Dérczy Péter
„elkószál”, „elődöng”, „másfelé őgyeleg”
Bíró-Balogh Tamás: A megvadult írógép. Jegyzetek az irodalomtörténet-írásról
Jó éve volt a 2019-es Bíró-Balogh Tamásnak, hiszen három könyve is megjelent gyors egymásutánban: egy novelláskötet (Hakni) és két irodalomtörténeti kiadvány, a Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei, melyet talán egy különös kismonográfiának neveznék (bár ez sem fedi a teljes valóságot, mert például jó néhány eredeti és itt először közölt dokumentumot is tartalmaz, tehát adattár is), valamint A megvadult írógép. Jegyzetek az irodalomtörténet-írásról című gyűjteményes kötet, mely, régies fordulattal élve, elegy-belegy, azaz a tanulmányértékű szövegektől a pár oldalas recenziókon keresztül a naplószerű bejegyzéseken át az interjúkig a legkülönfélébb, egymástól erősen eltérő formai, retorikai szövegváltozatokat tartalmaz. Én csak ez utóbbival foglalkozom most, de óhatatlan lesz néha utalni a másik kettőre is, főleg a Kosztolányi-könyvre, hiszen A megvadult írógép anyagának is tetemes részét képezik a Kosztolányi alakját, életét megidéző írások, akár szorosan vett tematikájukban, akár csak említésszerű utalásokban.
Az első benyomás tehát, ahogy céloztam már rá fondorlatosan, hogy nagyon széttartó a könyv, annyi mindenféle van benne, hogy könnyű elveszni a sokszínű, sokműfajú szövegek tengerében, én például soknak találtam a két interjút, melyek a kötetet zárják, hiszen addigra a beszélgetésekben megidézett szakmai és egyéb problémák már rég világosan látszódnak az olvasónak, s így igen sok elemük puszta ismétlődésnek hat. Kétségtelen viszont, hogy a szerző személyes pályájának, életének alakulásáról a Pál-Kovács Sándor készítette beszélgetés fontos adalékokat tartalmaz, s így a kiadói szokásjogon túl is helye van itt. De lehetett volna rostálni az apró írásokat is erősebben, noha beismerem, ez mindig szubjektív ítélkezés csupán. Mindezzel együtt előbb vagy utóbb (inkább előbb) feltűnik, hogy a művek diverzitása egy-két kiemelkedő eszmekör/fogalom tisztázásának igénye köré csoportosul, jelesül, hogy mi is számít irodalomtörténetnek, illetve milyen módszerekkel közelíthetők meg az irodalmi problémakörök, sőt az is feltűnik, hogy Bíró-Balogh a legtöbb írásában (szinte témától és műfajtól függetlenül) újra és újra nekifut annak, hogy kibontsa, miként is gondolkodik e fogalmi és módszertani problémákról. Nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy milyen hatások és változások kísérték a kortárs irodalomtörténet-írást az elmúlt körülbelül 20-30 évben. E változástörténetnek egyik kiugró jellemzője, hogy a modern irodalomelméleti irányzatok térhódításával együtt járt a hagyományosabb irodalomtörténet-írás (például az életrajz) háttérbe szorulása, ami persze magával sodorta az idetartozó irodalomtudományi kiegészítő munkák (repertóriumok, bibliográfiák, kronológiák, adatbázisok) sorát is, noha ezek fontosságát nem szabad lebecsülni, vagy úgyis forgathatnám: nem lehet eléggé megbecsülni. Bíró-Baloghnál erre egy kedves, kicsit kuncogásra késztető példa, amikor arról ír, milyen érdekfeszítő volt számára, s életének egyik meghatározó emléke, amikor végigolvasta Az Est Lapok hatkötetes repertóriumát (54.o.), amely anekdotikus részlet persze arra is rámutat, hogy milyen veszélyek is leselkednek az adatok, a tények szerelmeseire. De az irodalomelmélet ennyire intranzigens előretörése valójában egy visszahatás volt csupán, hiszen a szocialista irodalomtörténet-írásban éppen az elméletet mellőzték, szorították vissza a hagyományosabb, többnyire a XIX. századi modellekkel kísérletező irodalomtörténeti szemlélettel szemben, s így szinte törvényszerű volt, hogy a hetvenes évektől előbb lassan, majd a későbbiekben egyre gyorsabban és nagyobb teret kaptak a modern elméletek a strukturalizmustól a befogadásesztétikáig, a posztstrukturalizmusig. Kétségtelen, hogy úgy születtek kismonográfiák, nagytanulmányok, hogy ad absurdum nem lehetett megtudni belőlük jóformán még azt sem, hogy mikor és hol született a tárgyalt író/költő, valamint késhegyre menő viták zajlottak, hogy helyes vagy sem egy szöveg referenciális olvasata, vagy éppen ellenkezőleg, belső struktúrája felől kibontott értelmezése. Aztán persze, mint minden, ez a folyamat is megtorpant, majd megváltozott a szakmai (és persze ezzel együtt az olvasói) érdeklődés is. A változást Bíró-Balogh például összeköti azzal, hogy a szépirodalomban, jelesül a prózában, megint a figyelem központjába került a történetmondó szövegalkotás (amit ő Darvasi Lászlóhoz köt, noha szerintem inkább Tar Sándor részben szociografikus ihletésű korai művei alapozták meg), míg az irodalomtörténet-írásban megtörtént egy sajátos (mert nyilván nem a XIX. századi értelemben vett) visszafordulás olyan eljárásokhoz is, melyek például az életrajzot (s vele együtt más, az alkotói szemléletet befolyásoló történeti, lélektani szempontokat is érvényesítő műveleteket) is az adott mű értelmezésében szerepet játszó lehetőségként kezelik. Hozzá kell tennem, hogy az ilyen több szempontú irodalomtörténet-írás akkor sem „halt ki” a magyar irodalom terében, amikor kétségtelenül az újabb elméletek látszódtak kizárólagos uralkodónak, gondoljunk csak (véletlenszerűen említve) Tverdota György József Attila-kutatásaira, vagy Radnóti Sándor esztétikai, kritikai munkáira.
