Major László
A keleti végeken elgyengül minden
Csabai László: A vidék lelke (hármas történetek)
Csabai László legújabb könyve több szálon kapcsolódik a szerző korábbi köteteihez. Egyrészt a novellák túlnyomó többségének helyszíne az előző munkáiból már megismert Nyírség és a vele szomszédos Bereg, a könyvbéli Nyárliget és környéke. Továbbá jelen kötetkompozícióban is tetten érhető az író történelmi érdeklődése: a helyi színekben gazdag történetekbe a 20. századi egyetemes és magyar história meghatározó eseményeit is beleszövi, kelet-magyarországi nézőpontból láttatva azokat. Mindemellett a műfajválasztás ugyancsak visszacsatol az életmű korábbi darabjaihoz: Csabai pályája A hiéna reggelije (2006) című elbeszéléskötettel indult, de a következő könyvében sem távolodott messzire a kisepikától, hiszen a Szinbád-sorozat első darabja (Szindbád, a detektív – 2010) inkább novellafüzérnek tekinthető, mint regénynek. Habár a folytatások (Szindbád Szibériában – 2013; Szindbád, a forradalmár – 2017) közelebb állnak a regényműfajhoz, e két nagyszabású alkotás között a szerző novelláskötettel is jelentkezett: a Száraz évszak (2014) duovelláinak koncepciójában A vidék lelke előzményét is felfedezhetjük.
Csabait tehát jó ideje foglalkoztatják a novellák összekapcsolásának, párbeszédének lehetőségei. A Száraz évszak páros történetei kapcsán egy interjúban elmondta, a folytathatóság esélyét azért tartja fenn, mert realista íróként arra törekszik, hogy „az adott novellában bemutatott válsághelyzetet az adott emberélet válságseregének egy részeként tüntesse fel.” Ezen túl azt a praktikus magyarázatot is felveti, hogy nem mindig tudja valamennyi felmerülő elképzelését egyetlen novellába belesűríteni. (Az a jó, ha nincs végleges lezárás – Beszélgetés Csabai Lászlóval, Kortársonline, 2015.04.07)
A vidék lelke hét csokorba gyűjtött hármas történeteit nem fűzi egybe központi cselekményszál, mégis összetarja őket néhány később tárgyalandó motívum, illetve az a nagyjából lineáris vonalvezetés, amely az úri Magyarország világától indul, elvezet a kommunizmus évtizedeiig, majd a rendszerváltás korszakával folytatódik, és végül a jelennel zárul. A szerző által triovelláknak nevezett hármas egységek már szorosabban kapcsolódnak össze. Legtöbbször a szereplők vagy a szűkebb értelemben vett helyszín azonossága köti őket egybe, van, hogy az elsőben elkezdett történetszál folytatódik a következőkben, esetleg a szerző más szemszögből beszéli el az eseményeket, kibővítve, további eseményszállal gazdagítva azokat, és olykor ezen eszközök különböző kombinációja tartja egybe a kötet hét nagyobb felépítményét.
A könyv történeteinek vissza-visszatérő motívuma a „lentiek” kiszolgáltatottsága, akiket minden politikai rendszerben maga alá gyűr a történelem. („Nem tud úgy fordulni a világ, hogy a szegény felhőtlenül örülhessen.” – olvassuk egy helyen. [128.]) Az emberi sors kilátástalansága szinte összeroppantja Nyárliget és környéke lakóit, akik legtöbbször a társadalmi ranglétra legalján foglalnak helyet, legfeljebb középen, de oda is csak átmeneti szerencse (vagy szerencsétlenség) sodorja őket, így olykor elnyomottakból elnyomók (vagy legalábbis a rendszer kiszolgálói) lesznek, mint például Szűcs Misó (később Mihály), aki a triovella első részében kondás, a másodikban ágazatvezetővé lép elő, a harmadikban téeszelnökké avanzsál. Akadnak azonban olyanok is, akik ugyan a régi rendszer kedvezményezettjei voltak, de az újnak is kiszolgálói lesznek, például már nem béresgazdaként, hanem brigádvezetőként. Viszont a környék lakóit az élet váratlan fordulatai gyakran visszasodorják kiindulási helyükre, vagy éppen még több nehézséget tartogatnak számukra, mint amit a múltban már átéltek. („De hát a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni. Nyalat vele egy kis mézet, aztán hadd jöjjön a feketeleves!” – [48.]) A novellák szereplői félnek (ugyanakkor szeretnek is rettegni), leginkább a farkasoktól, noha utoljára 1864 telén láttak Nyárliget környékén ilyen állatot, valójában igazi félelmük tárgya nem ölt konkrét alakot, hanem a fent vázolt kiszolgáltatott létben manifesztálódik.
