Bartusz-Dobosi László
Kép a falon
Kalász Márton: Annyi ábrándunk
Az újabb magyar líra poétikai kultúrájának rendkívül szerteágazó és mégis összetett versvilágában különleges helyet foglal el Kalász Márton költészete. A 2019-ben 85. életévét betöltő alkotó széles folyamként áradó jelképrendszerével, kétnyelvű gondolatritmust követő szórendjével és évtizedes kihagyás után itt-ott újra rímes, strófákra azonban továbbra sem tagolt szonettjeivel magányos jelenség a kortársi horizonton.
Az Arany János Alapítvány gondozásában ez év őszén megjelent Annyi ábrándunk verseskötet félszáz, a költőtől megszokott reflexív, gondolatiságában és megformázásában is formabontó nyelv- és költészetújító verset tartalmaz, Zsille Gábor és Rózsássy Barbara gondozásában. Az elmúlt évek fájdalmas magánéleti eseményeinek hatására született költemények a Kalász-versektől elvárható s önmagukba mélyülő meditatív intellektualizmus egyedi útját járják, egyfelől nem ügyelve az olvasói értelmezés lépéstartásának nehézségeire, másfelől viszont egy követésre ingerlő metafizikai szabadságélmény felmutatásával. Költészeti szuverenitása, unikális szimbolizmusa egyedi frazeológiával párosul. Az önkényesen alakított szórend, a szerzői hangulatingadozáshoz kötött töredezett mondatszerkezet a posztmodern jelentésszóródás példatárává teszi verseit. Erre erősít rá a kötet filozófiai szála, amelynek segítségével a költő az eredeti értelmezési szinteken messze túllépve áthág minden nyelvi korlátot.
Az öt ciklusra bontott verskorpusz központi verseinek a Helyszín – kép a falon és a Helyszín című költeményeket tartjuk, amelyek nemcsak a szomorú jelenből fakadó magányos költői életállapotot vetítik elénk, hanem mint valami láthatatlan acélhuzal kötik össze, tartják egyben a kötetet és a majd hét évtizednyi életművet.
A Kalász hálószobájának falán valóságosan is ott függő Frederick Bunsen-alkotás, a Black Hole, a választott költőelőd, Friedrich Hölderlin elborult elméjének üvegkockába zárt sötét segélykiáltása mellett a gondolatsűrítés költői eszközének fekete lyukaként szippantja magába az olvasót. „Ülve, panaszként, néztem ma is kis szobánk e szembe falán – / kedves jó festőm, »de Hölderlined«, értésén, alku kis irónián, / ültünk ott messze városunk fényén – s kép, helyszínen, / »lelkes könyör, fény, bontva: agy«; nagy üvegkocka, mélyén ha pihen, / értelmezted – Frederick, de érthessem, tornyon, szíven elégiák.” (Helyszín – kép a falon).
A Hölderlinre emlékező 1996-os Sötét seb kötet lélek mélyére vezető „expedíciójához” hasonlóan, jelen kötet önelemző versmeditációi során a költő újfent olyan szintre jut, amelyben a materiális emberi valóság hagyományos formái feloldódnak. Az elvesztett társ – Filippinyi Éva – fájdalmas hiányát a költő a mondattani hiátusokban tudatosan nem énekli meg, helyét fenntartja, de üresen hagyja. „Fagy kint, aludni – hátha. / Lélekterepként a léttér belátva, / suttog. Emléknek oly közel – kép, ha fejti ki, éked. / S e homályban meg is lelnénk, ami kivédhet. / Megtalálna szavunk – szívbotlásig, ne szóbotlás csak, / féltedül, itt légy, újra létre lássak.” (Éjszakák). Az újbóli találkozásban elnyerhető vigaszért kiált a kedveshez, még ha „Szomorú [is a] pillanat, mikor / halott az élő támasza.” (Lét). Versről versre közelít, keresi a kapcsolódás csatornáit.
Mert az „özvegység gyötrő tudata” (Pfalzi emlék – Edenkoben) mellett a test és szellem romló állapota csak marginális kérdés. Az álmatlan, véget érni nem akaró, átvirrasztott éjszakák „panaszstrófáinak” csak az olvasói önzőség örvend, a költőt a magány keserű vers-kifakadásaira készteti. „Virrasztva – nem tudom. / Többé, néhány szó, mit jelent. / Szép arcáért fohászkodom.” (Keserűség). Fájdalmának enyhítésére, mint gyógyszert keresi a megfelelő szót, a materia poeticae-t. Egyik pillanatban „hímzett görcs”-nek (Gond), a következőben a nap egyetlen értelmének látja: „vers: ma a nap.” (Ábránd). Egyedül a költészetben véli még felfedezni az egyformán pergő napok értelmét, s önnön poétikai metamorfózisaként írja bele saját speciális átlényegülését a verseibe. „Szürkületben létünk metaforára / szépít.” (Helyszín). Verssé válik. S ahogy a jégtábla a hegyről leszakad, és az óceánban feloldódik, úgy jut át a költő e földi létből abba a másikba, ahol a szeretett lény már várja. „Átjutottam […] Létünk kontinensnyi lékké leválik –” (Helyszín).
Az Annyi ábrándunk tehát egyfelől horizontális, vagyis létbe simuló, másfelől – és ez a dominánsabb irány – vertikális, felfelé táguló kötet is. Versei valami originális természetességgel „emelik magasba” a legprofánabb dolgokat, ezzel hitet téve amellett, hogy minden létező képes túlmutatni önmagán. Tárgyiassága paradox módon alanyi, sőt metafizikai értelemben spirituális. Ebben a vonatkozásban a Simon Denis borítóra álmodott római felhőibe burkolózó versekben a költő önfeledő és önfeladó lélekállapotban látszólag mindentől és mindenkitől búcsúzik. „Remélem, én most már eleget éltem, / mi mást lehetne még remélnem, / kellene, minthogy – elhallgatok, / kedveseim, ha mindnyájatoknak üzenetet hagyhatok,” (Elégia). Erre a búcsúzásra visszatérő motívumként utalnak többek között a már elhalt rokonokat, barátokat, költőtársakat megidéző látomásos költemények (Vadon – Emlékezet; Emlékkép – Negyvenhárom; Emlék – Nagyapám; Pótkenyér-elégia, 2016; Világ stb.) és az emlékezet, az emlékkép, az átkelés, a postazárás, a pályaudvar és az éjszaka szavak.
Kalász azonban váratlanul, az utolsó mondatban, reményre cseréli az ábrándot, küldetéstudata felülemelkedik az „anyag” fájdalmán, s szemét a fenti dolgokra irányítva, további verstermő erőért fohászkodik. „Még, Uram, megtoldhatod.” (Helyszín). Az életmű tehát, ahogy a 2017-es monográfia utolsó soraiban e sorok szerzője remélte, sem akkor, sem most nem zárult le.
Arany János Alapítvány, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
