Nagygéci Kovács József
Elbeszélni egy életet
Egressy Zoltán: Jolka harangja
„Most is, ha lecsukom a szememet, nem is tudom, miket látok. Minden eszembe jut” – mondja Jolka néni, ez a 94 éves idős falusi asszony, Egressy Zoltán új regényének főhőse, mesélője, diktálója. Hogy mi minden jut az eszébe, arról szól a regény, hogy hogyan jut eszébe, arról meg a regény megkonstruálása. Az új Egressy-próza formailag nem lép el jó pár előzőtől, egyes szám első személyű elbeszélő szerepelt már a Szaggatott vonalban, és így íródott a Szarvas a ködben is, ahogy Egressy drámaírói munkájában is – értelemszerűen – számos remek monológrészletet találunk. Kézre áll tehát a szerzőnek ez a forma, a Jolka harangja esetében talán minden eddiginél kitüntetettebb szerepe van a karakternek, aki beszél, azért, mert mindaz, amiről és az is, ahogyan beszél, egy nagyon más korból, más világból üzen.
Jolka a kötet elején elkezdi, aztán a végén abbahagyja, de nem fejezi be a történetét. Az elbeszélésfolyam egy pontján húsvét van (a locsolkodást említi), máshol, a regény végén december, de mindez nem határozza meg a szöveg ívét, mert az idő itt másként fontos. Egy ponton belépünk, hívatlan-meghívott vendégek, és ott, ahol már nincs mód többről értesülni, hirtelen kizáródunk. Lélektörténet, írta Balassa Péter Csalog Zsolt klasszikusáról, a Parasztregényről, azaz hogy a kulisszák, egy emberi sors leírható vázlata képes kiemelni a belső lényeget. Csalog említett regényében (de említhető más, hasonlóan komoly Csalog-anyag, például a Temető, ősszel kötet) elbeszélői szinten a tárgyilagosságban valósul meg az igazi szubjektivitás. Mert mindaz, amit a beszélők közölni akarnak (a hallgatósággal, legyen szó önmagukról vagy másokról, netán a feljegyzést készítőről és végső soron az olvasóról), azt mutatja be, ami az elbeszélő életében történtek közül fontos. Éppen ezért tud minden ilyen típusú szöveg több lenni annál, mint hogy megmutat valamit egy bizonyos világból. Ilyen értelemben több Borbély Szilárd Nincstelenekje, az újabb faluregények közül Háy Mamikám című műve vagy Nádas Rémtörténetekje. Nyilvánvaló, hogy milyen referenciális olvasatot kínálnak ezek a szövegek, a Jolka harangjával kapcsolatban maga a szerző mondja el több interjúban, hogyan gyűjtött a szöveg megírásához anyagot (egy helyen még a könyv és benne szereplő valós mintájának találkozásáról is tudósít), de a Jolka harangja több egy jól megírt tudósításnál. A többet nem csupán minőségileg, hanem mennyiségileg is értem: amellett, hogy felmutat egy szűk közösséget, egy életutat, van benne lélektörténet.
Jolka monológja (az első fejezet címe is ez) onnan indul, hogy élete során sok mindent soha nem mert kimondani. Vagy azért, mert azt gondolta, hogy nem illik, vagy azért, mert tilos volt, vagy azért, mert azt gondolta, abból bajok származnának, de élete végéhez érve, számvetésként, mégiscsak ki kell beszélnie magából mindent. Mindeközben azt is megtudjuk tőle, hogy „nem sokat ér az élet egyedül, nem tudja az ember megbeszélni a dógait senkivel”, azaz élete „dógai” kétfélék: van, ami a mindennapok része, azt megbeszéli mással (mikor özvegyen marad, a szomszéddal beszél sokat, nem kedveli, de jó vele, valakivel beszélni), ami ezen túl van, az most, a halál közelében mondódik el. Éppen ezért kitüntetett helye van annak, aki mindezt lejegyezheti, annak, aki a számára megnyíló, vele az élete történetét közlőben nemcsak az eseményeket, hanem az eseményekben azok megélőjét láthatta meg. Ez a tétje a Jolka harangjának, és ezt a tétet Egressy könyve teljesíti.
Jolkának még a különlegességei is átlagosak. A neve becézése ugyan nem szokványos, de a falusi kultúrában ismert, hogy a nem túl gazdag keresztnévválasztékból merítő családokból származó azonos keresztnevűek között a becenevekkel (és a ragadványnevekkel) tettek különbséget. Viselkedése is olyan ismerősen szokatlan, azt mondja magáról, hogy „én se tudtam soha könyörögni… én elharagudtam vóna talán mindörökre”. Visszatérő epizód Jolka életéből, hogy az egyszer részegen hazatérő férjét (aki sok tekintetben, ténylegesen is, ahogy nevezi, az „ura” volt) nem segítette be a házba. Bánja, nyilván, ezért mondja el újra és újra, de nem bánja meg akkori konokságát. „Nem mondom, hogy nem vót nézeteltérésünk, mer mondogalódtunk sokat, de nem tudott haragudni, az vót a nagy szerencse. Én igen, én tudtam. De most már nem tudok, hát kire haragudjak, kilencvennégy éves vagyok.” Kinézetével is sokat foglalkozott, visszaemlékszik, hogy „én is barna vótam, ilyen gesztenye. Sokszor, míg fiatal vótam, megcsodálták a hajamat, szép gesztenyebarna vót. A testvéreimnek mind fekete hullámos, énnekem meg gesztenyebarna.” „Most már olyan semmilyen, semmi szép színe nincs” – teszi hozzá. Élete, ahogy emlékszik, gyerekkorában könnyebb volt, mint a család többi tagjának, „néha kapálnom is köllött, de nem engedtek sokat dógozni. Gyerekkoromba se. Éltem, mint a cicelle” – mondja.
