Szakács István Péter
Sorsok kirakósa
Dragomán György: Máglya
Ha elkezdted olvasni, nehezen hagyod abba Dragomán György legújabb regényét. Minél előbbre tartasz benne, annál nehezebben. S egy adott ponton túl már nincs megállás, magával ragad ez a sűrű, sötéten örvénylő szövegfolyam, s ott sodródsz te is a sorsukkal viaskodó szereplőkkel. S a végén hiába csukod össze a könyvet, riasztó valósága még sokáig ott kísért benned. Mert csupa hiány, torzó és törmelék alkotja motívumrendszerét. A töredezettség toposzai. Egy rendhagyó kirakós játék megannyi széthullott vagy összeillesztésre váró részecskéje. Kavargó kávézacc és eldobott képkeretdarab, padlóra szórt papírfecnik és tengeri csiga belsejéből sistergő hangok, eltávolított furnérpannón maradt fényképdarabkák és zsákban őrzött ruhafoszlányok. És foltok. Párából, tintából, vérből, koromból. Falon és üveglapon, itatóspapíron és hóban. A kávézacc sötét kavargásából mágikus módon unoka, anya és nagyanya egymást folytató arcvonásai rajzolódnak ki. A párafoltból a túlvilágról visszatérő nagyapa. Az elszenesedett, aranyozott képkeretdarab az önkényuralom személyi kultuszára emlékeztet, akárcsak az osztályterem falán a Tábornok elvtárs levert fényképének fehéren világító helye. A könyvmáglya kormos nyoma a frissen hullt hóban a hazug eszmék mocskos voltára figyelmeztet. Az írásjelekkel teli, szanaszét szórt papírfecnik és a diktatúra fémkoporsókba rejtett, titkos aktái pedig az igazság megismerésének ezernyi nehézségére.
A regény világa egyrészt parabolajellegű. Se az ország, se a települések nincsenek megnevezve benne, s az elbeszélés időpontjára sincs konkrét utalás. Így joggal gondolhatjuk, hogy bárhol és bármikor megtörténhetnek a benne leírt események. E névtelen ország sajátossága, hogy múltjában a szélsőjobboldali önkényuralmat a szélsőbaloldali követte. Hogy képtelen és könyörtelen diktatúrák dehumanizáló világában szenvedtek itt az emberek. Ez az ország – úgy tűnik –, végre elindulhat a demokratizálódás útján. Másrészt számos konkrét, fikción túlmutató utalás is van a regényben. A titkosrendőrség korlátlan hatalma és a lakosság besúgókkal szembeni atavisztikus gyűlölete, a forradalom jelképévé vált lyukas zászló és a katonák gyilkos sortüze a szabadságtól megmámorosodott tömegbe, a Tábornok elvtárs brutális kivégzése és az ezt követő hisztérikus örömünnep, a Nemzeti Megmentési Frontnak nevezett, átmeneti vezetőség s a régi rendszer képviselőinek hatalomátmentő piszkos játékai mind arra utalnak, hogy a nyolcvanas évek végi, a kilencvenes évek eleji Romániáról van szó.
A múlt feldolgozása és az újrakezdés nem csak az ország legújabb kori történelmének megoldásra váró társadalmi szintű feladata, hanem a regény két női főszereplőjének személyes problémája is. A Nagymama lányát és férjét veszítette el a közelmúltban. Unokája, Emma, pedig a szüleit. Azzal, hogy a Nagymama örökbe fogadja nevelőotthonba küldött unokáját, megpróbálja helyreállítani a nemzedékek között megszakadt folytonosságot. A kislányból lánnyá érő Emma közös életük egy esztendejét meséli el. Próbatételek soráról, a beilleszkedés nehézségeiről, az első szerelem felkavaró élményéről beszél. Elbeszélése így akár fejlődésregényként is olvasható. Emma én-beszédét egy idő után megszakítják a Nagymama egyes szám második személyben elhangzó, dőlt betűvel jelölt emlékezései. E két szereplői szólam váltakozása sajátos nézőpontokat hoz létre. Míg a kamaszlány szemével látjuk ezt a boszorkányos adottságokkal rendelkező öregasszonyt, addig a Nagymama megnyilatkozása ugyanúgy lehet önmegszólítás, mint a legközvetlenebb verbális kapcsolat megteremtése velünk, olvasókkal. E kétféle narráció a múlt több rétegeibe nyújt szubjektív, ám számos apró részlettel hitelesített betekintést. Emma gyerekkorának meghatározó epizódjait eleveníti föl. Szülei odaadó szeretetének, féltő gondoskodásának emléke, hasznos tanácsai titkos erőforrást jelentenek számára, halálos autóbalesetük lidércnyomásként nehezedik lelkére. A Nagymama elbeszélésében a távolabbi múlt jelenik meg. Ez a különös és különleges öregasszony már félévszázada hordozza magában egész életére kiható traumáját, s újabb csapás éri férje nemrég bekövetkezett tragikus halálával. A nácik szüleivel, legjobb barátnőjével és első szerelmével végeztek, a kommunisták a férje haláláért felelősek. Ettől a kettős, önemésztő tehertől való szabadulás egyik lehetősége számára a kóros felejtés. Emlékei elvesztésével azonban megsemmisül emberi mivolta is. Ebből a vegetatív létből sikerül visszatérnie lisztbe húzogatott, öngyógyító vonalkái segítségével. E mágikus rituálé racionális megfelelője Emma céltudatos nyomkeresése tájfutó edzései során.
