Pieldner Judit
A nyom és a cipő
Muszka Sándor: Múzsák, trágyás szekérrel
Arra a kérdésre, hogy hogyan alakult volna a kortárs fiatal romániai magyar líra a kilencvenes évek közepén Sántha Attila és Orbán János Dénes által deklarált és propagált, posztmodern teorémákkal elegyített-összecsengő transzközép (Fekete Vince paródianyelvén szólva, francközép) (anti-)költészetesztétika nélkül, immár végérvényesen nem kapunk választ. Ma, a transzközép-manifesztum által kavart porfelleg másfél évtizedes távlatából úgy tűnik, legalábbis számomra, hogy az irodalom művelőinek és kedvelőinek táborát megosztó, számos vitát, ellenérzést kiváltó és ugyanakkor a költői megszólalásmódokat előzmény nélküli módon felszabadító és megtermékenyítő „irányelvek" a maguk kiélezett és kímélet nélküli radikalitásában, erővel vertek utat, tapostak nyomot a kortárs irodalom bozótjában, és akár ezekben a nyomokban ugrálva, akár ezeken a nyomokon a legnagyobb óvatossággal átlépdelve, de mindenképpen ehhez a nyomrendszerhez való - nyomkövető vagy nyomkerülő - viszonyulásmódjában konstituálódnak az egyes alkotók beszédmódjai.
Még egy gondolat erejéig ennél a példázatnál maradva, a nyomok nyilván nem egy szűken egyensúlyozó pászmát jelölnek, hanem számos, akár egymást keresztező, akár egymástól jócskán eltávolodó útirányt tesznek lehetővé, miközben a cipő alakzata mélyíti, újrarajzolja, egyben eltörli a nyom körvonalait. Másfél évtized távlatából elmondható, hogy a transzközép, bármi lett légyen is az, mozgalom, ideológiamentes ideológia, attitűd, stílus/modor, nyelvi úzus, vagy mindezek közül egyik sem, pusztán maga az autoreferenciális megnevezés - a Gertrude Steini a rózsa a rózsa a rózsa a rózsa elve szerint -, nem múlt el nyomtalanul, a mában is továbbíródó története van, gazdag és számos ambivalenciára rávilágító recepciója, az önkanonizáció mozgásfolyamatai, a beszédmódok egymásra hatásának mechanizmusai példázhatóak általa.
Jelen írásban a transzközép - vélt vagy valós - nyomait, a nyom és a cipő viszonyát vizsgálom Muszka Sándornak az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában megjelent harmadik, 2010-es kötetének[1] versszövegeiben. Igazából az érdekel, mitől transzközép, ami nem az. És ha mégis, akkor „csak" transzközép? Kifejtés következik.
Mitől transzközép, ami nem az?
Már a kiáltvány idejében (Sántha Attila), az azt követő költői gyakorlatban (l. Orbán János Dénes) meg kiváltképpen világossá váltak egy újrarendezett, újraértelmezett költészettörténeti hagyomány határmezsgyéi. Fried István írja: „Sántha Attila nyilatkozata (meg transzközép kiáltványa, Orbán János Dénes elméleti, de nem elméletisekedő dolgozatával együtt az Előretolt Helyőrségben) egy olyan irodalomfogalmat népszerűsít, amelynek mintha több köze volna a világszerte egyre népszerűbb-olvasottabb deretorizáló, dekanonizáló, deszakralizáló szövegekhez, költői jogot igényel a periférikusnak, s a magyar irodalomból azokat a nyelvi törekvéseket viszi a kacagtatóan obszcén, nem egyszer meghökkentően trágár megoldások felé, amelyek az egykori »csúfolók« és diákköltészet révén Csokonai Vitéz Mihály lírájában kaptak irodalmi megformálást. Másfelől az argó vonulhat be diadalmasan a versbe, bár Villonnal vagy József Attilával immár régebben hont foglalt, ha belakni nem sikerült is."[2]
Muszka Sándor versbeszéde erőteljesen érvényesíti a fent nevezett költészettörténeti hagyományt. No de nyilván az a kérdés, melyiket, a profán szabadszájúság előzményeit eleveníti fel, vagy annak újabb, OJD-féle reterritorializációját? Bár egybeesni látszik a „két" hagyomány, közbeékelődik egy (apró?) kisajátítási gesztus, amelynek okán, aki ma szellemesen obszcén és vulgáris (vagy fordítva: obszcénul és vulgárisan szellemes) az erdélyi magyar lírában, az egy másodlagosan kialakított klisé- és nyelvhasználati rendszer közvetítő közegén keresztül az.
