Megkérdeztük Csehy Zoltán
2018-ban fél évet Svájcban töltöttél. Ottani élményeid, benyomásaid foglalata legújabb könyved, a Grüezi! Kezdjük az elején: hogyan jutottál el oda?
A Landys & Gyr alapítvány ösztöndíjasa voltam Esterházy Péter ajánlásával. Kevés ilyen magánintézmény létezik, mely ennyit segített volna a magyar irodalomnak: ha csak végig nézek az egykori ösztöndíjasokon Nádas Pétertől Balla Zsófián át például Láng Zsoltig, mérhetetlen zavarba jövök. És a képzőművészekről, illetve a nemzetközi horizontról még nem is szóltam. Az ember a végén kénytelen elhinni, hogy író.
És mint író, kezdettől fogva gondoltál arra, hogy érdemes lenne dokumentálni mindazt, amit ott tapasztaltál, vagy más tevékenységeid közben, amolyan melléktermékként születtek meg ezek az írások?
A Bárka tárcákat kért tőlem, s jobb híján ezeket a naplóbejegyzéseket küldtem el: igaz, magam sem tudtam pontosan belőni a műfajt. A legszívesebben azt mondanám Kerényi Károly kedves műfaját megidézve, hogy Kunstreisen, olyan írások, amelyek tárgya Svájc mint műalkotás. Akár blogbejegyzések is lehetnének, és valóban melléktermékként kezdtek el sokasodni, de egyre fontosabbá váltak, végül pedig eluralkodtak, és kiszorítottak minden mást. Rájöttem, hogy ez valójában széppróza-írás, retorikai és (ön)fikciós kihívás, és egyre izgalmasabbá vált dolgozni egy ilyen típusú szövegegyüttesen. Játszani a szöveghálózat nyelvi, zenei, tartalmi összefüggéseivel, tesztelni a terhelőképességét, az utolsó pontig feszíteni egy pókháló szálait. Amikor még felismerhető a rendszer, de már nem az, ami eredetileg volt.
Hogyan lett kötet belőle? Mi volt az elgondolásod, amikor egymás mellé raktad a szövegeket?
Részint a szövegek természetes mozgása határozta meg a koncepciót: a keletkezés ideje és kontextusa, a megismerés fázisa, a lelkesedés és gyanakvás, az idegenség és otthonosság dinamikája. A másik fő elv a „zenei” komponálás volt: sokféle szólamot, hangszert akartam, olykor dokumentáló jellegű szöveget, máskor naplószerű vagy feljegyzésszerű bejegyzést, retorikai tévelygést, megint máskor egyenesen regény- vagy versszerűt. Ezért hagytam mozogni az idegen nyelvű szövegeket is, hadd éreztessék, hogy ez itt, ebben a közegben normális létmód. Ezért nem egységesítettem például a helyneveket sem: egyszer Bázel, máskor Basel, harmadszor Basilea szerepel. És a színek! A színekről írtam egy verssorozatot is, ez kihatott a könyv szövegeire is: minden fejezetnek lett alaptónusa, alaphangja, alapszíne. De a szín inkább szinesztézia: nemcsak látvány, hanem, hogy úgy mondjam, Rimbaud kiszínezett magánhangzóival kiegészített ábécét használtam. Fontos elv volt az adagolás: hogy ne folyjon szét az egész, mint a homok az ember tenyeréből.
Egyéb munkáidra miként hatott az ottani közeg, mindaz, aminek a részese voltál? Gondolok itt például a műfordításra, hiszen tudom, néhány év óta komoly vállalásod van e téren.
Több vers is született, ilyen például a Karrier, melyet nemrég igen emlékezetesen szavalt el a költészet napján Tasnádi Bence, a Katona József Színház művésze. (https://www.youtube.com/watch?v=FL8YFIz2Y0A) Egy kolostorban éltem: szinte sokkolóan sok „alkalmas” időm maradt például az Ovidius-fordításra – az Átváltozásokon dolgozom évek óta. Igaz, a valóság inkább az: dolgoztam, mivel közel két éve, amióta itthon vagyok, alig nyúltam hozzá. Svájc figyelni tanít: az apró, biztos és biztonságos részletek országa, és ez a tudatosan továbbfejlesztett lelki adottság kivetül mindenre. Van, akit ez idegesít. Én szeretem. Mindig nagyokat derülök, amikor, mondjuk, a nyugatosok (vagy akár Márai) leírják, mennyire csodás Svájc, csak ne kelljen ott élni. Nekem egyetlen jó festmény vagy vers, egy hibátlan operaelőadás is hallatlan kaland. Sok impulzust adott az is, hogy elutazhattam délre, például Asconába, ahol Kerényi Károly, a nagy mítoszbúvár élt. Épp ma, Róma alapításának 2773. évfordulóján tervezem az intenzívebb folytatást: Ovidiusszal fogok ünnepelni.
Arról is szólnom kellene, hogy kiváló emberek vettek körül: Ilma Rakusa figyelmét, szeretetét is Svájcnak köszönhetem, ő többünket is vendégül látott bondói házában, neki köszönhetően szinte mindent láttunk, ami Giacometti. Ösztöndíjas társam, Miki Tallone, egy olasz-svájci képzőművész bevezetett a képzőművészeti életbe, az olasz szegmens kulturális életébe, Saida Mustajbegovic a bosnyák világba, a svájci emigránsok univerzumába (egyébként különösen népes a magyar emigráció is), Nikola Madzirov, a kiváló, aszketikus macedón költővel öröm volt líráról beszélni, vagy Chagall-üvegablakokat nézni Zürichben, ténferegni a bolhapiacon.
Az Ovidiusnak való újabb nekirugaszkodás mellett milyen terveid vannak a közeljövőre vonatkozóan?
Egy verskötet mindenképp. 2013-ban jelent meg az utolsó. Egy fogli d′albumot szeretnék összerakni, apró, kis, finomra csiszolt szövegekből: olyasmit, ami kicsit szembemegy az uralkodó szószátyár, így-úgy tudományoskodó diskurzussal. És készül egy munkám Cselényi László avantgárd költészetének zenei olvasatáról is: az ő makacs, zenei fogantatású (Berio, Cage, Stockhausen) montázsait nem igazán méltányolta a magyar líratörténet. Közben elolvastam Márai naplóit: szeretnék egy nagyobb tanulmányt összehozni a mássággal, idegenséggel kapcsolatos feljegyzéseiről. Alighanem ő az egyetlen magyar író, aki látta az amerikai meleg mozgalmak emancipációs küzdelmeit. A konzervatív individualizmus és a nyitottság játékai különösen érdekesnek mutatkoznak.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