A változások, törések ellenére bizonyos kontinuitások jól kidomborodnak a különböző korszakokban játszódó történetekben, a már említetteken túl a folyamatosság jelenik meg abban is, hogy a politikai rendszerektől függetlenül „minden elgyengül, elkallódik” (287.) a keleti végeken. Ennek a gondolatnak egy másik változatával már a bevezető novellában is találkozunk: „a törvény elgyengül a bokortanyákon.” (9.) Azt, hogy a változások legfeljebb a felszínen zajlanak, s nem érintik az emberi létezés mélyebb rétegeit, jól szemlélteti az alábbi szemelvény: „Bartosék: nagyapa, a fia és az unokája. Mindhárom generáció képviselője izmos. Az öregnek különösen a marka és a lába, mint a parasztembereknek. A fiának a válla, mint a városi munkásoknak. A legfiatalabbnak mindenütt kidomborodó bikaizma van. Testépítő szalonok gépei és proteinbombák fújták fel.” (268.)
A lehangoló légkört csak részben oldják a humoros vagy éppen groteszkbe hajló jelenetek. A Napkor első elbeszélésében például Szenthalmy méltóságos úr, „a környék népének nagy patrónusa és kizsigerelője” egy őszi vadászaton meglőtte Petró Gyula combját. „Ettől nagyobb szerencse nem is érhette volna a családot!” (46.) – jegyzi meg az elbeszélő. Ugyanis azzal kárpótolták az apát, hogy nagyobbik fiát csősznek tették meg, igaz, a kötet világlátására jellemző módon, ez vezet később a fiú (Petró Anti) tragédiájához. (A bevonuló szovjet csapatok a csőszt pisztolya miatt, amelyet állásához kapott, fegyverrejtegetőnek vélik, és emiatt az egész családjával együtt kivégzik.) A Pogány vágyak egyik, nem éppen lakonikus című novellájában (A lányok és asszonyok is boldogok akarnak lenni) Bartha Jolán, a nőbizottság vezetője azzal a panasszal keresi fel Pogány Tamás MDP-titkárt, hogy a gyár férfidolgozói „a morális tudatosság alacsony fokán állnak” (145.), később, miután váratlanul egymás karjaiba esnek, Bartha Jolán így foglalja össze a tanulságokat: „Kedves Pogány elvtárs, azt fogom írni a naplónkba a megbeszélésünkről, hogy megállapítottuk: a Nyárligeti Vörös Csillag Konzervgyár asszonyainak és lányainak is joguk van a boldogsághoz. Ez eléggé hangzatos, és ugyanakkor megfelelően semmitmondó.” (151.) A humor mellett a szerző játékossága kap teret abban a jelenetben, amikor először idézi fel Schiffer őrnagy, a Szindbád-sorozat főhősének alakját, laza szállal ugyan, de beillesztve e könyvet a Szindbád-kötetek világába, egyúttal önmagára is irányítva a figyelmet: „– Ő az a Schiffer, aki Szibériában járt? – Nemcsak járt, de dolgozott, nyomozott is. – Igazán érdekes dolgokat élhetett át. – Hátha lesz majd valaki, aki megírja a kalandjait. – Azt a könyvet elolvasnám!” (39.)
A kötet recepciója meglehetősen ellentmondásos, komoly méltatások mellett (Mészöly Miklós-díjjal is jutalmazták érte az alkotót) negatív értékelésekkel is találkozhatunk. Jól érzékelteti az ambivalenciát az alábbi két elemzésrészlet ellentéte. „A vidék lelke nagyon jó könyv. Írója pontosan tudja milyen a vidék. És azt is, annak milyen a lelke.” – elmélkedik Károlyi Csaba kritikájában. (Alul lenni sehol nem jó, Élet és irodalom, 2020, LXIV./9.) Krusovszky Dénes értelmezése más következtetésre jut: „Ebben a leszedált viszonyrendszerben nemigen találni olyan momentumot, amelyben ennek a vidéknek a lelke megjelenne. A hiánya annál inkább.” (Semmi sem lett jobb, Magyar Narancs, 2020/11.) Helytállóbb talán az az összegzés (bár ez is csak egy megközelítés), hogy a vidék lelke a maga teljességében nem, de annak markáns vonásai mégiscsak felsejlenek Csabai legújabb kötetében, s ezeket a szerző mély tudásanyagba ágyazva, a társadalom és az egyén problémáira összpontosítva tárja elénk, érdekfeszítő, nyelvileg igényesen megformált történeteiben.
Magvető, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