A kötetben mindvégig kitartva, rájátszások, áthallások formájában erőteljesen érvényesül egy villoni ihletettségű szólam, de ebben a szólamban ugyanakkor a transzközép lírikusainak hangszíne érzékelhető. Így válik kétszólamúvá ez a versbeszéd, amely paradox módon egyszerre nyílt, szókimondó, illetve modoros, imitatív. Jó példa erre a kétszólamúságra az a Villon-rájátszás, amely éppen a transzközép lírikusai által revideált költői szerepek, attitűdök más beszédmódoktól elkülönülő, közösségiként megélt létformáját énekli meg: „Oly messze értünk hol ember nem járt még / S formált nemessé a harcok sebe / S volt ki közülünk vissza sem térhet / Örök időkre tágult szeme"; „Trágár daloktól volt hangos a táj" (Ballada a Csavargó Grófokért).
A vágáns költészet, a diákdalok, a latrikánus ének kurvacsúfoló és kiéneklés változataiban feléledő, a kocsmázás örömeit, a pénz hatalmát, a világ és az erkölcsök romlottságát megéneklő szöveghagyomány horizontjában és kontextusában megteremtődő regiszterbe épülnek bele mindazok a költészettel kapcsolatos toposzok, amelyek előtérbe kerülnek a transzközép lírikusainál: Muszka Sándornál a költői szerep(ek) kifigurázásával, a költészet társadalomban való helynélküliségének önironikus tudomásulvételével, a transzilvanista elkötelezettség, a „népszolgálat" egykori ideológiájával való leszámolással találkozunk. Több szövegben jelen van egy deiktikus rámutatás az itt-re, a régióra, a provinciára, a végekre: „Itt hol a múzsák trágyás szekérrel / Járnak mért kéne bármilyen dalt / S kinek javára lenne az írás / Drágulna attól mondjuk a sajt // S hány sortól lenne olcsóbb a szántás / S a román a krumplit ha rímel veszi? / Kéne bármily dalt is e helyről / Drága transzszilván barátaim?" (Nálunk); „Jó dalra szükség nagy van e honban / Mint nekem tanácsra ha hajnal felé / Kocsmából végre megtérni készen / Hugyozni állok a csapszék elé" (Jó dalra szükség). A jelenbeli értékhiányos „erdei" állapotok felől még a „transzszilván" hivatástudat és témák is pozitív minőségekként tűnnek fel, természetesen korántsem iróniától mentesen: „Jóska a bornyút / Eladta tej nincs / Vagy ha megszeretném / A tájleírást / Hisz fenyő s paraszt itt / Mint Kínában ember / De lehetne témám / Az anyaszentegyház / S bár igényt nem tart rá / A kórusba mégis / Biztos bevenne / Punk vagyok / De legalább ha a szeku figyelne / S tudnám hogy én is transzszilván vagyok" (Arról, hogy a téma sehol nem hever, Avagy jelentem itt a végeken). Ebből a költőszerep-remixből nem hiányozhat a Vátesz figurája sem, de immár meglehetős jelentésmódosulásokkal íródik a kortárs költészet tropológiájába: „Írom a verset hűvös szobámban / S bár megélni ebből dárlingom nem lehet / A gázt is egyszer csak visszakötik majd / Addig meg fűtsön hogy lakhatsz velem" (A Vátesz).
