Fehér József
Ezüstportya a moldvai magyar életbe
Sarusi Mihály: Hun a Szeret szompolyog
Sarusi Mihály szellemi értelemben és a valóságban is szívesen csavarog, erről a Vagabundkorzó kötetei után a Hun a Szeret szompolyog című nemrégiben megjelent könyve tanúskodik. Ezúttal a keleti magyaroknál, Etelközben járt, pontosabban a témában 1972 és 1997 között született írásait gyűjtötte egybe. Sarusi világában Szabófalvától Csöbörcsökig, Álrómától Újbizáncig járunk-kelünk, s közben elmorfondírozhatunk az alapkérdésen: magyarnak maradni a határon túl lehet-e, szabad-e? A Trianon óta eltelt száz év vadrealizmusa józanságra int e téren, de nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy búskomorság legyen úrrá rajtunk, beszippantson a depresszió. Az író segít a szakadék elkerülésében, már a címben ironikusan, de nem gúnyolódva idézi a csángók sziszegő beszédét.
Hogyan szerkesztette meg anyagait, miként állt össze a hosszúra nyúlt túra eseménytörténete, abban maga Sarusi igazít el minket már az elején. Elsőre a hetvenes évek elején, az erdélyi kocsiállító, stoppos túrát megtoldva nézett át Moldvába. Aztán, immáron az 1990-es évek derekán, a kígyósiak csángógyűlési folytatódtak Sepsiszék illyefalvi gyűldéjében. Végül, 1995 és 1997 között, a belci/balci vásárlátogatás következett csabai üzletemberek társaságában, majd a lábniki kirándulás hazalátogató magyarmenőkkel.
A szerző nem afféle udvariassági látogatást tett a maradék magyaroknál, s az igazat próbálja mondani, nem csak a valódit, nem hallgatja el a konfliktusokat sem. Arrafelé bármelyikünkkel megeshet, hogy a főtéren álldogálva megszólítja az álruhaként polgári viseletet hordó, belbiztonsági és/vagy pártember: „Valami nem tetszik? Nem?!”
De a feszültséget oldja az ízes nyelv érzékletes leírása, az élvezhető, jó szöveg, az ősi magyar szóhasználat felidézése. S ahogy a terjedelmes, több évtizede születő Sarusi-prózában már megszokhattuk: közhelyes ábrázolásra még nagyítóval sem bukkanhatunk. Stílusa A csabai Szajnán óta, többtucatnyi könyvön át, rendkívül egységes képet mutat, ami leginkább a legprofesszionalistább irodalmárok sajátja. Simonffy András alighanem fején találta a szöget, amikor egy korai kritikájában azt írta: Sarusi „pöntyög”. Nos, ez a pöntyögés amolyan védjegy maradt, s végigkíséri az életművet. (Abban azért – legalábbis szerintem – Simonffy tévedett, amikor Sarusit Körös-parti Krúdynak hívta, mert ez a próza alapvetően más tőről fakad, mint a podolini álmodozóé).
Mint ahogy Sarusi szövegeit a kezdetektől (hol mélyebben, hol érintőlegesen) jellemzik az „avantgarde” megoldások: itt például olykor függőlegesen tördelt szavakkal, félmondatokkal operál, versekkel, levelekkel tagolja a prózát, s a tipográfiát igyekszik a lényeg kiemelésére használni. Mininovellák, karcolatok, krokik, életképek, kis publicisztikák, naplófeljegyzések sorjáznak, ám a végén mégis összeállnak egységgé. De a tartalom nem megy a formai kísérletezgetés kárára, bár mintha az „eredmény” felmutatása eleve reménytelen volna: azt keresi, ami már nincs, a magyar szót. Ám az alkotó a pokolban is alkotó marad: ha nincs egész, akkor a roncsolt, vegyes nyelvet figyeli és jegyzi le. Ezt teszi, amikor ilyen mondatokat ró a papírra, vagy pötyög le a klaviatúrán: „Itt kevés beszél katolik, Szaboan négyezer katolik, a gyerekek a skólában nem tanultak magyarul… A templomban két pap is, magyarul nem tudnak, italiano”.