Bíró-Balogh Tamás – könyvei, egész eddigi munkássága alapján – nyilvánvalóan ahhoz az iskolához tartozik, mely a szerzőhöz sorolható minden adatot, tényt figyelembe vesz akkor, amikor egy alkotó alakját, portréját próbálja megrajzolni: filológus irodalomtörténész, aki nagyívű teóriák felvázolása helyett ragaszkodik (mondhatnám, földhözragadtan ragaszkodik) ahhoz, ami közvetlenül a szeme elé tárul egy kéziratban, egy életrajzi tényben, s mindezt (s még többet is) szívós munkával nyomozza ki. Legjobb példa az általa sajtó alá rendezett Schöpflin Aladár-levelezés (2004) vagy a legutóbbi Kosztolányi-könyvben egyebek mellett az Édes Anna és a Szeptemberi áhitat egyes szereplőinek megvilágítása, feltárása a valós életben. A megvadult írógépben egy egész fejezet szól közvetve erről (Az irodalomtörténeti cselekvésről), kiemelkedik a Kosztolányi-fejezetből a Zeke Gyula által összeállított kiadványról, a Kosztolányi ismeretlen publicisztikáját bemutató kötetről írott alapos elemzés, vagy az Angyalosi Gergely Ignotus-könyvéről írott nagy tanulmány. Számomra rokonszenves eljárásmód az, ha valaki tiszteli a tényeket, s ezek felől kiindulva igyekszik behálózni egy művet vagy egy életművet, illetve annak alkotóját, s mintha ennek a szemléletnek mostanában (elmúlt 10-15 év) egyre nagyobb szakmai és laikus tábora is lenne. Bár e tendenciának vannak olyan eredményei is, melyeket maga Bíró-Balogh se tart túlzottan kívánatosnak, lásd például a Nyáry Krisztián könyvéről írott kritikát; olyan szemlélet is terjedőben van, amely a szűkebben vett irodalomtörténetiséget már inkább a tömegigények kielégítésére használja föl (homoszexuális volt-e Kölcsey vagy sem; nem). Bíró-Balogh irodalomtudósi alapállásában talán épp ez a legrokonszenvesebb, tudniillik miközben elkötelezetten és meglehetősen harcosan áll ki a filológus irodalomfelfogása mellett, azonközben azért azt sem felejti, hogy szerelmes levelek, rejtett, az alkotó életében eltitkolt adatok önmagában való publikálása legfeljebb a bulvár újságírás felé viszi el az esetleges irodalomtörténészt. Az egész könyv tulajdonképpen e kettős értelmű harc leírása: egyrészt, hogy mit ért irodalomtörténet-íráson a szerző (a „cselekvések” fejezet különösen kisebb írásaiból kitűnik, hogy elsősorban az angolszász gyakorlatban mindig is tisztelt és alkalmazott adatszerű munkálatot), másrészt a hatásosnak tűnő elméleti megfontolások kritikáját nyújtja. Ez utóbbinak se szeri, se száma, „a védekező pozícióba kényszerített filológia gyakorlójaként” (12.) szinte számolatlanul lehetne idézni, amikor hadakozik néha személyre szabottan (például Bónus Tiborral, 242-243.), néha csak általában véve (34-35., 63., 80., 150-151., 175.) az újabb irodalomelméleti iskolákkal (a Kosztolányi-könyvben is, pl. 171-172.), bár ahogy az Előszóban megjegyzi, valójában nem elméletellenes, és úgy gondolja, hogy „Minden értelmezés egyenlő, és együttesen beszélnek a műről” (12.), azaz többféle beszédmód elképzelhető ugyanarról. Ehhez még Bíró-Balogh esetében az is hozzátartozik, hogy az irodalomtörténet-írásban meglehetősen ritka az a retorika, amellyel néha száraz tényekről is empátiával, humorral és jó értelemben vett nyelvi lazasággal képes írni, lásd 13. oldal („bazdmegelés és kurvaanyázás”) és 292. oldal (igaz, ez interjúszöveg, tehát eleve „könnyedebb”), vagy a kedvenc soraim a Radnóti házaspárral kapcsolatban, hogy ugyanis Gyarmati Fanni Naplója azért született meg, mert Radnóti költő volt, „De ha