Annak ellenére, hogy az olvasót már a kötetcím figyelmezteti, a szövegekben mégis lépten-nyomon „belelép": „A város mint trágya úszott levében" (Lassan az ősz is); „Ha költő lennék se / Lenne mit írnom / Erről a helyről / Bár fél éve esz / Ehelyt a kórság / Én sem tudom mért / De elfog az undor ha végigmegyek / Szaros utcáin" (Éreztem többnek). Az alantas visszatérő minősége uralja a kötet hangnemét, a már említett kettős szólamban, a költészet „másik hagyományára" való rájátszásként, illetőleg egy manapság (még) divatos költői viseletként. Ezt a vonatkozást sem hagyja érintetlenül az önironikus versbeszéd: „S a költészet igen / Fontos az volt csak / Jó rímet lopni / Dívott nagyon / Zsák is a foltját / Lettünk egymásé / Divatból kiment / Seggen rúgottak" (A nagy csapat).
Túl a transzon
A „divat" fogalmával a transzközép meglehetősen kényes pontjához érkeztünk. Végeredményben - és ez is benne vagyon a nyom és a cipő dialektikájában - mindegyik alkotónak, akiről elhangzott, hogy a transzközép-gárdához tartozik, saját hangját kellett megtalálnia, kimunkálnia. Úgy vélem, szerzőnk verseinek változatos, sokszínű formavilágában, zeneiségében, áthallásaiban valamint nyelvi fordulataiban, humorában teremtődik olyasfajta többlet, amely határozottan jót tesz a kötetnek. A transzközép által kedvelt műfajokkal (l. zsáner, alkalmi vers; saját maga által kevert hibrid műfaj a „sanzonett"), kedvelt szerzők szövegeinek burkolt-játékos, búvópatakszerű megidézésével (József Attila, Kosztolányi), az áthallásos szövegközi dialógusteremtéssel itt is találkozunk.
Bár érezni a predesztináló sablonokat, a formába öntés mégis egyéni érdem, mind a zene, mind a nyelvi fordulatok tekintetében. Széles zenei skálán mozognak a versei, egyszerűbb rigmusoktól egészen bonyolult ritmusképletekig, hangsúlyos magyarostól az időmértékesig, a blues meg a rap ritmusára akár. Zeneiségére példát Kállai egyes című verséből idézek: „Ittam csaltam csavarogtam / Életem így tékozoltam / Ma sem teszek igaz másként / Nincs is semmi amit bánnék // Szalad az út hová vezet / Úgyis tudom megérkezek / Ismerősöm minden tájék / Olyan mintha körbe járnék (...)".
Muszka Sándor harmadik kötetében túl van a kísérletezésen, a hangkeresésen. Versszövegeiben a regiszterválasztás a pastiche, a paródia, a karikírozás eszköze. Emellett több verse számvetés-jellegű (l. Néma vidékek, Drótsövény, A téli kertben). Ugyancsak jót tesz a kötetnek a hangszínváltás, például a kötet második felében olvasható rezignáltabb, asszociatív, vizionárius képeket sorjázó verseiben (Kendők a vállfán, Álruhák, Forognak árnyak, Nem hord az út). Végezetül, a kötet versei (innen és) túl a kortárs lírai megszólalásmódokon, (innen és) túl pózon és versmodoron, sajátos hangszínnel szekereznek bele a kortárs költészet hangvilágába.
(Muszka Sándor: Múzsák, trágyás szekérrel. Kolozsvár - Budapest: Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy - Ráció Kiadó, 2010.)
[1] Korábbi kötetei az Erdélyi Híradó Kiadónál: Ennyi ha történt (2005), Mi nem lóg ha áll (2007).
[2] Fried István: Irodalomtörténések Transsylvaniában. Kolozsvár: Erdélyi Híradó - Előretolt Helyőrség, 2002. 13.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
Muszka Sándor kisprózái a 2011/5-ös Bárkából.