Hát igen, a skólában, s már nem az iskolában…
S hogy Etelköz valóban Etelköz-e? Ezt a kérdést viszont már én teszem fel, minden rosszindulat nélkül, bár az egzakt válasszal nyilván adós maradok. Igen, az újfent dúló magyar őstörténet-vitákra gondolok, amelyek nyilván foglalkoztatják a kultúra iránt érdeklődőket. Ismert, hogy nagyjából 1850-ig a szittya–hun–magyar folytonosság hívei domináltak történelem-felfogásunkban, állítólag csak az osztrákok találták ki nekünk a halszagú rokonságot, s a tankönyvek éppen napjainkban íródnak újra. Én a magyar őstörténet-variánsokat afféle mitológiákként fogom fel (ha jó volt a maguk megoldása a görögöknek és a rómaiaknak, nekünk miért ne jönne be valami hasonlatos), de nem tenném ezt kötelezővé. Mindezt csak azért hozom szóba, mert hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy a különféle magyarságeredet-felfogások (szittya–hun–magyar, finnugor, sumir stb.) mit gondolnak Levédiáról, Etelközről – és így tovább –, s főleg, közülök melyik lesz hivatalos, elfogadott; vagy talán egyik sem?
De mindez Sarusi mondandóját nem érvénytelenítheti, elvégre nem őstörténész ő, hanem író, műve érdekes, érdemes elolvasni. A Hun a Szeret szompolyog irodalmi szociográfia, vagy még inkább tisztán irodalom, lebilincselő leírások halmaza, s az egész olyan jól sikerült, hogy például a Besszarábia Szálló éjszakai mulatójában, a moldáv Pimodán hotelben legszívesebben mi magunk is a helyszínen teremnénk…
De Kelet-Európában, akár álomból, akár a valóságból érkezünk, előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, vagy legalábbis a nyers realitásé. Itt a vérzivataros évszázadok során az örmény és a katolikus templomot a maga képére formálta a görögkeleti egyház – ha nem tudnánk, hol élünk, ebből rájöhetünk.
Vagy másképpen, magát a szerzőt szó szerint idézve: „Bucsákhon középkori magyar falvai: Csöbörcsök, melyből ma kettő is vagyon, Szentantal, mely, ha igaz, Antonest a Prutnál (Kantemir vidékén), avagy a neszteri Antalka, Szentjános, melyből Ivanovka ha lett Neszteren-túl, Ribnica katolikus plebaniájának leányegyházaként, Szentpéterünk meg a legjobb esetben Petrusény a Pruttól egy szaladásra Riskánynál”.
Vesszőfutásunk epizódjai zanzásítva, avagy ember legyen a talpán, aki követni bírja…
Néprajz és művészet tehetséggel megszerkesztett kevercse a textus, úgy fest, az irodalom ma alkalmasabb az ilyesfajta ellentmondások feloldására, mint a tudomány vagy a politika: „Moldvában sem román, sem magyar – a rájuk telepedő vlachságnak – a csángó, Erdélyben a szomszéd székely is kineveti, Kis-Magyarországban meg egyenesen oláhnak tartja a jónép őket”.
És így tovább, az esetleírások még folytathatók volnának, ám nem az önismétlés veszélye nélkül. Végül is oda lyukadunk ki, hogy a számok és tények makacs dolgok: Lábnikban a hatvanasok magyarul beszélnek, a negyvenesek zöme, a húszévesek fele, a tízévesek némelyike használja a csángós székely nyelvet. Tanulság, összegző következtetések levonása? Ezúttal elmarad, mert irodalmi recenzióm keretei nem teszik lehetővé.
Helyette Sarusi Mihály Corvinka-könyveire irányítanám a figyelmet, amely sorozat nyolcadik darabja a Hun a Szeret szompolyog. Az író olyan műveit adja közre ezekben, amelyek kiadására a nagyobb műhelyek nem vállalkoznak, viszont érdekesek, izgalmasak.
Ha a papnak van ezüstmiséje, akkor a szerzőnek is lehet (1997-ből 25 évre visszatekintve) első gyimesi vagabundportyája emlékére ezüstkorzója.
Csavargóút, zarándokmenet.
Corvinka Könyvek, Békéscsaba, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
