Farkas Anita
Igaz mese
Bencsik Gábor: Mari története
Mindig nagyon tiszteletreméltó, ha valaki nem hagy fel az álmaival, és kivárja az éppen megfelelő időt a megvalósításukra. Így tett Bencsik Gábor is, az előbb agrármérnöki, majd történészdiplomát szerző, közben újságíróként és könyvkiadóként tevékenykedő alkotó, aki akkor fogott a szépirodalom művelésébe, amikor mások már a hátradőlős nyugdíjas éveiket tervezgetik.
És hogy megérte ilyen hosszú ideig érlelnie magában ezt a remek bemutatkozást, azt a Mari történetének csaknem minden sora igazolja: a személyes családi legendárium és a szerzői fantázia összesimítása révén igazi női regény született. A női pedig az esetben egyáltalán nem valamiféle lekicsinylő jelző. Az olvasó – legyen bár férfi – az erőteljes, minden anya örök aggodalmát magába sűrítő kezdőmondatnak köszönhetően („Dieses Kind is krank!” – Ez a gyerek beteg!) szinte rögtön bevonódik ebbe a klasszikus történetmondói hagyományokat felelevenítő igaz mesébe, hogy aztán a címbéli Mari útitársaként együtt döcögjön át az 1915 és 1919 közötti esztendőkön.
A kétgyermekes fiatalasszony sorsának fonalát Fiumében vesszük fel, 1915 tavaszán, ahol a kis család a napfényes kikötővárosban várja, hogy felszállhasson végre arra az óceánjáróra, amely a tengerentúlra, Mari férjéhez, kislánya apjához vinné őket. Előbb a fiú, Jancsi betegsége, majd a történelem szól közbe: az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, a hajóforgalom megszűnik. Mari kénytelen hát felnyalábolni a gyerekeit, és vállalva döntése minden keserű következményét – anyja ridegségét, a falusiak rosszindulatú pletykáit, amelyeket már korábban, fia születésekor, lányanyaként is megszenvedett –, visszamenni velük szlavóniai szülőfalujába, Újgrácra. Nem sokkal később szinte egyszerre veszíti el a szüleit, majd néhány, a háború ellenére is nyugodalmasabb év után újra költözködnie kell, hogy egy talán még nagyobb zűrzavar kellős közepén immár Magyarországon találjon új hazára.
A több mint ötszáz oldalas, a főbb életesemények szerint tíz, nagyjából egyforma hosszúságú fejezetre tagolt könyv cselekménye könnyen összefoglalható ebben a pár sorban. Hogy Mari a világpolitikától ugyan nem teljesen független, de egyedülálló nőként leginkább a gyereknevelés és a pénzkeresés nyűgjeivel terhelt hétköznapjai mégsem válnak unalmassá, Bencsik Gábor kivételes atmoszférateremtő képességének köszönhető. Amihez nem kellenek hosszú monológok sem: a gyakran tőmondatokból felépülő, mégis könnyen gördülő szöveg jól illeszkedik a falusi-vidéki lét egykor öröknek hitt, aratástól aratásig tartó ritmusához, majd a könyv második felében a jellegzetes múlt század eleji ráérős kisvárosi miliőhöz (Nagyatád, Kaposvár). És bár a lineáris történetvezetés során végig következetesen Mari és gyermekei sorsának alakulása van a fókuszban, a környezetükben felbukkanó, egy-két jellemző vonással finoman egyedített mellékalakok (kocsmáros, pap, tanító, atyai jó barát stb.) jövés-menése, életszagú párbeszédeik minden történelemkönyvnél hitelesebben és minden mai félrecsúszott vitánál árnyaltabban mutatják fel a korabeli magyarság életlehetőségeit – középpontban a szülőföldtől való elszakadás, a menjek vagy maradjak egyre sürgetőbb problematikájával.
