Megkérdeztük Fehér Renátót
Garázsmenet című első versesköteted most jelent meg a Magvető Kiadónál. Hosszú időt vett igénybe az első kötet összeállítása, rengeteg kidobott, átírt verssel, vagy főleg a meglévő versekből dolgoztál?
2010 decemberében még az első Petri-díj miatt, a következő decemberekben pedig először bizakodva, aztán már megszokásból állítottam össze kötettervet. 2013 decemberében ezt a szokást hozzáköthettem Szegő János és a Magvető kéréséhez. Az évek alatt sokat változtak persze a szövegek, a sorrendjük, újonnan született versek helyet követeltek maguknak, ezzel párhuzamosan hullott is ki néhány, indulatibb és talán intimebb is lett a hang. Két dolog nem változott: a cím és az elképzelés arról, hogy ezeknek a verseknek az egymás mellé rendezésével mit akarok és tudok elmondani.
Ki segített a szerkesztésben, mi volt a legnehezebb a munka során?
A szerkesztőm, Szegő János mellett Gucsa Magdolnával, Szálinger Balázzsal, Szilvay Mátéval és Szőcs Petrával néztem végig a kéziratot február-márciusban. „Felmentem” velük a Bazilika tetejére, és – ahogy vártam – mindegyikük más irányból nézte a várost, én meg jártam körbe (körjárat), és elmesélték, hogy onnan, ahol ők állnak, mi látszik benne rondának és szépnek, hogy mi maradjon meg éppen ezért, és mit változtatnának ennek ellenére.
A leginkább az foglalkoztatott, hogy képesek-e a versek könyvként azt elmondani, amit akarok, ami miatt évekig kivártam, vagy suta a szándék, és apró részletek is elterelhetik a figyelmet. Vagy épp ellenkezőleg, túlbiztosítás, önismétlés és görcsösség van. Se rejtvényt nem akartam, se termékleírást. Eleget mondani volt a legnehezebb.
Miért pont Garázsmenet? Mire utal a cím?
Van ennek a motívumnak az az „ügyessége”, hogy össze tudnak benne futni a szálak: a maradék(ság) sokszor előkerül a kötetben, ugyanígy a megkésettség is, számomra például a címadó versnek ez a magja. Ez a megkésettség áll a hátterében a sietségnek, ami szintén sok verset szervez. És ebből következően mintha lehetne célelvűség, valami felé sietni kell vagy valamitől sietni el, kifutni innen, ez majdnem tucatszor a vasárnap(i ebéd). De itt úton lenni nem boldogság, mert a Garázsmenetben megszólaló hang számára az ezzel járó készenlét és főleg az átmenetiség időpazarlás, mert nem valós, elemi tapasztalat. Nosztalgiázni volna már jó, ha lenne min, ezért az öregesség, az alkati koravénség. De minden másnap reggelről visszanézve a garázsmenet sajnos nem a zárlata, hanem a nyitánya az önkételynek, önkritikának, a szüntelen önelemzésnek.
Ez a személyes napi rutin máshogy néz ki a privátközegben, a nemzedéki távlatban vagy egy haza állampolgáraként, ám ezek a (köz)érzetek nem szeparálhatóak el egymástól (ezért nincsenek ciklusok a könyvben), hiszen a csak-egy-személy identitásait, identitásának rétegeit együttesen konstruálják meg.
Jelentkeztél az ELTE doktori iskolájába. Ha felvesznek és elvégzed, utána mi lesz? Nincs már túl sok bölcsész szakon végzett doktor itthon? Az egyetemeken később nagyon kevesen maradhatnak tanárként, annyira kevés a hely. Mik a terveid?
Van százvalahány levelem ’89-ből. Azokat egy 20 éves sorkatona írta a várandós feleségének. Muszáj valamit kezdenem velük.
Verseket (és egyéb szépeket), kritikákat, esszéket, tanulmányokat, publicisztikákat szeretnék írni és sokat olvasni fel. Kutatni szeretném a magyar és közép-kelet-európai szamizdatot. Erről beszélgetni, még ha ezt tanításnak hívják is. Szerkeszteni szakmányban – megtudni, hogy az milyen.
Megtanulni normálisan csehül és visszamenni még Prágába. Ősszel havonta elolvasni egy magyar Párizs-regényt, és írni róluk, rovatszerűen, ha már. Havel mellé Miłosztól, Danilo Kištől és Bibótól mindent. Meg az Egy ember életét.
Többször hangot adtál a politikáról való véleményednek. Ennyire meghatározza egy fiatal életét a politika?
Szerintem mindenkinek ugyanolyan mértékben határozza meg az életét: mélyen, korosztálytól függetlenül. A generációs kérdést inkább abban látom, hogy a ’89-es rendszerváltók miként viszonyulnak ma magához ’89-hez, a fiatalokhoz, a gyerekeikhez, az én nemzedékemhez, a nyolcvankilencesekhez: a hatalom teljesen figyelmen kívül hagyja őket, a véleményüket, egy részük (a legjobb barátaim közül kettő) már Londonban van, a maradékot meg rátolják az ellenzék(ek)re. Ezt érzékeltem a diáktüntetések és az egyetemfoglalás kapcsán, amikor aztán az ellenzékiek némelyike elkezdett meghatottan buksit simogatni (az enyémet is), mert a közös alapban egyezést látott, és nem is érdekelte a dolog tovább. Számosak vannak, akik hevessé csalódtak, pontatlanná izzadtak, és zavarba jönnek, ha nem a saját paneljeiket, a mára hatástalanná kopott, de felmondandó mantrákat hallják vissza, gyanakvóvá válnak, és a kormányra tolják vissza, akit renitenskedni vélnek, noha az utóbbiak kritikája az igazán alapos, szubverzív, innovatív és hatékony.
Az általam oly nagyra becsült (és kutatott) ellenzékiek némelyike egyre apokaliptikusabban fogalmaz, ebben pedig nemcsak a kormány jogos kritikája van benne, hanem az is, hogy egyáltalán nem hisznek bennünk: „elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak” – énekelte Cseh Tamás több évtizeddel ezelőtt, és az ő generációja most éppen ugyanezt gondolja rólam. Ezt kikérem magamnak.
Mit mond neked az a szó, hogy Budapest?
Ez az a város, ahol megtanultam, hogy mi az a garázsmenet.
Ayhan Gökhan
A szerző fotóját Szőcs Petra készítette.
