Megkérdeztük a „karanténban”
Kötter Tamást
Amikor beütött a vírus-krach, sokan azonnal valami járványtematikájú olvasmány után nyúltak: pestis, bezárkózás, világvége. Neked mi volt az első „könyves” reakciód, miket olvastál akkoriban?
Az az igazság, hogy egy pillanatig sem használtam ki a karantén nyújtotta „lehetőségeket”, semmiféle speciális olvasmányt nem vettem elő. Talán Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című könyve jut eszembe a járványról. Folyamatosan dolgozom, sportolok, és amíg lehetett, megpróbáltam, a lehetőségekhez mérten, szociális életet élni. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az utolsó pillanatig nem engedtem (engedem) le a kardom, végig küzdöttem (küzdök), hogy fenntartsam az emberi érintkezéseket. Attól tartok, hogy ez a hisztérikus elszigetelődés a magányos tömeg (tagjainak) újabb stációja a totális izoláció felé vezető golgotajárásban. Gondoljanak bele a kedves olvasók, a nagyvárosi ember átlagban egy, azaz egy embert tud megnevezni, mint barátot, a szó klasszikus bizalmi viszonyra épülő jelentése szerint. Van, akinél ez a szám kettő, három vagy akár négy, ami viszont azt jelenti, hogy nagyon sok egyénnél nulla. Nekik az egyetlen szociális közegük a munkahely, ahol más élő és érző emberek legalább az elemi udvariasság mentén és együttműködési kényszer alatt interakciót kezdeményeztek velük. Attól tartok, hogy a home office járvány (utó)hatására történő elterjedésével ez is meg fog szűnni. Tényleg nem fogják „látni” egymást az emberek, semmilyen emberi reakciót nem váltanak ki belőlük más emberi egyedek, és ők sem váltanak ki másokból. Ez borzasztó.
Mások filmekkel, sorozatötletekkel jöttek, virtuális színházat, karanténkoncerteket ajánlottak, láthatóan felértékelődött a különféle médiaszolgáltatók szerepe is, özönlöttek a címek: mintha egy nagy mozivá alakult volna a világ. Tény, bőséges a kínálat, ha az ember tényleg ráér – te ráértél? Milyen jó sorozatba vagy filmbe futottál bele, milyen színházi produkciót, koncertet láttál, amelyet szívesen ajánlanál nekünk?
Amint már mondtam, nem igazán értem rá. De egy szempontból, mint írónak, mégis inspiratív ez az időszak. Megint tanulmányozhattam kedvenc társadalmi csoportomat, a középosztály magányos tömegét. Kissé elborzadva néztem a Facebookon a sok Stay Home-táblás multikatonát. Talán sokan erősnek találják a párhuzamot, de a Netflix-generáció tagjai ugyanolyan ünnepléssel vetették bele magukat az önkéntes karanténba, mint ahogy az I. világháború idején a hadüzeneteket ünnepelte Európa-szerte a tömeg. Aztán négy év múlva mi lett belőle. Ennek a generációnak kétségkívül a sorozatnézés az egyik fő csoportélménye. Igazi (szociális) élet híján az unalmas és érdektelen tucatmunkájuk mellett társasági téma, kiszakadás. Az arcukra kiülő üdvözült mosoly, ahogy a tábláikat tartják, nekem azt üzente, hogy tényleg boldogok, mert végre élőben is megkapták a maguk apokaliptikus látomását: A vírust! De, ahogy magam körül látom, kezd elfogyni a lendület, és a „Pay the bill” sötét felhői lassan eltakarják a Netflix kék egét. Egyszóval: Apokalipszis most!
Mit írtál vagy írsz ezekben a napokban-hetekben?
Még mindig a legutóbbi kötetem, a Férfiak fegyverben utóhatása alatt állok. Nagyon sok ötletem halmozódott fel a háborús novellák témakörében, ezeket próbálom most kiírni magamból, pedig vissza kellene térnem a félig kész regényemhez. De hát ilyen egy író: akkor ír meg egy témát, amikor igazán kész rá.
(Kérdezett: Kiss László)