Mindezt a „mindentudó elbeszélő” közvetíti számunkra úgy, hogy a lényeget (Mari „muszáj- választásait”) kiszolgáló, a cselekmény előrehaladtával mind komorabb hangvételű mikrotörténetekben sem érezzük soha a ránk kényszerített akaratát. Azzal, hogy a szerző a magyarázatokat és a „túlbeszélést” elhagyva szimplán megérteni igyekszik a szereplőit, engedi, hogy mi, olvasók is a saját értékítéletünk szerint válasszunk a felvillantott számtalan magatartásminta közt. Mert a világban, akármennyire szeretnénk is hinni ebben, semmi nem csak fekete vagy fehér, és mindig veszélyes, amikor a jelen ítéli meg a múltat. Mert mi innen, a kényelmes XXI. századból vajon hogyan is dönthetnénk el, kinek van, lehet például igaza akkor, amikor az Újgrácra belovagoló, a felettesi parancsnak vakon engedelmeskedő magyar főhadnagy rágyújtja a magát fegyverrel védő katonaszökevényre a disznóólat? Vagy amikor a már a szerb behívó elől Magyarországra menekülő Jancsi és a falubéli bölcs agglegény közt elhangzó egyszerű párbeszédben már nemcsak Trianon, de a következő nagy háború előszele is felsejlik? („Nem értem én ezt – szólalt meg Jancsi –, ha eddig jó volt úgy, ahogy volt, most miért kell másképp lennie? – Minek kell másképp lennie? – Hogy a mi falunk ezentúl nem Magyarország. Hosszú Zsiga elgondolkodott, hogyan magyarázza meg. – A népek a maguk országában szeretnek élni. Azt nem bánják, ha más népek is élnek ott, de csak akkor, ha ők lehetnek az urak, a más népek meg hátra vannak sorolva.”).
A természetes emberi elfogultság még akkor sem írja felül ezt a végtelen elbeszélői türelmet és megértést, amikor a regény legmegrázóbb jelenetében a kaposvári kocsmában mulatozó, a világégést így-úgy túlélő katonák összes, a harctéren felgyülemlett dühüket és frusztráltságukat ráöntik a városra, és miközben szólnak az édes-bús katonadalok, szétvernek mindent és mindenkit, ami és aki csak az útjukba kerül. Ez a néhány oldal bizonyos szempontból a mű csúcspontja is: sűrített pszichológiai tanulmány arról a múlt században sajnos rengetegszer megtapasztalt mechanizmusról, hogy a jól hangzó hívószavak mentén hogyan születik és milyen borzalmas tettekre képes a kezdetben csak ártatlan hőzöngőkből álló, majd a vérszagra villámgyorsan hatalmasra duzzadó tömeg.
Ha Bencsik Gábor művének legnagyobb erényét kellene kiemelni, az mégsem az alapos tárgyi tudással (ez egyébként jellemző a régi kifejezéseket adekvátan beépítő szóhasználatra is) megtámogatott, valós tények alapján végighúzott történelmi ív lenne. Sokkal inkább a szerzőnek az a képessége, ahogy hasonlóan finom pontossággal, pátosz és cukormáz nélkül mutatja be az emberi lélek és benne a szerelem bonyolult természetét. („Az egyikbe majd belehalsz, a másik meg olyan, mintha hazatérnél egy hosszú útról. Aztán van olyan is, hogy csak gondolsz rá folyton, de meg sem mondod neki. Mert nincsen rá módod, hogy megmondd.”) Mari körül csak úgy zsonganak a férfiak, például a magányos özvegy rokon, akinek hirtelen „tele lesz a lelke” a nővel, a furcsa falusi agglegény „kettős természetű” jó barát, az idős kaposvári tanító, vagy a magával is folyton vívódó Mikós atya – a nő sorsa, és ezt már a kezdettől érezhetjük, mégis az örök magány. A kivételes testi-lelki szépségű, egyszerre kemény és lágy parasztasszony kívülállóságában így hamar felidéződnek Németh László a társadalmi elvárásokkal legalább lélekben szembeforduló nőalakjai, és a könyv végére érve Oravecz Imre A rög gyermekei-trilógiájával is érezhető némi világszemléletbeli rokonság.
A Mari története azonban semmiképpen nem ezek szintézise. Hanem egy önálló mű, egy nagy tragédiáktól mentes, egyszerre szomorú-szép látlelet a régi világnak örökre véget vető trianoni döntés előtti utolsó pillanatokról, a vihar előtti csöndről. Azokat a kicsi hősöket fókuszba állítva, akik nem halni akartak mindenáron, csak élni úgy, ahogy tudtak a sors által rájuk szabott, egyre szűkülő keretek közt. És minden éjjel hálát adnak az Istennek, hogy legalább ennyi megmaradt nekik.
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