Emma és a Nagymama ellentétes előjelű belső utat jár be. Miközben a dacos, lázadó természetű, bizonyítani akaró kamaszlány egyre határozottabbá és magabiztosabbá válik, addig a tapasztalt, bölcs, boszorkányos praktikákat ismerő öregasszony határozottsága és magabiztossága fokozatosan veszít intenzitásából. Hosszú időn át ő irányította unokáját, beavatva mágikus tudása titkaiba, a regény zárlatában azonban Emmának kell a megalázott és kiszolgáltatott Nagymama segítségére sietnie. S ezzel valójában helyre is áll a nemzedékek kényszerű megszakítottságának folytonossága, a tettre kész fiatal a megfáradt öreg védelmére kel, a tanítvány méltó utódja lesz tanítómesterének.
Dragomán György regényének lehetséges üzenete az emlékezés és kibeszélés fontossága. A kommunikáció őszintesége a tudatlanság, az elhallgatás és a hazugság hagyományaira épülő társadalomban. A szöveg kulcsszava a „mondja”. Emma és a Nagymama mindvégig jelen időben beszél. A távolság hiánya az elbeszélés időpontja és az elbeszélt események között nyugtalanítóan aktuálissá teszi az elmondottakat. A két elbeszélő egymást kiegészítő narrációjában a történelem nem lezárt időszak, amiről nyugodtan lehet beszélni, hanem a jelen része is. A te időd is, tisztelt olvasó. Mint ahogy a benne aktualizálódott eseményekkel kapcsolatos morális kérdések is ugyanúgy vonatkoznak rád, valóságos olvasóra, mint a regény fiktív szereplőire. Az emlékezés és kibeszélés emberségünk nélkülözhetetlen velejárói. Hogy megszabadulj a rettenettől, akarnod kell, tudnod kell kimondani. De ki is rajzolhatod magadból, fekete vonalakkal, mint Emma festő édesapja rendszerellenes keserű lázadásában. S ha boszorkányos fortélyokat ismersz, akár ki is vasalhatod ágyneműdből a rémálmokat, ahogyan a Nagymama Emma lepedőjével teszi. Vagy faágakra írhatod mindazt a rosszat, amitől szabadulni akarsz, s máglya tüzén hamvaszthatod el valamennyit. S akkor újra összerakhatod darabjaira hullott életed, széttöredezett világod. Mint ahogy a Nagymamának és a Nagyapának sikerül összeillesztenie az apró, éles szilánkokra hasadt kancsót. „A kancsó csillog a fényben, látom, hogy csupa repedés, tényleg darabokból rakták össze, a felületén meg vékony cérnaszálak rajzolnak finom négyzeteket, mintha valamilyen hálót húztak volna rá, hogy összetartsa.” (204.) Így ez a törékeny tárgy nem csupán sebezhetőségünk metaforikus megtestesülése, de annak is, hogy egymásra figyeléssel és kölcsönös szeretettel a legteljesebb kiszolgáltatottságban is összerakhatjuk sorsunk darabjaira hullott kirakósát.
Magvető Kiadó, Budapest, 2014.