Az átlagos falusi mindennapokból hosszú éveken át egy különleges elfoglaltság veszi ki, a harangozás, ez az az újra és újra megismétlődő rendkívüli esemény az életében, amelyben a leginkább jól érzi magát. A vallási szertartások, ahogy később, idősebb korában a tévéműsorok fiatalsága, ünnepi időszakait idézik. Az pedig, hogy például a „mise vót a divatbemutató” (még ha nem tűnik is túl hitelesnek, hogy az utóbbi kifejezés az elbeszélő szájából elhangozhat), azt is üzeni, hogy Jolka egész életében igényelte a saját vágyaihoz illeszkedő életeseményeket. Ugyan beteg szemét nem műttethette meg – szimbolikus, hogy a férje nem engedte ezt meg, és ezzel a látását korlátozta, hagyta korlátozódni –, de testvéréhez többször eljuthatott a nagyvárosba, mert szüksége volt arra, hogy máshol is legyen. Ezzel együtt Jolka élete, ahogy erre több Egressyvel készült interjú készítője is rákérdez, kívül esik a világ nagy eseményein, legalábbis a szerző nem ír ezekről. Nem tudom, vajon ki mit hiányol akkor, amikor a tágabb környezet hatásainak nyomát keresi egy ember életének darabjain, én azt olvasom ki Egressy leírásából, hogy főhőse a külvilágra valóban csakis akkor és úgy reflektál, amikor az a saját életére közvetlen hatással van, illetve azzal igyekszik foglalkozni, amire meg ő van hatással. Visszatekintve pedig azt mondja, „vót jobb is, rosszabb is, minden vót. Semmibül hiányom nincsen, minden megvan körülöttem”. És még azt is tudatosan teszi hozzá, hogy a jelenben mindehhez komoly baj társul: „erőm nincs. Az fogy el”. Elbeszéli az életét, ez az övé, és nem másé, ahogy az kiderül, próbálta mindig a sajátját élni, ebbe belefért a szülői ház, a rokonság, a férje, a gyerekei és az unokái, a papok és az utcabeliek, ezekkel intenzíven, messze nem felületesen foglalkozik. Még akkor is igaz ez, ha a vele megtörtént dolgokat – ezt sugallja Egressy finoman sejtető, diszkrét szövege – sokszor nem látja át, nem méri fel a súlyukat, vagy nem akarja a valóságot látni. Például nem köti össze a régóta agonizáló férje hirtelen halálát azzal, hogy a Somogyi nevű szomszédját egy nagypárnát a kezében szorongatva pillantja meg a szobában. Furcsának találja bizonyos emberek közeledését, különösen a papok esetében, de ezt elintézi azzal, hogy hát ők is emberek. A nagybátyját vele törődő emberként jellemzi, aki nagyon szerette őt, ezt a véleményét az az általa elmesélt történet sem befolyásolja, amelyben – és itt a szöveg újra csak nagyon visszafogottan szól – megjelenik egy kiskori abúzus árnya.
Számvetés ez a monológ, azt nézi, amit elhagyni készül, amiről tudja, hogy el fogja hagyni: a saját életét. Az eseményeket, alakokat, a saját tudását mindezekről újra és újra elsorolja, úgy próbálja meg megfogalmazni saját magát. Én-állítás, talán ez a kifejezés írja le legpontosabban ezt a műveletet. A távozás, a befejezés pontos ideje ugyan bizonytalan, de ténye általa tudott és elismert. A kilencvennégy év alatt megismert és megszokott, végtére is elfogadott világ elvesztése egyszerre félelmetes és megnyugtató. A férjének kérdése volt, számára annak idején nem volt téma ez. „Én akkor még nem gondoltam a halálra. Eszembe se vót, hogy meg köll halni. Most meg hányszor eszembe jut, melyik lesz az a pillanat, mondom este mindig, istenem, hát mondd meg, súgd meg, mikor lesz az a perc, az a pillanat, de nem szól semmit, nem felel, pedig a jóisten az tudja ám, meddig van felírva nekem”. Úgy hiszi, sőt egyenesen tudja, hogy a földi életben történtekért számot kell adni a halál után. Mintha emiatt készítené a leltárt, hogy kiderítse, valóban úgy élt-e, ahogy azt annak idején értékelte. Listázza a vétkeit, bűneit, méri őket, de végül csak arra jut, hogy nem voltak benne halálosak, nagy büntetést érdemlők. „Most én vagyok a soros, énnekem köll a halállal küzdeni” – mondja, és itt a küzdelem alatt is tulajdonképpen ezt érti: a felkészülést az élet utánira, az ismeretlenre, kiszámíthatatlanra, ahová ő is úgy megy, ahogy mindenki más: viszi magával saját magát, a saját életét. Jolka harangja lélekharang, jelzi, hogy végéhez ért egy élet.
A regény utolsó részében december van, mondja is az őt gyóntató papnak, hogy ez a legnehezebb hónap az életében, a férje decemberben halt meg, és az eljegyzésük is ebben a hónapban volt. Amikor a gyónás véget ér, a regény is abbamarad. Végigsorolta, amit a saját életéről tud, nincs már több teendője, ő maga is így látja: „csak mindig mondjam az imát. Beszéljek a Szentlélekhez. Kérjem, hogy az úristen védjen meg minden gonosz szellemtől. Akkor nem lesznek többé velem. És akkor nem álmodok, és nem ébredek föl.” Visszafordult, és elbeszélt egy életet, hogy aztán előretekintsen, mert másfelé van mondanivalója már.
Helikon Kiadó, Budapest, 2022.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
