolódó kérdés felmerült, a nagyapánkat kérdeztük meg, akinek volt tapasztalata a kézi aratásban, a cséplésben és a fent említett termelési módot illetően is. A történet felépítését szintén befolyásolta az a mesélési mód és szókincs, amit a családban a felmenők, idősebb rokonok alkalmaztak. A Lesz majd mindenbe nem az eredeti elbeszélések kerültek, hanem lenyomatok képződtek bennünk, és ezek alapján a saját képzeletünkkel hoztuk létre a regény cselekményét. Egy-egy történetszál négy-öt különböző foszlány és a fantáziánk révén született meg, a szereplőket sok, a valóságban különböző személyekhez köthető, vagy általunk kitalált anekdotikus elem segítségével alkottuk meg. Tudtuk például, hogy a dédnagyapánk nagyapja a század elején Amerikában járt, javarészt az ottani munkája eredményeképp tudott házat, szőlőt, birtokot szerezni itthon. Ez a gyarapodási mód a regény főszereplőjének, Balogh Simonnak a pályafutását is meghatározza, de máshol boldogul, mint a mi ősünk hajdanán, Michigan helyett Illinois államban, és más tevékenységet is folytat. Vagy egy másik példa a valóság és a képzelet összefüggésére: a regény rögtön azzal kezdődik, hogy a főszereplő frissen kiültetett paprikája elfagy. Mivel a nagy- és a dédszüleink is foglalkoztak paprikatermesztéssel, sok ehhez kapcsolódó emléket hallottunk, így kézenfekvő volt, hogy szerepe legyen a regényben. Az viszont, ahogy erre a Lesz majd minden főszereplője reagál, már teljes mértékben fiktív része a könyvnek.
Eddigi munkáitokban is nagyon fontos szerepet játszott a humor. Okozott bármiféle kihívást, hogy a regényben megtaláljátok a megfelelő „humorkoncentrációt”? Azt az arányt, amit még elbír ez a több mint 450 oldalas mű.
Nagyon örülünk, hogy a regény eddigi olvasói közül többen megemlítették a szöveg humorát, de be kell vallanunk, az ehhez való viszony teljesen ösztönös volt a részünkről. A komikus helyzetek magukat írták, egyszer sem fordult elő, hogy tudatosan arra jutottunk volna: itt most el kell vennünk a tragikus szituáció élét, vagy épp ellenkezőleg, komollyá kell tenni a helyzetet. A történet diktált, és mi igyekeztünk hűségesen követni a parancsait.
K. Takács Márton felvétele
Ha valaki hallott titeket felolvasni, tudhatja, mennyire szórakoztató az előadásotokban saját műveiteket hallgatni. A Lesz majd mindent sokszor olvastátok fel hangosan magatoknak írás közben? Járt ez valamilyen tanulsággal?
Amikor elkészültünk egy-egy fejezettel, cselekményszakasszal, gyakran felolvastuk egymás közt, és ez a leginkább arra szolgált, hogy felmérjük a nyelv működését, illetve korrigáljuk az esetleges hibákat, szóismétléseket. De a szöveg alakulása, formálódása szempontjából még fontosabbnak érezzük, hogy a Lesz majd minden − akárcsak korábban több drámánk − a köztünk folyó párbeszédből született, és e párbeszédek során (mint ahogy az élőbeszédünkben is) gyakran használjuk az őseink, felmenőink szófordulatait, kifejezéseit. A hatodik fejezet némely mondatát már a regény írásának elkezdése előtt emlegettük egymás közt. A Lesz majd minden sok részlete tehát előbb létezett hangzó szövegként, mint papíron, és ez nyilvánvalóan az elbeszélésmódot is befolyásolta. A regény narrátora egy égetthalmi embernek tűnik a számunkra, aki nem ír, hanem beszél, nem a Balogh család tagja, nem a közvetlen közelükben él, viszont sok hozzájuk köthető információról tud, és a képzeletén keresztül kíváncsian merészkedik akár a legbelsőbb pillanataikba is. Ebből a pozícióból kifolyólag egy mítoszi ködszerűség veszi körül a történést, a szereplőket, a regény cselekményidejét, a történelmi pillanatok is meseivé válnak.
Kérdezett: Szabados Attila