példának okáért megmarad a textilkereskedő szakmában, akkor nincs se napló, se fényképalbum, vagy ha van is, vélhetőleg soha nem adják ki. Talán csak akkor, ha a híres textilkereskedők szerelmi életéről születik könyv.” (49.). A hivatkozások nyilván azt is elárulják, hogy Bíró-Balogh legtöbb szövege – függetlenül témától és műfajtól – szórakoztató olvasmány is, ami szintén nem megvetendő tulajdonsága egy írásműnek. A szövegek és az előbb említett interjú pedig még arra is rávilágítanak, hogy az irodalomtörténész, filológus valójában milyen figura is: hogy ugyanis, nekem így tűnik fel leginkább, folyamatosan határokon innen és túl mozog; hogy bizonyos mértékben határokat sért és lép át; hogy adatszerű, mégis olvasmányos, hogy az irodalomtörténet írásába mintha bejátszana időnként az, hogy igazából prózaíróként indult (mint ahogy teljesen nyilvánvaló, hogy újabb novelláskönyvének főleg „kosztolányis” darabjaira, de más írásokra is milyen erősen hatnak az irodalomtörténeti kutatásai is).
Kosztolányiba amúgy, akármerre tekintünk is, minduntalan belebotlunk (már a kötet címe is tőle való), vélhetnénk, hogy most már lassan ideje lenne egy monográfiának, amelynek nem elkészülésére Bíró-Balogh kétféle magyarázatot is ad: szerinte ha egy szerzőről nincs kritikai kiadás és életrajzi kronológia, akkor a monográfia eleve reménytelen vállalkozás (293.). Ezzel én nem értek egyet, mert azért egy életművet talán mégis lehet ezek nélkül is leírni és értelmezni, nem feltétlen kell hozzá a szerzőnek „még a mosócédulája” is (bár Kosztolányit ez is érdekelte, mint az közismert). Talán közelebb jár az igazsághoz az az önértelmező lélektani, személyiségformát érintő „vallomás” ugyanitt, hogy A megvadult írógép szerzője néha szeret „elkószálni”, „elődöngni”, „Másfelé őgyelegni”, mert sok minden érdekli, sok mindenre figyel, s ez kissé posztmodern vonás (novellái ezt egyértelműbben közvetítik), erre is utal a könyv „vegyes tematikája”, aminek veszélyeivel ő maga is tisztában van (290.). Meglepő és rokonszenves magatartásminta ez: foggal-körömmel ragaszkodni az adatszerűség pontosságához, de közben azért „elkószálni” más terrénumok felé is. E kettősség jegyében jegyzek meg két apróságot. Az egyik, hogy feltűnő, Bíró-Balogh miközben szinte mindent tud Kosztolányiról, a művekről magukról nem vagy alig esik szó (eltekintve most attól, hogy nyilván gyakran a tematika szab határokat az elemzésnek), még zavaróbb ez például az Erdős Virág verséről/naptárjáról írott szövegnél, amelyben miközben jogosan emlegeti fel az irodalom merkantilizálódását, a költőnő szövegét konkrétan egyáltalán nem is elemzi, s így elég véleményes kijelenteni, hogy a kiadványban „talán több az üzlet, mint az irodalom” (184.). Az sem szerencsés, ha egy nyomdai elíráson/hibán ironizálunk azok után, hogy joggal tettük kritika tárgyává egyébként magát a művet (197.), mert kerülhetünk magunk is hasonló helyzetbe például a szível és a szívlel igék jelentéstorzító felcserélésével (243.), s persze vannak még más típusú kisebb hibák is, például Utasi Csaba neve mind a szövegben (57.), mind a névmutatóban (307.) helytelenül szerepel. De nem ez a fontos ebben a könyvben, a szerző majd javítja a hibákat egyszer; fontosabb az az arcél, mely plasztikusan és rokonszenvesen rajzolódik ki a különféle írásokból: az oknyomozó filológus irodalomtörténészé, aki „csak egy személy”, nem több, de nem is kevesebb.
FISZ, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
